Azt érzem, amit egy jó munka végén szokás, hogy milyen jól megcsináltuk ezt az egészet – mondta lapunknak adott interjújában Veiszer Alinda, a Hír TV eddigi munkatársa. A csatorna által bejelentett leépítések érintik az éjjelente futó kulturális-közéleti műsort is, így Alinda három év után távozik a televíziótól. A Magyar Hangnak beszélt arról is: a szabad sajtó helyzete nem egy választási eredményen múlik.
– Csalódott?
– Nem vagyok az. Kellene?
– A Hír TV-n futó műsora megszűnése kapcsán írta, hogy bár eleve három évadra szólt a felkérés, de megrázta a hír.
– A felkérésemkor a választásokig garantálták a műsor létét, szóval egyrészt nem lepett meg a döntés, másrészt viszont mégis, mert úgy gondoltam, annak elégnek kell lennie, hogy este tizenegykor is sikerült emelni a nézettséget, és a műsort nem kevés helyen idézték. Számos botrány tőlünk robbant ki. Nem is olyan jelzések érkeztek felénk, hogy megszűnésre kellene számítani. Ilyen értelemben persze,
megrázott. Viszont amikor kiderült, hogy leépítések lesznek, összeültünk a stábbal megvitatni, minket érinthet-e. Arra jutottunk, ha esetleg igen, azt is emelt fővel kell viselni. Inkább azt érzem most, amit egy jó munka végén szokás: hogy milyen jól megcsináltuk ezt az egészet.
– Nem is mondtak semmit, miért épp erre a műsorra esett a választás?
– Gondolom, főként azért, mert ez nem egy közvetlenül politizáló műsor volt. Noha egyébként teljesen közéleti-kulturális tartalommal készültünk. De elfogadom, ezek szerint arra van szükség, hogy direkt politizáljunk, amit meg én nem szeretnék csinálni. Ha pedig az az oka, hogy este 11-kor spórolni akarnak, hát az.
– Mennyivel nőtt a nézettség?
– A kezdetekhez képest sokszorosára. Mikor elkezdtük, elég halvány sávocska volt ez, de elég jól sikerült felhoznunk.
– Sejteni lehetett, hogy a választási eredménytől sok minden függ, ugyanakkor Hódmezővásárhely óta volt valamiféle reménykedés is, hogy mégsem születik ennyire letaglózó végeredmény. És hogy ezáltal a szabad sajtóra is jobb kilátások várhatnak. Voltak ilyen várakozásai?
– Én nem reméltem semmit Hódmezővásárhely után, nem is dolgom. Újságíró vagyok, nem aktivista. A szabad sajtó tekintetében kicsit pesszimistább vagyok, azt már évekkel ezelőtt elrontottuk. Nem lenne másként más végeredménnyel sem, ez nem egy választáson múlik. Évtizedes tendenciáról beszélhetünk. Akkor indult, amikor a szocik kirúgták a fideszeseket, aztán a fideszesek a szocikat, az újságíró-társadalom pedig erre semmit nem mondott. A politika játszóterévé hagytuk tenni magunkat. Nem csináltunk érdekvédelmet, nincsenek közös elveink, hagytuk, hogy olyanok nevezzék magukat újságírónak, akiknek semmi közük ehhez a szakmához.
– Mostanra viszont már ott tartunk, hogy Mészáros Lőrinc felvásárolja a teljes vidéki médiát, ellenzéki lapokat tesznek kormányközelből revolverorgánummá. A folyamat nem visszafordítható?
– Mindig is azt gondoltam, hogy ha itt egyszer vége lesz, szeretnék még újságíró-riporter maradni, szakmai munkát végezni. Viszont most kezdek el oda eljutni: szuper, hogy az én identitásomnak ez része, de van-e még értelme? Ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Nagyon tisztelem az oknyomozó újságírókat, fontos munkát végeznek. A legvégén viszont mégis csak százötvenezer embert érdekel ez az egész. Amíg nem érjük el az ország jelentős részét, nincs miről beszélni. Tavasszal elmentem Alföldi Róberttel Zalaszentgrótra. Ott éreztem, hogy van értelme. Ott szikrázott a levegő, minden mondatnak több értelme volt, a közönség mindent értett és reagált. Akkor azt gondoltam, hogy sok ilyen pillanat kellene. Mert történik valami, és nem utolsó sorban kiállunk az elveinkért, a cenzúra ellen.
– A Fidesz-szavazókat biztosan nem érdekli? Annak tudatában voksolhatnak rájuk, amit a kormány a médiaszabadság korlátozása érdekében tesz?
– Ez is egy jó kérdés. A környezetemben lévő jobboldali szavazók körében azt látom, hogy nekik sem tetszik, szót is emelnek, szolidaritást vállalnak. De végül mégis odahúzzák az ikszet. Gondolom, mindig kompromisszumokat kell kötni, ők pedig ezt a dolgot feláldozhatónak tartják, mondván, hogy cserébe nem jönnek a migránsok. Persze, ez személy szerint nekem vagy másoknak iszonyú fájdalmas. De a primer rettegés vagy a biztonságvágy előrébb való lehet másoknál. Az sincs tisztázva közben, mi a szabad sajtó. Mert az nem az, hogy az egyikbe öntjük az állami milliárdokat, a másik meg megírhatja egy tízezres elérésű blogon.
– Kivételes ez a szabadság, viszont bármikor véget érhet – sok újságírónak lehet ez az érzése, akik még kormánytól és pártoktól függetlenül végezhetik a tevékenységüket. Meddig lehet együtt élni ezzel a „bármikor véget érhet”-félelemmel?
– Mi évekig úgy számoltunk, hogy ebben a hónapban még működünk. És nem csak mi éreztük így. Amíg szereti az ember, szenvedéllyel csinálja, addig lehet folytatni. Aztán egyszer csak megszűnik a lehetőség, és az ember arra jut, hogy inkább boltot kellene nyitni. Vagy egy másik válasz: be kell lépni a politikába, meg kell próbálni változtatni. Persze nem jó ez az egész. Tőlem sokan kérdezik most, hogy miért nem vagyok kétségbe esve. Többek közt, mert mióta a közmédiában megcsinálták velünk azt, amit, nálam ez az egész be van árazva. És szerencsére ott nem tartunk, hogy újságírókat ölnek meg az utcán, „csak” ott, hogy lesz-e miből megélnünk. A legfontosabb, hogy amíg van ez a szabadság, igyekezzünk elkerülni a rossz kompromisszumokat, hogy amikor vége lesz, ne maradjon hiányérzet.
– Hasonló helyzetben vannak sokan a kulturális életben is, akik nem lehetnek biztosak benne, egy-egy lehetőség adott lesz-e jövőre is. Elvégre már Prőhle Gergelyt is támadják a kormánylapban, amiért be mer engedni kormánykritikus művészeket a Petőfi Irodalmi Múzeumba.
– Teljesen értelmezhetetlen számomra, hogy egy névtelen ember számon kér másokat, akik létező kulturális produktumokat tettek le az asztalra. Nagyon sajnálom, hogy Prőhle felvette ezt a kesztyűt, mert így olyan, mintha fontos lenne. Nagyon szomorú elem a védekezésében a kényszeres egyenlőségjel-tevés. Nem ez az álpíszí gondolkodás az objektív, hogy tegyük egymás mellé Wass Albertet és Konrád Györgyöt. Ez így lehet, hogy támadhatatlan, de torz. Szerintem az elvek a fontosak. Hogy például nem politikai megrendelésre hívunk meg valakit, hanem a teljesítménye alapján.
– A műsorában az első, Tereskovának szóló kérdése is egy Simicska-idézet volt, és a veszprémi plakátfestő akcióra is rákontrázott, a saját műsorát reklámozva így. Humorral lehetett kezelni ezeket a dolgokat?
– Csak így lehet, nem? Azt az igazán jó első kérdést a férjem találta ki, először aggódtam is, jó ötlet-e, de végül el kellett sütni. A plakátos akciónál pedig egyszerűen muszájnak éreztem, hogy csináljak egy ilyet photoshoppal. A legjobb az volt benne, amikor a Magyar Idők több nap múlva felfedezte, és megírta: milyen nevetségesen büszke vagyok rá, hogy a tulajdonos odafestette a nevemet. A többség azért szerencsére vette a poént. Az meg tény, hogy Simicska Lajos az elmúlt években feledhetetlen pillanatokkal ajándékozott meg bennünket, és most nem az APEH-elnöki tevékenységére gondolok elsősorban, hanem például a mignonos interjúra, amin remekül szórakoztam. Persze, elgondolkodtató eközben, milyen színvonalon zajlik a politikai üzengetés.
– Kálmán Olga az odaigazoláskor találkozót is kért a tulajdonostól, aki azt mondta neki: csinálja, amit eddig, csak szabadabban. Ön is kapott hasonló tanácsot?
– Nekem elvi kérdés volt, hogy ne is találkozzak a tulajdonossal. A függetlenségbe nem fért bele nálam, hogy azért vele kávézgassak. Arra kaptam felkérést, hogy itt dolgozzak, én pedig rögtön mondtam, hogy hoznám a saját csapatomat. Mindenképp ki akartam védeni, hogy bárki kitiltható legyen. A szabadságom maximális volt, és semmiféle elvárás nem érkezett felém.
„Nagyon rossz lehet a lakájmédia munkásainak, hogy ők nem élhetik meg, milyen szabadon dolgozni" | Magyar Hang
Kálmán Olgát Havas Henrikről, a kormánypropaganda támadásairól és arról is kérdeztük, voltak-e tiltólisták. A teljes interjú!
– Számos emlékezetes, nagyobb visszhangot kiváltó pillanat volt a műsorban: a Quimby frontembere politikai verset szavalt, Marton László áldozatai itt szólaltak meg. Ezek az adások is ragadtak meg jobban, vagy inkább egy-egy kevesebb publicitást kapó beszélgetés?
– Fontos beszélgetések voltak ezek. A Sárosdi Lilla-beszélgetés egyik következménye például, hogy a színházi világban vannak, akik szerint ez bulvár volt, és a műsor minősége romlott miatta. Számomra megrázóan őszinte volt a Lukáts Andor-interjú, vagy Bezerédi Zoltán, aki hajlandó volt a gyengeségeiről is beszélni.
– Sárosdi Lilla esete kapcsán nem elkeserítő, hogy csak ilyen következménye volt? Miközben lassan újra rendezhet Marton László, Sárosdiék készülnek elhagyni az országot.
– Dehogynem, nagyon elkeserítő. Sokszor elhangzik az az érv, hogy micsoda élveboncolást kapott Marton, amit nem érdemelt meg. Sokkal keményebb, amit Sárosdi Lilla kapott. Azt, hogy valakinek el kellett tűnnie négy hónapra, ne nevezzük már következménynek. Borzasztó volt, amikor M. Tóth Géza a műsorban azzal magyarázkodott, hogy ő nem néz minden adást, nem tudhatja. Sok beszélgetést próbáltam szervezni a témában, de végül nem sikerült. Nem vállalták, visszamondták.
– Különlegesebb alkalmakat jelentettek, amikor családtagok, párok jöttek be: Nádasdy Ádám és Vilma, Rainer M. János és lánya, Rainer-Micsinyei Nóra, vagy épp Borbély Alexandra és Nagy Ervin. Másként viselkedtek a szeretteik jelenlétében?
– Szerintem igen. Nádasdyék nagyon helyesek voltak, rendkívül nyitottak lettek. Nemcsak családtagoknál, jó barátoknál is ez volt. Mundruczó Kornélnál és Petrányi Vikinél ezt éreztem. Előbbi bármennyit képes beszélni, de mivel ott volt Viki is, teret akart neki adni, és máris összeszedettebb lett. Ott éreztem nagyon, mi az ereje a barátságnak. Rudolf Péternél és Nagy-Kálózy Eszternél megint erre gondoltam. Folytatnám is ezt a vonalat akár pódiumbeszélgetéseken.
– Jövőre vonatkozó tervei vannak már?
– Igen, voltak egyébként is. Ezért sem vagyok igazán elkeseredve. Nem először csinálom ezt a kiugrósdi műfajt, és most szerencsére nyíltak izgalmas utak. A közmédia után sokkal drámaibb és kétségbeejtőbb volt minden. Persze, oké, hogy én jól állok, de megint nagyon sokan kerülnek a piacra, és nincs hely, ami felszippantson mindenkit. Szöllősi Györgyinek képernyőn lenne helye. A nemzeteseknek meg újságot kéne írni. Ez tényleg aggasztó. Az én esetemben vicces, hogy egy szomszéd ország, Szlovákia közmédiája keresett meg, hogy dolgozzak ott. Tényleg a határt át kell lépnem, hogy egy alapvetően közszolgálati műsorban dolgozhassak? Nem tudom, mit hoz a jövő, de azért ez alapvetően kritika a magyar médiának.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 1. számában jelent meg, 2018. május 18-án.
Keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Fizessen elő lapunkra, akkor jövő pénteken már házhoz megy a Magyar Hang!
