Aki előre látta Trumpot, de a valóságnál optimistábbnak bizonyult

Mindig csak önmagát írta. A nyolcvanöt éves korában, múlt héten elhunyt Philip Roth műveit egybefogta az az autobiografikus jelleg, amivel számos lelkes olvasót nyert meg magának. És ami persze olykor kritikára is lehetőséget adott. A szintén nemrég elhunyt Tom Wolfe a Magyar Narancsnak beszélt arról négy éve: ha valaki állandóan a saját „élményanyagára jár rá”, előbb-utóbb meg fog szorulni. „Még az olyan nagy 19. századi írók is, mint Dosztojevszkij, elfogadták, hogy olykor ki kell menni az utcára. Nem másért, csak azért, hogy megtudjuk, mi folyik a világban” – vallotta Wolfe, utalva arra, hogy Roth szerinte szívesebben maradt otthon, és foglalkozott hozzá közelebb eső dolgokkal.

Hirdetés

Philip Roth 1933. március 19-én született a New Jersey állambeli Newarkban, ahol legtöbb regényének sztorija is játszódik. Első sikerét az 1959-es Isten veled, Columbus-szal érte el, amiért egyből megkapta az Egyesült Államok Nemzeti Könyvdíját. Ezt az 1995-ös Sabbath színházával meg is ismételte, míg az 1997-es Amerikai Pasztorálért Pulitzer-díjat vehetett át. Egyúttal rögtön a kritikák kereszttüzébe került. Az Isten veled, Columbus című novellafüzére a zsidó-amerikai középosztály külvárosi asszimilációjának, különbözőségének kérdéseit járta körül. A szerző rögtön megkapta az antiszemita billogot azoktól, akik markáns hangvétele miatt „öngyűlölő zsidóként” tekintették őt. Pályája vége felé aztán évről évre az irodalmi Nobel-díj fő esélyesei között szerepelt, de végül azt már nem kaphatta meg. Hozzátehetjük: munkásságával abszolút kiérdemelte volna.

Roth nagyságát jelzi, hogy a hozzá közelebb eső dolgok viszonylag pontos átfedésben tudtak lenni a kortárs amerikai valósággal. Remek éleslátással foglalta történetbe a jelen bonyolultságát, és fogalmazta meg profetikus jelleggel a még csak napjainkban kibontakozó történéseket. Többek közt a 2004-es Összeesküvés Amerika ellenben, amit Joyce Carol Oates szerint a maga korában kevesen tekintettek jóslatként. Mára viszont megérkeztünk – fogalmazta meg az írónő a The Guardian összeállításában. Alex Ross Perry színész azt emelte ki, hogy nem mindennapi érzés volt elveszni az 1977-es A vágy professzora világában, kilépni az olvasó saját, természetes közegéből. Perry épp ott olvasta a regényt, ahol tizenöt évnyi New York-i tartózkodása során mindent: a metrón. Mint írta, különös élményt jelentett megtenni a szokott utat idősek és gyermekek társaságában, s közben átélni a mű indulatoktól és szexualitástól fűtött, lebilincselő humorú cselekményét. Mintha csak az olvasó egy rejtett világba lépne át, amit annyira eltérőnek érez az őt körülvevőtől, közben egyszerre sejtve meg a fikció valószerűségét.

Az önéletrajziságot viszont sokszor visszautasította Roth: mint állította, sokak vélekedésével ellentétben Nathan Zuckerman és David Kepesh nem az irodalmi alteregói, „semmi nem történt meg velem a leírtakból”. Ezt olykor nemhogy az átlagolvasóval, de saját feleségével sem tudta elhitetni. 1990-ben ment hozzá Claire Bloomhoz, ugyanabban az évben, mikor kijött Deception című kötete. Benne egy képzeletbeli figurával, akit épp Philip Rothnak hívnak, és aki nős íróként összeszűri a levet egy angol nővel. „Ezek után mindegy lett számomra, hogy ezek a barátnők vajon csupán erotikus fantáziák-e” – fogalmazott Bloom 1996-os önéletrajzában. Házasságuk válságba jutott, az író depresszióba zuhant, 1995-ben pedig elváltak útjaik.

– A legtöbb esetben önéletrajzi ihletettségű, több mint harminc regényt magába foglaló korpusz java része a zsidó-amerikai irodalom és a posztmodern kánonába illeszkedik – fejtette ki a Magyar Hangnak Sári B. László, a Pécsi Tudományegyetem docense. Az irodalomtörténész, akit Roth jelentőségéről kérdeztünk, hozzátette: a szövegszerű játékosság mellett az életmű fő jellemzője a kultúra és család átalakulásának, a férfiasság válságának, Amerika kevésbé ismert társadalmi osztályainak bemutatása. Ami viszont leginkább kiemelte kortársai közül, az az írott kultúrába és irodalomba vetett hite, illetve pályája végén annak hanyatlásával való számvetése volt – tette hozzá. Sokrétűségét emelte ki Roth fordítója, Sóvágó Katalin is, aki többek közt a Sabbath színháza és az Amerikai pasztorál magyar változatáért felelt. Elmondása szerint amiként a szerző megörökítette a zsidóság integrálódását az Egyesült Államokban, az nemcsak irodalom, de történelem, szociológia és néprajz egyben. Ami jó a fordításaimban, az az ő ihlető erejű prózájának az érdeme – mondta el a Magyar Hangnak Sóvágó.

– A gazdag életműben – melynek jelentős hányada üdvös kivételként magyarul is értékelhető minőségben elérhető – mindenki találhat magának fontos szöveget. Legyen az a korai, mára kultikus A Portnoy kór, a komolytalanul is komoly A Shylock-hadművelet, a grandiózus Amerikai pasztorál vagy Roth késői, keserédes szövegei, mint a Kiégés – tette hozzá Sári B. László.

Az író visszavonulása jóval inkább szembesülés volt az említett hanyatlással is, mint a még Wolfe által említett élményanyagban való megszorulás. Ahogy arról Roth egy 2012-es interjúban beszámolt: két évvel korábbi, Nemezis című regényét maga is utolsónak szánta. Fikciót ekkor saját bevallása szerint már nem is igen olvasott, Nathan Zuckermantól pedig a 2007-es Szellem el című könyvében búcsút vett. A Nemezis utolsó mondata, akárcsak Esterházy Péter esetében a Hasnyálmirigynaplóé, egy egész pályát zárt le: „Legyőzhetetlennek tűnt számunkra.”

A Les inRocks nevű francia lapnak adott interjújában a Maurice szerzőjére, E. M. Forsterre hivatkozott, aki a negyvenes éveiben döntött a visszavonulás mellett. Szerencsénkre Roth ezen felül adott magának három évtizedet, így megszülethettek olyan fontos művei, mint A Shylock-hadművelet, A szégyenfolt és A haldokló állat. A New York Timesnak adott idei interjújában pedig megerősítette: nem bánta meg a visszavonulást. Úgy vélte, legjobb munkáin már biztosan túl volt, és nem is érezte magában azt a kreatív erőt, ami egy újabb regényhez kellett volna. Ugyanakkor nem hallgatott el, reagálva arra is, érzi-e a párhuzamot az Összeesküvés Amerika ellen, illetve napjaink Egyesült Állama között. Charles Lindbergh és Trump elnökök között ő lényegi különbséget látott. Mint mondta, lehet, hogy előbbi rasszista nézeteket vallott, a fehér felsőbbrendűség gondolatával flörtölt, viszont egy autentikus amerikai hős volt korábban, aki elsőként repülte át az Atlanti-óceánt. „Trump, vele szemben, egy jól megtermett csalás, mentes mindentől, leszámítva a megalomániások sekélyes eszmerendszerét” – fűzte hozzá.

A szabadság földje? Az amerikai álmatlanság regényei

Michel Houellebecq-nél kevesen lehetnek ma irigyebbek Philip Roth munkásságára. A francia szerző nagy vihart kavart könyvében, a Behódolásban festett sötét víziót arról, miként alakulhat országa következő néhány éve. A felgyorsuló és kényelmetlenül hétköznapinak tűnő iszlamizáció rémképe ugyanakkor annyira elcsépelt jóslat ma, hogy sajnos még ha közelítünk is ebbe az irányba, az írót akkor sem nevezhetjük valamiféle Kasszandrának.

A már említett autobiografikus jelleg életműszervező erejét emelte ki a Magyar Hangnak a Roth-kötetek jó ismerője, Szlukovényi Katalin. A Radnóti-díjas költő-műfordító szerint az életmű egyik központi témája az önazonosság, „szerzőként ezt emeli középpontba saját író-alteregója és több regényének elbeszélője, Nathan Zuckerman megteremtésével”. Felveti a kérdést a Szégyenfoltban is, ami az identitás kérdésére a XX. század folyamán adott amerikai válaszok áttekintéseként és kritikájaként vizsgálható. Ezalatt értve a rasszizmustól a feminizmuson át a külpolitikai szerepvállalással kapcsolatos dilemmákig a közelmúlt (és jelen) meghatározó témáinak egész sorát. A Shylock-hadművelet szintén az identitást firtatta: Roth itt a zsidó hagyományhoz és Izraelhez fűződő viszonyát gondolta át. Szlukovényi szerint ezért is nehéz filmre vinni Roth történeteit, hiszen „a fordulatos cselekményen és a fergeteges humoron túl a legfőbb szellemi izgalmat, önmagunk végiggondolásának és újraértelmezésének lehetőségét a reflexió szintje kínálja”.

Vitatott, mégis izgalmas rendező Ewan McGregor

Egyre inkább úgy tűnik, ez nem a kritikai siker éve lesz Ewan McGregornál. Előbb a Trainspotting folytatása, majd most első rendezése, az Amerikai pasztorál kapott hideget-meleget, főként bírálatokat, mondván, nem sikerült felnőnie a feladathoz.

Hirdetés

Azért próbálkoztak többen is: A haldokló állatból Isabel Coixet rendezett filmet Elégia címmel, míg a Szégyenfoltot Robert Benton adaptálta a nagyvászonra. A mozgóképes változatok kritikai fogadtatása viszont nem volt olyan elsöprő, mint a regényeké. Legutóbb Ewan McGregor vitte filmre az Amerikai pasztorált, viszont a 2016-os dráma kapcsán is sokan csak a megfilmesíthetetlenséget, a hiányzó dimenziókat emlegették. Roth regényének elbeszélői technikája, a valós történésekkel és fikcióval való játéka értelemszerűen kevésbé tudott a Jennifer Connelly és Dakota Fanning főszereplésével készült moziban megjelenni, mint a nagyszerű alapműben.

Keresse a Magyar Hangot az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Ha teheti, kérjük segítse a független sajtót, fizessen elő a Magyar Hangra, vagy támogasson minket közösségi finanszírozási kampányunkon keresztül!

Megvitatná az olvasottakat? Várjuk Facebook-oldalunkon.