Az egyház Isten fényét tükrözze, ne lavírozzon!

Vass András (Fotó: Magyar Hang)

A keresztény értelmiségieknek nem politikai irányzatok, pártok mellett, hanem fontos társadalmi ügyek mellett kell felemelniük a hangjukat, szem előtt tartva a Biblia tanításait – vallja Vass András. A Pannon Filharmonikusok állandó karmestere olyan művész, aki a közéletet foglalkoztató kérdésekben is hallatja hangját. Világlátását meghatározzák székelyföldi gyökerei és az, hogy keresztény lelkészcsaládban nőtt fel. Fontosnak tartja az élet és az emberi méltóság védelmét, az elnyomottak, az üldözöttek, a szegények, a rászorulók és a szenvedők segítését, a mellettük való egyértelmű kiállást.

Hirdetés

– A május eleji, Művészetek Palotájában adott koncerten – amelyre meghívott néhányunkat a megszüntetett Magyar Nemzetből és az ugyancsak nehéz helyzetbe került Heti Válaszból – egy ön által nagyzenekarra átírt Grieg-vonósnégyest mutattak be. Hatalmas siker volt, telt ház előtt. Készül más műveket is feldolgozni nagyzenekarra?
– Először Schubert híres vonósnégyesét, a Halál és a lánykát dolgoztam fel, 2013-ban szintén a Müpában adtuk elő. Amikor rászánom magam a hangszerelésre, átiratra, mindig az első benyomás a fontos. Tehát amikor elém kerül a mű kottája, felteszem magamnak a kérdést, el tudom-e képzelni nagyzenekaron. Ha megvan az első szikra, ha látom és hallom magam előtt a nagyzenekari hangzást, akkor belefogok a munkába. Így történt Schubert és Grieg g-moll vonósnégyesével is.

– Sokan úgy gondolják, ha valaki zenével szeretne foglalkozni, akkor hangszeren szeretne játszani. Ön miért éppen a karmesterséget választotta?
– Amikor szülővárosomban, Marosvásárhelyen először elmentem a helyi filharmónia zenekarának koncertjére, Prokofjev 5. szimfóniáját adták elő. Akkora hatással volt rám, hogy el is döntöttem: karmester leszek! S mivel ezt csak egyetemi szinten lehet tanulni, előtte zeneiskolai tanulmányokat folytattam, zongoráztam, zeneszerzéssel foglalkoztam.

– Úgy tudom, az édesapja lelkész volt.
– Baptista lelkész. Mi egy hagyományos neoprotestáns család vagyunk, apai nagyapám az orvosi egyetem mellett teológiát is végzett Budapesten. Majd Zetelakán megalapította az első szülészetet és fogászatot, mellette Marosvásárhelyre járt lelkészi munkát végezni.

– Mennyire határozta meg a székely gyökerek mellett a világfelfogását az, hogy ön lelkészcsaládban nőtt fel?
– A gyökereim mindenképpen erős hatással voltak az identitásomra. Anyai ágon nagyapám krizbai csángó, a nagymamám erdővidéki székely, apai ágon a nagyapám Városfalváról származott, szintén székely, illetve apai nagymamám partiumi magyar volt. Magyar irodalom került a kezembe már kisgyerekkoromtól kezdve, a család házi könyvtárában a magyar irodalom színe-java ott volt, hétéves koromban a nagymamám adta kezembe az Egri csillagokat.

– A pártállami diktatúra utolsó éveit gyerekként élte meg Erdélyben. Mit érzékelt abból a korból?
– Kemény évek voltak, máig nagyon élénkek az emlékeim. Például az iskolában fogalmazást kellett írni arról, hogy a kapitalista országokkal ellentétben, ahol rengeteg ember éhezik, nálunk mennyire jó élni, mennyivel növekszik az élelmiszer-termelés évről évre. A szüleim őszinteségre neveltek, leírtam, amit gondolok: lehet, hogy a kapitalista országokban éheznek a gyermekek, de nálunk üresek az élelmiszerboltok. Ez volt a valóság. A szüleim nem ellenőrizték az írásomat, de aznap este csörgött nálunk a telefon… Édesapámat a Securitate vallatta, mert orosz nyelvű Bibliákat csempészett a Szovjetunióba. Nagy segítség volt számunkra, hogy nagyszüleinknek Erdővidéken egy kis kertjük is volt a házuk mellett. Ugyanis a boltban alapvető élelmiszereket sem lehetett kapni: sajtot, vajat, cukrot, olajat. A kenyeret is jegyre osztották.

– Kenyeret jegyre…
– Igen. Mert Ceausescu elhatározta, hogy visszafizeti Románia hatalmasra duzzadt államadósságát. Tulajdonképpen szinte mindent exportra állított elő az ország. Fogyasztási cikkeket nagyon szűkösen termeltek, a lakosság rendszeresen nélkülözött. Csak akkor voltak tele a boltok, amikor Ceausescu „villámlátogatásokat” tett, az üzleteket ilyenkor hirtelen feltöltötték, és az esti propagandahíradóban ezt sugározták. Másnap az emberek rohantak vásárolni, de már nem találtak semmit, mert utaztatott árukészletről volt szó. Ami a világnézetemet illeti, gyerekkoromban „lappangó” lázadó voltam. Lázadtam az ellen, amit a szüleimtől vallásos nevelésként kaptam, bár meg kell jegyeznem, nagyon hiteles emberek voltak ‒ és azok máig. Soha nem fordult elő otthon, hogy bárki felemelte volna a hangját, vagy az, hogy illetlenül beszéltek volna egymással. Az érettségi előtt súlyosan megbetegedtem. Ennek leginkább lelki okai lehettek: őrlődtem két világ között. Egyrészt, mert a szüleim istenfélelemre neveltek, de én nem tudtam magaménak, legalábbis olyan formában, hogy meghatározza az életemet. Szívproblémával kórházba kerültem, kérdésessé vált, hogy le tudok-e érettségizni. Ott volt időm gondolkodni azon, hogy merre menjek tovább. Ebben az állapotban volt egy nagyon erős Isten-élményem. Ezt a Biblia megtérésnek nevezi, amikor az ember belátja bűnös állapotát, gondolkodásával, akaratával Isten felé fordul, bűnbánatot tart, és elfogadja a kegyelmet, behívja Jézust az életébe. Onnantól kezdve az összes döntésemet ez a „fordulat” határozta meg, beleértve házasságot, karriert, gyerekvállalást. Nem mondom, hogy ettől kezdve nem voltak nehézségeim, de azt igen, hogy Isten minden nehézségből kivezetett. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy az ember nehézségbe kerül-e, hanem az, hogyan megy át rajta, és milyen módon kerül ki belőle.

Vass András (fotó: Magyar Hang)

– A közösségi hálón tett bejegyzéseiből egyértelműen látszik, hogy önt komolyan foglalkoztatják közéletünk aktuális kérdései.
– Ez így van.

– Időnként méltatlanul támadott újságírókat is megvéd, legutóbb a Heti Válasz munkatársa mellett állt ki, akit az egyik kormánypárti lapban próbáltak hitelteleníteni.
– Valószínű, ez a kisebbségi létből és tudatból is fakad, ami mélyen beleivódott az életembe. Ezt nem mindig könnyű megérteni innen, Magyarországról. Dragomán György könyveiből lehet ezt érezni: bár számunkra nagyon fontos a magyar identitás, de mi a magyarságunkat – bármennyire is furcsa – a többségi magyar társadalomban is kisebbségiként éljük meg. Mert a kisebbségi létből jövünk. Amikor úgy érzem, hogy másokat jogtalanul, alaptalanul piszkálnak, akkor bennem automatikusan előjönnek ezek a reflexek. Továbbá úgy látom a Bibliából, hogy az özönvíz után Isten azért rendelte el a nemzetállamokat, hogy azok a saját polgáraikat védjék, és kiegyensúlyozott, biztonságos életet nyújtsanak minden ember számára. Amikor Keresztelő Jánost a Lukács evangéliuma harmadik fejezetében arról kérdezik a vámszedők és a római katonák, hogy mit tegyenek, akkor ő azt mondja a katonáknak: ne háborgassák az embereket, elégedjenek meg a zsoldjukkal. A vámszedőket arra kéri, hogy ne vegyenek el több pénzt az emberektől, mint amennyi kötelező. Vagyis ne éljenek vissza a hatalmukkal. Később Pál apostol is ír arról, hogy az állam kötelessége a polgárai jólétét szolgálni. Tehát itt nem csak a külső, negatív hatásoktól való védelemről esik szó, hanem arról is, hogy az állam feladata a belső egyensúly fenntartása azért, hogy ne kerüljenek az emberek olyan helyzetbe, hogy kihasználják vagy elnyomják őket. Ezt ma kifejezetten aktuális témának tartom, mert azt látom, hogy a közélet szereplői rendre felrúgják azokat a morális határokat, amelyek korábban a nyugati civilizációban a keresztény kultúra, a felvilágosodás, a forradalmak és a háborúk hatására íratlan és írott szabályok formájában létrejöttek. Ezt látom a magyarországi média világában is. Ezért álltam ki Stumpf András mellett.

– Csak a mostani politikai hatalomra gondol, vagy a korábbiakra is?
– Véleményem szerint ez politikai oldaltól független jelenség, nem most kezdődött, de egyre erősödik: a jó értelemben vett gátlások felszámolásáról van szó. Nagyon sok ember vesztette el emiatt a biztonságérzetét. Ilyenkor jön elő az erőskezű vezetésre való tömeges igény, ami szintén világjelenség mostanság. Ez alatt nem egyfajta szilárd szakmai és morális alapokon álló intézményes stabilitást kell érteni, hanem messianisztikus vezérvárást. A vezértől várják, hogy teljhatalmával majd egymaga rendet tesz. Ezt lehet látni a kínai elnöktől kezdve – aki gyakorlatilag beszavaztatta magát egy életre az ország vezetésébe – az orosz elnökön, a török Erdoganon át az amerikai elnökig. Úgy vélem, ebből óriási baj is lehet, mert amikor az erős hatalmi ambíciókkal bíró, keménykezű vezetők a világpolitikai játszótéren megsokasodnak, abból előbb-utóbb súlyos konfliktusok szoktak kialakulni. Amellett se menjünk el, hogy ezek az erős kézzel vezetett rendszerek általában nem a felelősen gondolkodó polgárság virágzásában érdekeltek, hanem sokkal inkább engedelmes alattvalók közreműködésében. Azt tapasztalom, hogy ebben a csomagban benne van a közélet tartalmi, morális kiüresítése, az erkölcsi relativizmus és a cinizmus térnyerése, a közbeszéd és a média lezüllesztése is. Ilyenkor jön be az értelmiség dilemmája – amiről Orwell is írt –, mert nagyon erős igazodási kényszerek alakulnak ki.

Ha az ember semmit nem hisz el, mindenről meggyőzhető

A kormánynak az a célja, hogy megfossza a közéleti diskurzust a szakpolitikai kérdésektől – mondja Krekó Péter. Interjú.

– Vajon milyen módon tudja egy felelősen gondolkodó értelmiségi befolyásolni a történéseket?
– Ez nagyon nehéz dolog. Sokan megpróbálnak egy párhuzamos világba menekülni. Ebből előbb-utóbb zavar keletkezik, mert amikor az ember két párhuzamos valóságot próbál megélni, az folyamatosan belső konfliktusokat szül. Azt gondolom, hogy a keresztény értelmiségieknek nem politikai irányzatok, pártok, hanem fontos társadalmi ügyek mellett kell felemelniük a hangjukat ‒ szem előtt tartva a Biblia tanításait. Ma ilyen fontos ügy például az abortusz kérdése, az emberi élet és a család integritásának védelme, a korrupció kérdése, a szakmaiság és becsületesség, valamint a közélet tisztaságának védelme. Nagyon fontosnak tartom az élet és az emberi méltóság védelmét, valamint az elnyomottak, üldözöttek, szegények, rászorulók és szenvedők segítését, a mellettük való egyértelmű, személyválogatás nélküli kiállást mind a szűkebb, mind a tágabb környezetünkben. Ezek mind olyan ügyek, amelyeket pártatlanul fel kellene tudni vállalnia minden kereszténynek. Nincs más lehetőségünk, mint ezeket képviselni. Elsősorban a saját életünkben, családunkban és szükség szerint tágabb környezetünkben is. Keresztényként elszomorít az, hogy egyre gyakrabban rángatják bele olyan dolgokba Isten nevét, ragasztják rá a „keresztény” jelzőt és címkét olyan dolgokra, melyeknek semmi közük nincs a Biblia tanításához, sőt egyenesen ellentmondanak annak. Súlyos bűnök, erkölcsi vétségek elhallgatása, kimagyarázása vagy pártolása zajlik sokszor egyházi segédlettel. Ha nem térünk meg erről az útról, akkor ennek szomorú következményei lesznek a társadalomra és az országra nézve is. Meggyőződésem szerint Isten az egyházat nem arra hívta el, hogy ügyesen lavírozzon, és igazodjon bármilyen politikai ideológiához, áramlathoz vagy hatalomhoz, hanem azzal bízta meg, hogy politikai és társadalmi körülményektől függetlenül világítson, az ő fényét tükrözze a világban, és egyértelmű, biblikus útmutatást adjon az Istent keresőknek. Minden fát a gyümölcséről lehet megismerni – mondta Jézus. A napi gyakorlat, a tetteink beszélnek legjobban arról, kik vagyunk valójában. Látva a folyamatokat, nem vagyok túlságosan optimista. A mostani állapotokat sokan a ’29-es gazdasági világválság után kialakult helyzethez hasonlítják. Én nem abban látom a legnagyobb problémát, hogy az egyik politikai oldal most gyengélkedik, a másik erősnek látszik, hanem abban, hogy erkölcsileg és tartalmilag annyira kiüresedett a politika, hogy azok a válaszok, politikai üzenetek, amelyek megszületnek, sokszor nem közelítenek, hanem még távolabb visznek a megoldástól.

– Mondana erre példát?
– Kettőt is. Az egyik: a Heti Válasznál Sztankóczy András írt sokat a genderizmus vadhajtásai mentén egyes amerikai iskolákban tapasztalható jelenségekről, amelyek gyerekeket és szülőket nyomorítottak meg lelkileg, érzelmileg. Erre próbál reagálni az amerikai alt-right mozgalom, melynek egyik képviselője, Milo Yiannopoulos éppen Magyarországra jött minket segíteni. Ő az az ember, aki igen megengedő módon nyilatkozott a pedofíliáról. Na most, teszem fel a kérdést, felelős szülőként a lányaimat milyen óvodába, iskolába járassam: egy erőteljesen genderista beállítottságú, politikai korrektség által vezérelt intézménybe, ahol kiveszik a kezükből a babát, és Matchboxot kell tologatniuk, és megtiltják, hogy legyen „legjobb barátnőjük”, vagy egy olyan intézménybe, ahol eltűrik a pedofíliát? A másik példa: Romániában – és itt is – mostanság nagy divat lett a hatalmat gyakorló politikai elit köreiben a nyugati politika és civilizáció erőteljes bírálata. Nem lehet tagadni, hogy van ezekben a bírálatokban igazságtartalom. Ugyanakkor azokat az embereket hozzák ide, és fizetnek a tanácsaikért, akik ennek – az általunk bírált politikának – alakításában tevékenyen részt vettek az elmúlt években, évtizedekben. Azt tapasztalom, hogy sokszor hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb dolgok látnak napvilágot a politikai kínálat oldalán, és ezeket „politikai termékként” próbálják meg az ember torkán lenyomni. Nem kevés sikerrel. Nem vagyok optimistább az otthoni viszonyokat illetően sem. Nem tudom, hogy Magyarországon mekkora port kavart az, hogy a marosvásárhelyi orvosi egyetemen a magyar nyelvű oktatást a végérvényes megszűnés felé terelik. Amikor fáklyás felvonulás volt a magyar nyelvű oktatás védelmében, akkor a helyi magyar képviselők között voltak, akik még el is határolódtak ettől. Most jöttem a Székelyföldi Filharmóniától, amely az elmúlt tíz év egyik legfontosabb határon túli kulturális kezdeményezése, ráadásul Erdély egyik legjobb szimfonikus zenekara. Óriási érték tágabb értelemben is, hiszen a második világháború után Székelyföldet kihagyták az országos filharmóniai hálózatból. Hosszú távon kiszámíthatatlan a finanszírozása. Nem világos, hogy melyek a hosszú távú célok az erdélyi magyarságot érintő kulturális kérdésekben. Néhány elkötelezett és önfeláldozó ember szélmalomharcának tűnik mindaz, ami ott folyik. Ilyenkor támad az érzés az emberekben, hogy a bolondját járatják velük.

Vass András (fotó: Magyar Hang)

Hirdetés

– Ez alatt mit ért?
– Évről évre kiviszik az embereket az utcára, hogy tüntessenek az autonómiáért, a kulturális önrendelkezésért, ugyanakkor azt kell látni, hogy csak azoknak a nemzeteknek, régióknak van esélyük az autonómiára, amelyek színvonalas és erőteljes saját kultúrával, pezsgő kulturális élettel rendelkeznek, és meg is szervezik azt. Ha csak az elmúlt hónapok eseményeit nézzük, Erdélyben a dolgok éppen ellenkező irányba mennek. Szellemi és kulturális téren is sorvadás tapasztalható. Az ottani magyar kulturális intézmények finanszírozása, jövője és sorsa sokszor eseti döntések mentén alakul. Kevés kivételtől eltekintve nincs világos és hosszú távú szakmai, anyagi tervezhetőség, nincs stratégia. Ez sok esetben Magyarországon is jelentős probléma. Visszatérve Erdélyre: kérjük az autonómiát, de az autonómiát valamire kell kérni. Ha nincs erőteljes szellemi és kulturális élet, ha a magyarság nem képes saját magát megszervezni, akkor mire kérjük az autonómiát?

– Ön évekig Fischer Iván asszisztenseként dolgozott a Budapesti Fesztiválzenekarnál. Ő is meg szokott szólalni közéleti ügyekben, de némileg más elvi alapról közelíti meg a kérdéseket.
– A fesztiválzenekarhoz úgy kerültem, hogy volt egy nemzetközi verseny, amely nyertese náluk tölthetett egy évadot Fischer Iván asszisztenseként. A verseny szakmai része után következett egy személyes beszélgetés Ivánnal. Sok mindenről szó esett, és én akkor világosan elmondtam, hogy neoprotestáns keresztyén ember vagyok. Semmilyen hátrány vagy negatív megkülönböztetés nem ért engem ezért, ráadásul a fesztiválzenekarban nagyon sok hasonló gondolkodású muzsikus barátom, ismerősöm játszik. Sokat beszélgettem Ivánnal kényes társadalmi-közéleti kérdésekről, mint például az abortusz, és bár nem mindenben értünk egyet, ez soha nem eredményezett konfliktust. Nem az volt a cél, hogy mindenben egyetértésre jussunk, hanem az, hogy értelmes diskurzus folyjon köztünk. Ez így van mind a mai napig.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 3. számában jelent meg, 2018. június 1-jén.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Ha teheti, kérjük segítse a független sajtót, fizessen elő a Magyar Hangra, vagy támogasson minket közösségi finanszírozási kampányunkon keresztül!

Megvitatná az olvasottakat? Várjuk Facebook-oldalunkon.