A baloldali-liberális gondolat kimerült, manapság a jobboldalé az egyetlen számottevő gondolati erő – írta Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója a Magyar Időkben. „Mi vagyunk a jövő, rajtunk a világ szeme”, ezért sem lehet a balliberális sztenderdekhez igazodni, saját, konzervatív mércére van szükség. Szavai nagy vihart kavartak, különösen, amikor a Klubrádióban arról beszélt, meg kell szabadulni attól, hogy Esterházy Péter a jó író, és Jancsó Miklós a jó rendező. Békés Mártont a cikke kapcsán a kultúrharc új fejezetéről kérdeztük. A Magyar Hang 10. számában megjelent interjú bővebb változata. – A Magyar Időkben azt írja: „A politikai győzelmek »menetrendszerű« bekövetkezte jogosan kelti fel annak igényét, hogy a kultúra területén is sikerek szülessenek és a politikai élet látványos fordulatai a kultúra területén is ismétlődjenek meg”. Új szintre lépett a kultúrharc?
– A fennálló rendszer 2010 óta megingathatatlannak tűnik. Az ellenzéknek a 2006-os országgyűlési választás óta semmilyen eredményt nem sikerült elérnie azon kívül, hogy megakadályozták az olimpiát, illetve Hódmezővásárhelyen nyertek egy csatát, aztán a választásokon elvesztették a háborút. Ez a sikertelenség frusztrációt okoz, ami fantomharcokban manifesztálódik, és ennek hatására a politikai küzdelmek átcsúsznak a kultúra térfelére. Itt rögtön két probléma is adódik. A kormánypárti elkötelezettségű értelmiségiek java része joggal érzi úgy, hogy a szélesen értelmezett jobboldalnak hiába van immár harmadszor is kétharmados többsége az Országgyűlésben, a kulturális intézményrendszer még mindig a liberális körök befolyása alatt áll. A másik probléma, hogy az ellenzéki formációk politikai kudarcaik után megmaradt energiáikat a kultúra területén mozgósítják. Áldozati szerepbe állítják magukat, ami a vereség stratégiája. Én például sosem mondtam, hogy Esterházy Péter rossz író, sem azt, hogy Jancsó Miklós rossz rendező. Ez részben úgyis ízlés dolga, de ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi történjen a kultúrában? A liberális sajtó mégis úgy állít be, mintha szócső lennék. A kormánypárti médiaközeg véleményét nem ismerik el legitimnek, mi csak „lakájok” és „propagandisták” lehetünk. Ezen a vágányon maradva nincs esély párbeszédre és kölcsönös megértésre.
– Írásában a jobboldali kánon kizárólagosnak, és így kizárónak tűnt: kijelölte, mi az, amitől egy konzervatív kultúrafogyasztónak távol kell tartania magát. Ez sem feltétlenül segíti a megértést és a párbeszédet.
– A Magyar Időkben írt cikk alapgondolatát már egy kultúráról szóló 2011-es konferencián kifejtettem. A Kommentár című folyóiratban megjelent írásaimban régóta foglalkozom a kérdéssel, a Mandineren pedig fél éve publikálok a témában, minden különösebb visszhang nélkül. Annyit kellett kimondanom Bolgár György kérdéseire válaszul, hogy a jobboldalon nem feltétlenül kell elfogadnunk, hogy „Esterházy Péter a jó író és Jancsó Miklós a jó rendező”. Ez annyit jelent, hogy a jobboldal teremtsen saját mércét magának, és ne igazodjon a balliberális irányjelzőkhöz. A jobboldali politika megy a saját feje után, és győzelmet győzelemre halmoz tizenkét éve, a jobboldali kultúra ehhez képest szerintem gyakran még mindig mások elvárásainak akar megfelelni, gyarmatosítja önmagát.
– A Fidesznek 2010 óta bőven lett volna lehetősége elősegíteni a konzervatív kultúra kibontakozását, a próbálkozások nem is maradtak el, elég csak a Magyar Művészeti Akadémia működését említenünk. Az ön szavai alapján azonban mégsem történt semmi. Miért?
– A kulturális élet nem egyik pillanatról a másikra változik meg. A hosszú távú feladatok a legsürgősebbek, ahogyan egy Mandiner-cikkem címe is szólt, a kultúra pedig ilyen. Intézményrendszert fel lehet állítani törvényi szabályozással, de tartalommal megtölteni nem lehet azonnal, ez akár ötvenéves folyamat is lehet, ráadásul nem a politikusok dolga. Az pedig távolról sem igaz, hogy nincsenek eredmények. Az Opera, a Nemzeti Színház vagy épp a Terror Háza Múzeum például rengeteg érdeklődőt vonz. A jobboldali kultúra igenis működik, ennek számtalan jelét is adja, ám ezt nem tekinti vitára érdemesnek a balliberális oldal, csak az számít, hogy szóba hoztam Esterházy Pétert.
„Senki sem attól lesz jó író, hogy balliberális vagy konzervatív"
Ha a Fidesz erővel formálná a kulturális életet, az többe kerülhet, mint amennyit hoz – irodalmárokat kérdeztünk a kultúrharc új fejezetéről.
– Az említett intézményeket a már említett napilapban az elmúlt hetekben tűz alá vette Szakács Árpád: balliberális elhajlással vádolva az egyébként a Fideszhez közel álló vezetőiket. Ezek a támadások nem vetnek árnyékot a jobboldali eredményekre?
– A Pride kapcsán írtam egy cikket a 888-ra Nem téma címmel, arra utalva, hogy a homoszexualitás nem téma, hiszen melegnek lenni természetes. Az ellenzéki oldalon persze ezt is agyonhallgatták, hogy ne kelljen a véleményemről beszélni, hiszen ott szeretnek minket bigott homofóboknak látni, noha egyáltalán nem vagyunk azok. Lendületes, fiatalos emberek vagyunk, akik mernek vitatkozni egymással. Ugyanis nem arról van szó, hogy valaki „leszól fentről”, hogy ezt vagy azt írjuk le, hanem párbeszédet folytatunk egymással. Ennek a folyamatnak a része Szakács Árpád cikksorozata is. A nyelvezetével és több megállapításával nem értek ugyan egyet, de számos meglátása helyénvaló, például az, ahogyan az általa felvetett ügyekben az arányokról olvashatunk.
– A kulturális élet azonban, úgy tűnik, sokszínűbb ennél a felosztásnál. Elég csak arra gondolnunk, hogy miközben Esterházy Pétert vagy Spiró Györgyöt meghaladottnak tartja, Kertész Imre munkásságának a Terror Háza Múzeumot működtető közalapítvány külön intézetet szentelt. Pedig a 2016-ban elhunyt egyetlen irodalmi Nobel-díjasunkat korábban számtalan támadás érte a jobboldalról.
– Kertész Imre a legnagyobbak legnagyobbja, aki világirodalmi szintre emelte a magyar irodalmat. Kertész sosem korszerű, de mindig időszerű szerző. A magyar nyelv mélyének beavatottja, aki a posztmodern szövegjátékok helyett csodálatos prózai nyelvvel ajándékozta meg a nemzetet. Azzal sem tudnak mit kezdeni, amikor azt mondom, hogy jobban szeretem Kassák Lajost, mint Wass Albertet – ez nem illik a rólam kialakított képbe, pedig ez is elhangzott a Klubrádióban. Ha egydimenziósan gondolkodunk, akkor persze megdöbbentőnek tűnik, hogy egy jobboldali konzervatív, mint én, rajong Kassákért. De ez is csak azt bizonyítja, hogy nem kurzusírókat akartam toborozni a cikkemmel, nem várom „új Zsdanovok” eljövetelét.
„Békés radikalizmusa soha nem válhat kormányprogrammá, a Fidesz...
A kormánypárti kultúrharc szereplői teljesen mást akarnak – véli az Athenaeum vezetője.
– Az alkotók politikai besorolása azonban itt és most történik, és ez sok esetben nem függetlenedhet a művektől. Enyedi Ildikó kapcsán például egy ideig nem a Testről és lélekről értékeiről esett szó, hanem arról, hogy a rendező miért bírálja a kormány politikáját.
– Az Andy Vajna vezette Nemzeti Filmalap az elmúlt évtized egyik legjobb kezdeményezése, kiváló filmek megszületését segítették elő. A csodálatos Testről és lélekről mellett ott a Pappa Pia, ami szerintem egy nagyszerű vígjáték, ott a Brazilok, a Veszettek, a Valami Amerika 3., és persze ott van a Saul fia, de a Martfűi rém és a Víkend is. Amikor azonban Nemes Jeles László a hóna alatt Kossuth-díjjal ment ki tüntetni a parlament elé, akkor szerintem hibát követett el. Ugyanígy hibának tartom, hogy Enyedi Ildikó az Arany Medve elnyerése után rögvest késztetést érzett rá, hogy a magyar kormányt kritizálja a német médiában. A kritikához, persze, joguk van! De úgy vélem, hogy ha szerencsésebben választanák meg ennek helyét és idejét, akkor felhőtlenebb volna a közös öröm és nem tereli el a figyelmet az erről szóló politikai vita. Teljesítményük ettől függetlenül a magyar kultúra elvitathatatlan része, politikai véleményük pedig az idővel lefoszlik a művészi értékeikről.
– Sokszor azonban a kritika nem elhanyagolható hatással is bírhat. Nemrég született döntés a Pruck-perben: az ’56-os forradalmárról készült vitás fotó ügyében a bíróság bocsánatkérésre, a Dózsa Lászlóra utaló feliratok eltüntetésére, és Pruck Pál nevének kiírására kötelezte a Terror Házát.
– A Terror Háza Múzeumot fenntartó közalapítvány mindig is a peren kívül megoldásra törekedett. Pruck Pál családja járt is nálunk és megígérték, hogy együttműködnek velünk. Ebből azonban sajnos nem lett semmi, így egy mindenkinek ártó pereskedés következett, nem kevésbé problémás médiareprezentációval. Szerintem történettudományi kérdésekben nem a bíróságnak kellene döntést hozni, de mint a per egykori tanúja, nem érzem illőnek, hogy ennél bővebben kommentáljam az ügyet.
– A cikkében a baloldal által eluralt területek között említi a Magyar Tudományos Akadémiát is, amelynek autonómiája komoly veszélybe került az elmúlt hetekben a kormány döntései nyomán.
– Van egy minisztérium, amely ezt az ügyet intézi, ott döntik el, hogy mi történjen, a kérdésről párbeszéd zajlik, nemrég például kormánykritikus cikk jelent meg ezzel kapcsolatban a Magyar Időkben – ilyen ez a „diktatúra”…
– A Klubrádióban arról beszélt, a konzervatív mércét a plebejus értékek alapján kell meghatározni, amelyek összhangban vannak a VIII. kerületi Fidesz-szavazók világával is. Ez mit jelent a kultúrára nézve?
– A jobboldal hívószava volt a „polgári Magyarország”, ami – nagyon helyesen – ma is velünk van. Emellett azonban más társadalmi rétegek képviseletére is oda kell figyelnünk. Akik meglepődtek a józsefvárosi választás eredményén, azok nem értik, mi történik a kerületben. Én értem, mert ott élek. A plebejus értékekkel arra akartam felhívni a figyelmet, hogy az elitista gondolkodás helyett populistának kell lennünk, mert az elitista pártok eltűnnek, mint az SZDSZ, vagy rövid úton megszűnnek, mint az Együtt. Az elitizmusnak vége: nekünk az egész társadalom érdekét kell figyelembe vennünk.
– Ez a véleménye akár a bolsevizmus elitista-ellenes erőfeszítéseit is felidézheti.
– Engem viszont a demokrácia alapértékeire emlékeztet, amelyek szerint egy közfoglalkoztatottnak ugyanolyan joga van érvényesítenie azonos súlyú szavazatát és érdekeit, mint az akadémikusnak.
„Most teszünk arról, hogy ne lehessen a jövőben magyar Nobel-díj"
Beláthatatlan következményei lesznek, ha a kormány bedarálja az MTA-t – mondja a Professzorok Batthyány Körét elhagyó Szathmáry Eörs.
– A konzervatív filozófia ugyanakkor épp az egyenlőtlenség elismerésében tér el a liberalizmustól. Nincs akkor ebben ellentmondás?
– Nincs, a dolog nagyon egyszerű. A funkcionális egyenlőségek az emberi természet részei, a politikában azonban mindenkinek egyenlő lehetősége van megnyilatkozni, és egy kormánynak mindenkit képviselnie kell.
– De egy közfoglalkoztatottnak közel sincs olyan érdekérvényesítő ereje, mint egy akadémikusnak.
– Ez így van, ezért sem szerencsés, ha az akadémikusok annyit panaszkodnak. A Forbes magazin nemrég a „legbátrabb 25 magyar” címmel készített egy összeállítást. Volt benne transzvesztita, nőjogi aktivista és újságíró, de egyetlen egy rendőr sem kapott helyet a listán, aki például biztosítja a rendet egy tüntetésen, olyan kereseti viszonyok mellett, amin egy CEU-s egyetemista a havi ösztöndíjával csak nevetne. Ő nem hős? Vagy a közfoglalkoztatott, vagy egy nővér, vagy az a családapa, aki három műszakban dolgozik? Ők nem hősök a balliberális véleményformálók szerint, szerintünk viszont ők az igazi hősök.
– Írásainak központi fogalma a forradalmiság. Hogyan fér össze a forradalom a hatalommal?
– Az Auróra utcai rendelő vagy a Kálvária tér felújítása jó példa arra, hogy merre megy az ország. A kormány nagyon jó úton halad. Ez annyiban forradalmi, hogy a régi beidegződéseket, a rendszerváltoztatás óta velünk élő ósdi mércéket, lejárt viszonyítási pontokat meghaladja. Ez jobboldali forradalom.
Kinyírják a kultúrát?
A magyar kulturális (és részben a tudományos) élet nem kormánypárti fősodrára rátámadók vállalkozásának sikere hosszabb távon szinte bizonyosan kudarcra ítéltetett.
– Ha már az Auróra utca szóba került, az ott található, Auróra nevű szórakozóhelyet a Józsefvárosi önkormányzat újra be akarja záratni. Nem ez az első kulturális intézmény, amelyet a fővárosban igyekeznek ellehetetleníteni, és mivel jellemzően a rendszerrel kritikus helyeket sújtanak a döntések, a szándék egyértelműnek tűnik. Nem épp a hatalommal szembeni fellépést nevezhetnénk forradalminak?
– A szintén a közelben működő Gólya pedig nagyobb helyre költözik, és érdekes módon azt senki sem akarja bezárni. De visszatérve a kérdésre: a forradalmiságot közvetlenül az elnyomás elleni lázadásra szokták használni, ennél azonban szerintem szélesebb a jelentése. Az én értelmezésemben a forradalmiság a korszakváltást, a lendületet, a szabadságvágyat tükrözi. Amíg Magyarországnak egy olyan, nálánál hatalmasabb, antidemokratikus struktúrával kell megbirkóznia, mint Brüsszel, és amíg Soros Györgyöt, ezt a gátlástalan tőkespekulánst filantrópnak nevezik világszerte, addig igenis mi vagyunk a forradalom.
Az interjú rövidebb változata a Magyar Hang 10. számában jelent meg, 2018. július 20-án! Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
