Szarvas József: Mélyre zuhantam, de újrateremtettem magam

Bérczes László és Szarvas József (Fotó: Magyar Hang)

Szarvas József a hortobágyi tanyavilágba született, ahol titokban Kovács Katiról ábrándozott. Tízévesen, mikor a tanítónője megkérdezte, mi akar felnőttként lenni, csak annyit válaszolt: táncdalénekes vagy népművelő. Fogalma sem volt arról, mi a színház, mégis minden efelé terelte. Paréjszedés helyett egyszemélyes előadással szórakoztatta pajtásait, verset írt a szerelmének, táncdalíró versenyt hirdetett az iskolában. Nem adta fel álmát: huszonhárom évesen előbb nyert felvételt a színművészetire, mint hogy leérettségizett volna. A Jászai Mari-díjas színész, a Nemzeti Színház művésze minderről megrendítő őszinteséggel vall a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában megjelent Könnyű neked, Szarvas Józsi… című kötetben, amelyet a Törőcsik Marival és Cseh Tamással készült beszélgetős könyveiről ismert Bérczes László rendező-dramaturggal közösen írt.

Hirdetés

Részletek a Magyar Hang 8. számában megjelent interjúból:

– Közösen írták-szerkesztették a könyvet.
Bérczes László: Ez a könyv Jóska nélkül nincs, nélkülem lehetne. Mégis úgy gondolok erre a kötetre, mint a kettőnk könyvére. Ketten kiteszünk egyvalakit, talán egy írót is. Néhány évvel ezelőtt együtt dolgoztunk Jóskával egy produkcióban, ő színészként, én rendezőként. Akkor „ráéreztünk” egymásra. Aztán Jóska megkeresett, hogy könyvet írna, segítsek. Jólesett a bizalma, de nem tudhattam, mi lesz belőle. Amikor az első szövegeket elküldte, először megijedtem: dirib-darab szövegtöredékek, elütések, helyesírási hibák… De azt is észrevettem, nem lehetett nem észrevenni, hogy eredeti és pofáncsapó őszinteség árad a mondatokból, és egyszerre zuhan ránk a szövegből a frenetikus humor és a gyomorszorító fájdalom. Az a fajta ártatlanul hiteles megszólalás, ami Jóska színészetét is jellemzi, fogva tartott engem. Azt az esélyt éreztem meg, amelyet szerintem az elkészült könyv igazol is: szépirodalmi minőségű életregény születhet. A kortárs magyar irodalomban sokan nagyon jól forgatják a szavakat. De ha nincs meg a mag, a lényeg, akkor az egész csak ujjgyakorlat, zsonglőrködés marad, és felmerül a kérdés, hogy mondott-e az író egyáltalán valamit, vagy csak a szakmát gyakorolta. Jóska sok mindent mond. Nem üzenetről beszélek, hanem a létezés és közlés természetességéről. Én arra a hullámra próbáltam meg ráfeküdni, amelyet az ő csónakja vetett. Együtt haladtunk hát a célig, a végleges szöveg megszületéséig.

(…)
– „Gyerekként a felnőttek világában nem bízhattam. A felnőttek megvertek (…), leköptek, belém rúgtak, kigúnyoltak, kukoricára térdepeltettek, véresre pofoztak, megbuktattak, megbüntettek, hazugságra kényszerítettek, majd hazugságon fogtak, s ezért megvertek” – írja megrendítő őszinteséggel a könyvében. Tabuk nélkül ír keménykezű apjáról is. A sok-sok fájdalom ellenére gyermekei mellett szüleinek ajánlja ezt a könyvet.
Szarvas József: Önellentmondásnak tűnhet, hogy valahol azt írom, a gyermekkoromról a szeretet hiánya jut eszembe. De nem az enyém. Apám szenvedett sokszor vereséget, nem én. Engem csak megvert. Mivel soha nem beszélt magáról, nem ismerhettem, nem érthettem meg a motivációit. Persze az, hogy kisfiúként nem kaptam megerősítést apámtól, nagyon sok akadályt gördített elém a későbbiekben. De mindazok ellenére, amiket meg kellett élnem, most is szeretem a szüleimet. Laci a könyv szerkesztése során sokat kapálódzott azért, hogy ne bántsam apámat. A könyv végén található interjú is azért született igazából, mert szerette volna, ha felmentem. Nem tudta megérteni, hogy szeretem a szüleimet. Egy rossz szó nincs ebben a könyvben róluk, csak helyzeteket írtam le. (…)

– A gyerekkori fájdalmak mellett nyílt őszinteséggel ír könyvében a szakmai traumákról. Az új Nemzeti Színház 2001-es nyitóelőadásában, Az ember tragédiájában Ádámot alakíthatta. Amikor igent mondott a szerepre, még nem tudhatta, hogy – miként a könyvben is megfogalmazza – egyszersmind elveszett annak a lehetősége, hogy meghatározó, büszke szereplője lehessen saját szakmai életének.
Szarvas József: Kaptam egy óriási lehetőséget, amellyel igyekeztem élni, amelynek mindvégig tudtam örülni, de a barátaim még az épületbe se tették volna be a lábukat. Kétségbeejtő helyzet volt, lázálomszerű. Egyszer csak nem létezel, már nem vagy tényező. Mélyre zuhantam, de más szakmai és emberi barátokkal újrateremtettem magam. A viszáki pajtaszínház számomra rengeteg mindent adott, már régen túljutottam ezen a traumán, és nagy nyugalommal szemlélem a szakmai életem. (…)

A teljes interjút a Magyar Hang 8. számában olvashatja.

Hirdetés

Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még? Itt megnézheti.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.