A bizonyosságkeresés csődje – száz éve született Ingmar Bergman

Ingmar Bergman (Fotó: Bengt Wanselius/Sony)

„Író is, filozófus is, de a filmszalag nélkül egyik se lehetne” – írta a skandináv rendezőről a nyolcvanas években Pilinszky János. Azon kevés direktor egyike, aki jelentős szerepet játszott abban, hogy a film a hetedik művészeti ággá válhasson.

Hirdetés

Bergman lutheránus lelkészcsaládban született, puritán, vallásos neveltetése egész életét meghatározta. Az elfojtás, a szorongás mindennapi tapasztalata volt, amely elöl a fantázia világába menekült. Száz ólomkatonáért cserélt egy vetítőgépet, az általa eszkábált bábszínházban pedig Strindberg-darabokat vitt színre. „Neveltetésünk legnagyobbrészt olyan fogalmakon alapult, mint bűn, vallomás, büntetés, megbocsátás és kegyelem. […] A büntetést természetesnek tartottuk, jogosultságát nem vontuk kétségbe. Voltak gyors és egyszerű fajtái, mint a pofonok vagy fenékre verések, de voltak végtelenül rafinált, sok nemzedéken át csiszolódott változatai is” – írta önéletrajzi könyvében, a Laterna Magicában.

A vallásos nevelés elöl a stockholmi egyetem bölcsészkarára menekült, de a tanulásnál sokkal jobban vonzotta a színház, az irodalom. Amatőr társulatot alapított, amellyel a klasszikus darabok mellett a saját szerzeményeit is előadta, és rendszeresen publikált irodalmi lapokban. Első forgatókönyvét a korszak kiemelkedő, világszerte elismert filmrendezőjének, Alf Sjöbergnek írta 1944-ben. Huszonhat évesen a helsingborgi városi színház igazgatója lett, egy évre rá Válság címmel megrendezte első játékfilmjét. Nem volt különösebben jó drámaíró, de annál izgalmasabb színházrendező. A stockholmi Nemzeti Színházban eseményszámba mentek a rendezései. Mégis a filmben találta meg önmagát. Világhírűvé az 1956-ban készített A hetedik pecsét című alkotás tette. A filmtörténet egyik leghíresebb képévé vált a lovag a halál közös sakkjátéka.

Bergman volt, aki a szerzőiséget, a személyes tapasztalatokon alapulós filmes elbeszélésmódot megteremtette. Filmjeiben a modern ember problémáit boncolgatta: az egzisztencialista kínok közt vergődő és a végtelen magánytól szenvedő embert mutatta meg, a céljukat vesztett antihősök tagadás és a teljes elfogadás közötti bolyongását. Megrögzötten hangoztatta, hogy az ember életét az aktív gonosz határozza meg, amellyel szemben semmi értelme az intellektuális harcnak.

Saját bevallása szerint nyolcéves korában vesztette el a hitét, a kételkedés felnőttkorára tudatos szembenállássá változott. Az Isten nélküli világ megértésében a lét értelmezésére fókuszáló filozófia, Sören Kierkegaard és a francia Jean-Paul Sartre gondolatai mellett a svéd irodalom-színházművészet kiemelkedő alakja, August Strindberg is hatott rá. – Mikor a vallás teljesen eltűnt az életemből, egy csapásra könnyebb lett élni – írta önéletrajzi könyvében. Nemcsak az ember közömbös, de Isten is néma? – tette fel vissza-visszatérően a rendező a kérdést. Bizonyosságot Isten csendjére talált: 1961-63 között forgatta az istenkeresésről szóló magány-trilógiáját – a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és a Csend –, amellyel azt próbálta bebizonyítani, hogy Isten kivonult a modern ember életéből. Megrázó erővel ábrázolta az isten- vagy bizonyosságkeresés csődjét, az emberi kapcsolatok felszínessé válását. Lánya, Linn Ulmann A nyugtalanok című önéletrajzi regényében vallott arról, hogy apja halála után egy cetlit talált Bergman íróasztala felett: „Félelmetes tudnom, hogy az élő Isten kezébe kerülök. Mégis, az ember csak ebben lel vigasztalást…” Talán élete végére Bergman mégis megbékélt Istennel.

Filmes látásmódjának jellemzésekor a kritikusok kiemelik, hogy sokat használt premier plánokat, hosszú percekig időzött a színészek arcának közeli bemutatásával, de Bergman sokkal tovább jutott a megfigyelésnél. Az emberi lélek bugyrainak sötét titkaival szembesített. A válságba kerülő női kapcsolatokat helyezte középpontba az 1966-os Personában, majd az 1972-es Suttogások és sikolyokban. A szeretetéhség és a szeretetre való képtelenség, az elfojtott szexualitás megnyomorító hatása, a féltékenység romboló szenvedélye jelent meg a Rítus, a Suttogások, sikolyok, a Szemben önmagunkkal, a Jelenetek egy házasságból képkockáin, amelyben sokan saját kiüresedett kapcsolatukra ismerhettek rá. A belső démonainkkal való küzdelem a Persona és a Farkasok órája című alkotásainak témája, saját kamaszkori náciszimpatizáns élményeit pedig a Szégyenben, és az 1920-as évek Németországban játszódó Kígyótojásban dolgozta fel.

A huszadik század egyik legjelentősebb rendezőjét kilencszer jelölték Oscarra, a legjobb rendező díját sosem nyerte el, de három filmjét – a Szűzforrás, a Tükör által homályosan és a Fanny és Alexander – a legjobb idegen nyelvű filmnek járó szoborral jutalmazták.

Bergman több nagy színész, köztük Erland Josephson, Max von Sydow és Liv Ullmann pályáját indította el. Ullmann volt a legfontosabb múzsája, több filmje – a Persona, a Szenvedély, a Jelenetek egy házasságból és az Őszi szonáta – épült a személyiségére. Viharos szerelmi kapcsolatukból egy közös gyerekük született, Linn Ullmann írónő. Bergman ötször házasodott, kilenc gyermeke van, többen házasságon kívüliek. Daniel és Eva Bergman maguk is rendezők, Anna és Mats Bergman színész.

A svéd rendező 1983-ban készítette el a legerőteljesebben önéletrajzi ihletésű filmjét, a Fanny és Alexandert, majd úgy döntött, végleg visszavonul a filmezéstől. 2003-ban azonban egykori élettársa, Liv Ullmann unszolására mégis megrendezte a Sarabande-ot, a Jelenetek egy házasságból című film tévéfilmes epilógusát, amely sötétsége ellenére a megbékélésnek is teret engedett. Egy grandiózus életmű méltó lezárása lett ez a film.

Bergman legtöbb alkotásával szemben kritikus volt, nem szeretett szembesülni saját, dermesztő és rideg világával. Élete utolsó időszakában őszintén vallott műveihez fűződő viszonyáról: „Ritkán nézem vissza a filmjeimet. Feszült leszek tőlük, a sírás kerülget, és nyomorultnak érzem magam. Szörnyű állapot” – nyilatkozta 2004-ben a svéd SVT csatornának.

Ingmar Bergman 2007. július 30-án, 89 évesen hunyt el Farö-szigetén. Ugyanazon a napon amikor Michelangelo Antonioni is.

Hirdetés

Svédországban megállt az élet, amikor Bergman halálhírét bejelentették. Félárbocra engedték a nemzeti lobogót, a televíziók megszakították a műsorukat, hogy így róhassák le tiszteletüket az európai filmművészet klasszikusa előtt. Pedig nem volt túl barátságos a viszony egy időben a svéd állam és Bergman között. A hetvenes évek közepén adócsalás vádjával letartóztatták a rendezőt, aki az ellene felhozott vádak hatására teljesen összeomlott és orvosi kezelésre szorult. Nem sokkal később búcsút is intett Svédországnak, és egy évtizeden keresztül tiltakozásul Münchenben élt, annak ellenére, hogy Olof Palme miniszterelnök személyesen kérte a művészt a visszatérésre.

Bár végül hazatért szülőhazájába, de az önkéntes magányt választotta: élete utolsó éveiben visszavonultan élt Farö szigetén. Birtokának szélére egy Vigyázz, harapós kutya! feliratot akasztott. Kutyája ugyan nem volt, ám a kéretlen látogatókat sikeresen elijesztette.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.