Majdnem minden nap sakkoztunk Yoko Onóval – Sam Havadtoy-interjú

Samuel Havadtoy (Fotó: Magyar Hang)

A hetvenes években érkezett New Yorkba, és szinte rögtön a legnagyobb művészek társaságában találta magát Samuel Havadtoy (Havadtői Sámuel). Lakberendezőként kezdett, festéssel folytatta, közben pedig megismerte Andy Warholt, Keith Haringet és Yoko Onót, akivel aztán húsz évig élt élettársi kapcsolatban. Az alkotóval budapesti lakásán beszélgettünk. 

Hirdetés

– Három kiállítása is nyílt a napokban. Ezek közül egyik a Ludwig Múzeumban, ahol a 70-es évektől tekintik át munkásságát. New Yorkba 1972-ben került ki, ahol az itthoni és londoni pincérkedést pedig lakberendezésre cserélte. Hogy jött ez a váltás?
– Az életemben igyekszem mindenre lehetőségként tekinteni. Londonban először lakájként, majd pincérként dolgoztam, munkám során pedig találkoztam egy lakberendezővel. Ő vetette fel, hogy dolgozzak neki Amerikában. Sok ember úgy éli le az életét, hogy egyetlen teremben marad, kényelmesen érzi magát a munkájában, a kapcsolatában. És vannak, akik ajtókat akarnak nyitni, más termekben is körül szeretnének nézni. Én a forgóajtókat kedvelem.

– Ajtók akadnak a most nyíló kiállításán is. Nagy gyűjtő hírében áll, aki Budapest utcáin is vadászta a kidobott nyílászárókat. Ez hogy jött?
– Ó, gyűjtök én mindent. Csipkét, ajtót, ablakot. Minden érdekel, ami kicsit is különleges formával bír. Ez még a belsőépítészet hagyatéka. Három éve volt egy kiállításom Olaszországban, amelyen tizennégy ajtó jelképezte a Kálváriát, a kereszt tizennégy állomását. Azok az ajtók lesznek most kiállítva, de megváltozik a jelentésük, mert itt a budapesti Kálváriát fogják reprezentálni.

– Önmarcangoló típus?
– Nagyjából hat éve jutottam el oda, hogy elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok, és sokkal nyugodtabb személlyé lettem.

– Mit kellett elfogadnia önmagán?
– Rengeteg mindent. Egyikünk sem tökéletes, mindannyian szeretnénk többek, jobbak lenni. De egy bizonyos ponton el kell fogadnunk, hogy ennyire vagyunk képesek érzelmileg. Csodálom azokat, akik ezt hamarabb tudják elérni, mint én.

– Az ajtó mellett a kiállítás egyik fő témája a sakk, ami a Yoko Onóval való, húsz évig tartó kapcsolatához fűződik. Mit szimbolizál?
– Majdnem mindennap sakkoztunk. Miután a kapcsolat megszűnt, maga a sakk, az aktus érzelmi emlékké vált. Aki sakkozik, az ki akarja gondolni az ellenfele mozdulatait előre, hogy azokat aztán kivédje. A szerelmi kapcsolatban ugyanez történik, csak másképpen. Mi ki akarjuk találni a másik kívánságait, és azokat szeretnénk valóra váltani.

– Azért sokszor a szerelmi kapcsolatban sem az ellenpólust láthatjuk.
– Igen, ez igaz. De látja, én most is csak a jóra gondoltam, mint hat éve mindig. Mindenben csak a jót látom. Hatvanéves koromig marcangoltam magam, kételkedtem mindenben. Szerencsére már nem.

– Ugyanakkor régebben is arról beszélt, hogy a képeit, a kiállításait a harmóniára koncentrálva igyekszik létrehozni. A harmóniát nem a jót keresve találja meg az ember?
– Nagyon sok olyan harmonikus képem van, amin a csipke alatt nagyon önmarcangoló, negatív történetet találunk.

– Ez nem olyan, mintha próbálnánk elfedni a valóságot, átverve önmagunkat is?
– Volt Torinóban egy kiállításom, aminek részét képezte egy 50×50 cm-es kép. Egy hölgy jött oda hozzám sírva, én pedig aggódva kérdeztem, mi történt. Odavezetett ehhez a képhez, és megjegyezte: ebben benne van az élete. Nem értettem, miért, de a mai napig csodálom őt. A csipkével való lefedés után megsemmisítem a szövegeket, elengedem őket, így sokszor magam sem tudom, melyiken mi rejlik.

– Nemcsak az elfedéssel, a leírásukkal is meg akar válni a történeteitől. Az nem fontos, hogy az emlékek megmaradjanak, és így általuk tudjuk, kik vagyunk?
– Az emlékek változnak. Édesanyám most 90 éves, és sok emléke van olyasmiről, amiről tudjuk, hogy ténylegesen másként esett. Amint múlnak az évek, ugyanaz történik, amit én csinálok a képekkel. Az emberek emlékeiket mélyre rejtik, átértékelik, átírják. Én csak vizuálisan megjelentetem azt, amit mások a fejükben hajtanak végre.

– Gyerekkorában rossz körülmények között, egy néhány négyzetméteres pincében éltek, aztán intézetbe került. Ezek a rossz emlékek szépülnek meg utólag édesanyjánál?
– Ó, igen, most már minden jó, minden szép. Amikor átmegyek hozzá, rögtön bele is kezd: emlékszel arra, milyen jó volt, amikor…? És végső soron azt is utólag mondjuk, hogy szegény gyerekkorom volt, de akkor ezt nem éreztem. Az a négyszer négy méteres szuterén volt a realitás, bármiféle összehasonlítási alap nélkül.

– Szentendrén is most nyílt kiállítása Memory of Love címmel. Megint csak az emlékek.
– A szentendrei kiállítás ötletének születése nem volt mindennapi. Körülbelül két és fél évvel ezelőtt kaptam egy nagy zacskó csipkét egy férfitól. Azt mondta, ezek az édesanyjáé voltak. Volt a csomagban egy pár gyönyörűen horgolt kesztyű, és úgy gondoltam, ezt az édesanyja készítette. Na, mondtam magamnak, ebből valami szépet kell csinálni. A végén úgy fejeztem be, mint egy ereklyét, a pontozott üveglap alatt a csipkekesztyűvel, bearanyozott keretben. Aztán kérdeztem csak rá, mi is a mögötte rejlő történet. Kiderült, hogy a kesztyű az édesanyjáé, hanem a nagymamájáé volt, akit ’45-ben lőttek bele a Dunába. A Memory of Love kiállítássorozatnak ez lett végül a legfőbb darabja. Az úriember megírta, hogy a nagymama operaénekes szeretett volna lenni, és azért adta oda, hogy ezen keresztül a művészet részévé válhasson. A megnyitón a kesztyű által mégis csak énekelni fog.

– A Ludwig-kiállítás címe Huszárlépésben. A sakkmetaforán belül ez mit szimbolizál?
– A címet a kurátor választotta, nem én. A sakkban a huszár tud irányt váltani, így nyeri el értelmét a metafora. Vagyis a mi döntésünk, hogyan változtatunk az életünkön.

– Beszélt már róla, hogy tündérmesébe illő módon változott meg az élete azt követően, hogy John Lennon és Yoko Ono beléptek a galériájába.
– Elsőre nem is ismertem meg őket, miután én egy dolgot néztem meg rögtön mindenkin: a cipőjét. New Yorkban akkoriban a gazdag emberek drága cipőt hordtak, így akin ilyet láttam, az vevő volt. Néztem le, a cipő nem volt érdekes, így már fordultam is el. A kolléganőm súgta a fülembe, kikkel van dolgunk, mire teljesen lefagytam.

– A ludwigos kiállításon ott vannak azok a szitanyomatok is, amik elkészítésére Andy Warhol sarkallta. Mi fogta meg a technikában?
– Úgy indult, hogy Andy rákérdezett, mit csinálok most, mire én azt mondtam: festegetek. Meg kell tanulnod szitázni, érkezett a válasz. Azóta minden évben szitázok. Az első ilyen képek, amelyek most ki lesznek állítva, ’85-ben készültek. Áttételesen, de már akkor is „fedtem”, mert az arcot először megfestettem, azt fényképeztettem le, és szitáztam végül. Így nem a képet festettem, hanem az arcot. Az egyik képen egy régről ismert házaspár van, ők pedig most jönnek a megnyitóra. Nagyon régi barátság ez velük.

– Sokakkal megmaradt a barátság azok közül, akiket a hetvenes évek New Yorkján megismert?
– Barátja az embernek kevés van, ismerőse nagyon sok. A barátok megmaradtak, a legtöbb ismerős nem. Igazi barátja az embernek nem lehet több, mint négy-öt. Ők azok, akik keresnek minket telefonon, elvisznek az orvoshoz, kicserélik a kereket az autónkon.

– Jó ismerősei között volt a két éve elhunyt David Bowie is. Rá miként emlékszik?
– Több történetem is van róla. Az egyik a Hiltonhoz kötődik, itt találkoztunk, mikor Budapesten lépett fel. Tipikus magyarként rögtön kérdeztem, hogy mit szól a fővárosunkhoz. „Rendben volna, de hát minden hamis” – érkezett a válasz. Hüledeztem, mégis miről beszél. Ő pedig mutatta, hogy menjek le a Várba, minden épületen azt látja, hogy „műemlék”, és hogy „ennek a helyén ez és ez épült a XV. században.” Én ezt észre nem vettem volna. Aztán a Parlament: „hiszen ez egy kamugótikus épület!” Csak szörnyülködtem, hogy láthatja így a mi városunkat. Voltam az esküvőjén is Veronában. Bérbe vett egy palotát, ott lakott az egész vendégsereg. Avantgárd énekesből vált nagystílű popsztárra, de mindezek ellenére egy nagyon őszinte, kedves ember maradt, ami ritka. És nagyon szerette a művészetet, ő is festett.

– Említette korábban, hogy egész életét migránsként élte. Milyennek látta az utóbbi években nálunk zajló menekültellenes kampányt, ami végül egy újabb választási győzelemhez segítette a kormányt?
– Kifejezetten sajnálnám a Magyarországra érkező migránsokat. A XVIII. század végén ugyanis nagyon sokan jöttek, akiknek más volt a vallásuk, más a kultúrájuk, egyre csak építették a saját zsinagógáikat. Végül teljesen elmagyarosodtak, a hazai kultúra szerves részévé váltak. Százötven évvel később, a vonatokon döbbentek rá, hogy ők mégse magyarok. Jöjjenek ide ezek a mai menekültek, hogy aztán százötven év múlva ébredjenek arra, mégsem magyarok?

– Alig öt éve még Vámosszabadiba terveztek menekülttábort, amit a helyiek nagyon elleneztek. Akkor a mostani kormány még arról beszélt, hogy nincs jelentős bűnözésnövekedési kockázat. Az indulatokat bárki képes lehet meglovagolni?
– Abszolút. A mostani olasz miniszterelnök-helyettesről, Matteo Salviniről például mindenki azt hitte, hogy egy fiatal, felvilágosult ember. Erre nemrég kijelentette, hogy a romákat ideje megszámolni, és akiket lehet, deportálni kell. Nem csak magyar problémáról van szó tehát. Annyira tetszik, mikor a vallást hozzák fel, miután Európa megtöltötte Ausztráliát, Új-Zélandot, Afrikát. Az Egyesült Államokat migránsok uralják. Az amerikai indiánokat senki sem kérdezi meg, hogy mit gondolnak a bevándorlókról. Az ott élő migránsok döntenek arról, hogy az újabbak jöhessenek-e. Színtiszta mentőhajó-mentalitás: a következő már nem fér fel! Miközben Angliában a Brexitet is azért szavazták meg, hogy ne jöhessenek a kelet-európai bevándorlók. Ez is rendben van a kelet-európaiak szerint, akik nemet mondanak a hozzájuk érkezőkre?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 9. számában jelent meg, 2018. július 13-án.

Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még? Itt megnézheti.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.