Még naivabb és szerethetőbb az Oscar-díjas Deák Kristóf új rövidfilmje

Rétfalvi Tamás A legjobb játékban. Fotó: IMDb

Ha Deák Kristóf előző, Oscar-díjig menetelő rövidfilmjét naivan szerethetőnek láttuk, mit gondoljunk a legújabbról? A 14. BuSho Nemzetközi Rövidfilm-fesztivál versenyprogramjában szerepel A legjobb játék, ami az Eszméletlen minisorozatot leszámítva az első, amivel a rendező a Mindenki óta előállt.

Hirdetés

Nemcsak a játékidő köti össze a kettőt, de az összefogás erejéről szóló mondanivaló is azonos, csak a lépték változott. Ott egy gyerekkórust láttunk, amelyik összefogott, miután a maximalista tanárnő tátogásra kényszerítette volna a kevésbé jó hangúnak tartott kislányt. A szívmelengető történet sokakat megérintett, ugyanakkor többen megfogalmazták, hogy ez a fajta „mindenki egyért”-mentalitás sajnos nem annyira jellemző társadalmunkra. Felmerült továbbá az is, hogy nem lehet egyszerre mindent akarni: sikeres kórussá válni, közben pedig mindenkinek, a kevésbé jó hangúaknak is helyet adni.

A Mindenki Oscar-díja után: ilyen volt az idei BuSho

Több mint hetven országból érkeztek alkotások az idei BuSho nemzetközi rövidfilm-fesztiválra, és nem csekély számú magyar indulóért is szoríthattunk: ezúttal kilencvennégy hazai alkotást neveztek a mustrára. – Nem tudunk semmilyen tendenciát ráhúzni a rendezvényre, ennyi filmest mindig más foglalkoztat – erről beszélt lapunknak a BuSho szervezője, Gábeli Tamás.

Egyszóval remek vitaalappal szolgált a Mindenki, ami hatványozottan igaz A legjobb játékra. Bejönnek olyan XXI. századi problémák, mint a mesterséges intelligencia térhódítása, de mondjuk a gépesítéssel szemben alulmaradó ember és a tömeges megfigyelés kérdése már ötven éve is aktuális volt. Áron a BKV térfigyelő biztonsági embere, akinek azonnal jeleznie kell, mikor valami rendkívülit, erőszakos viselkedést, rablást vagy más problémás helyzetet tapasztal.

Ahogy képernyők tucatjain követi a járókelőket, az persze rögtön az orwelli világot és sajátos kelet-európai örökségünket juttathatja eszünkbe. Itt viszont erről nincs szó: Áron csak a munkáját végzi, ami nyilván a közösség érdeke is, visszaélést nem tapasztalunk. Hamar kiderül viszont, hogy hiába a munkatársak közti verseny, Áron nem örülhet igazán a hónap dolgozója pozíciónak. A folyamatos visszajelzésekkel a mesterséges intelligenciát is fejlesztik, ami egyes kollégáknál már jóval nagyobb hatékonysággal mutat rá az éles helyzetekre. Elég nyilvánvaló, hogy mi lesz a folyamat vége. Túl az újabb Verge-címlapon és a Szilícium-völgybe költözésen, amit a céges informatikus fejteget. Kitalálnak viszont valamit, amivel már a dolgozók javára billenthetik a mérleget.

A Mindenkiben még csak néhány gyerek fogott össze a másikért, itt már több tucatnyi felnőtt lesz a segítségére a bajba jutott dolgozóknak. Naivitásában provokatív elképzelés, hogy a metróaluljáróban, ahol maximum félrelökni szokás a másikat, az utasok idejüket áldozva valami pozitív ügyben vállalhatnak szerepet. A kiállás persze csak ideiglenes lehet, éppúgy, mint a kórusnál. Jelzésértékű, a problémára rávilágító. Nyilvánvaló, hogy a valóságban a történet úgy folytatódna, hogy Áront és összes kollégáját kirúgják, és olyanokat vesznek fel a helyükre, akik nem lázadoznak a rendszer ellen.

Hirdetés

Élőszereplős meséket kapunk Deák Kristóftól, olyanokat, amiket jól esik nézni úgy is, hogy tudjuk, a valóság sokkal csalódáskeltőbb lehet. A legjobb játék ráadásul végtelenül humoros is, sokkal felszabadultabb sztori a Mindenkinél. Rétfalvi Tamás telitalálat a főszerepben, nagyon pontosan hozza a kicsit fásult, de munkájába a játékosok elszántságával vetődő figurát. A színvonal nemhogy nem csökkent, de A legjobb játék talán a Mindenkinél is ötletesebb, izgalmasabb produkció. Olyasmi, ami ha eljutna odáig, simán kiérdemelné ugyanúgy az Oscart. Aki kíváncsi rá, a fesztivál keretében péntek este is megnézheti a rövidfilmet az Art+ Cinemában.

Szintén nagy várakozás előzhette meg Vácz Péter új alkotását, a Párnaarcot. A Nyuszi és őzzel öt éve nagyot dobott a rendező, a két- és háromdimenzió szembenállását rendkívüli bájjal tudta megmutatni. A Párnaarc már élőszereplős munka, s egy hotelszoba különc lakóját állítja a középpontba. A magányos férfi a szomszédos ágy párnájának ad emberi arcot, így oldva egyedüllétét. Hiába viszont, ha a precíz takarítónő napról napra beágyaz, hidegvérrel semmisítve meg új barátját. A végére teljes abszurdba hajló sztori Szvoren Edina-novellákat idéz, míg az alaptörténet a bájos amerikai Plasztik szerelmet juttathatja eszünkbe. Itt viszont szó sincs családi aggodalomról, majd elfogadásról, csakis kelet-európai meg nem értettségről, kölcsönös huzavonáról. A takarítónő empatikus, de a pontos munkavégzéshez ragaszkodó figurája zseniális, jóval szerethetőbb is, mint az egyre bogarasabb főhős. Összességében nem sikerül a Nyuszi és őz szintjét hozni, de az eleve egy nehezen megugorható produkció volt.

A hétvégéig láthatóak még a BuSho filmjei a Puskinban és az Art+ban, érdemes jegyet váltani a programokra.