Lars von Trier filmjeinek visszatérő szereplője, és az Európában, illetve a Luc Besson-féle A nagy kékségben főszerepet is kapott Jean-Marc Barr. A színész a II. Budapesti Klasszikus Film Maratonra érkezett, lapunknak pedig beszélt Trumpról, metoo-ról és arról is, zaklatta-e Björköt a Táncos a sötétben rendezője.
– Németországban született, de többször említette már, hogy a neveltetése alapján amerikai. Miben nyilvánul ez meg?
– Amerikában nőttem fel, de eközben nagyon európai vagyok, keveredik bennem ír, német, breton származás. Édesanyám francia, apám amerikai. Ehhez a földrészhez kötődöm, ez pedig olyasmi, amit nem lehet csak úgy megváltoztatni. Viszont megvolt a lehetőségem, hogy az Egyesült Államokban nevelkedjek a hatvanas-hetvenes években, így egy nagyon más kulturális közegbe nőttem bele. Közvetlen közelről figyelhettem a tekintélyelvű szemlélettel szembeni lázadást. Vietnam sok mindent megváltoztatott. Csak két éve értek véget a harcok, amikor egy kaliforniai politikatudomány kurzuson már a háborús bűnökről vitáztunk. Olyan fokú nyíltság volt ez, ami elképzelhetetlen lenne a mai Amerikában. A társadalom öntudatára ébredt, apátia helyett az aktivitás volt jellemző. Ez a filmművészetre is hatást gyakorolt, vegyük csak az olyan remek produkciókat, mint a Szelíd motorosok vagy a Taxisofőr. Én még olyan művészeken nőttem fel, mint Marlon Brando vagy Jane Fonda, a színészeket pedig nem csupán színes jelmezeket öltő figuráknak éreztem, hanem olyanoknak, akik igyekeznek jó állampolgárok lenni, hozzászólni a közügyekhez. Másfajta mentalitás volt ez.
– Nem csak a kiábrándultság beszél önből? Ma is rengeteg színész, művész szólal fel Trump ellen, vagy épp mellett, nyilvánítanak véleményt mindenféle ügyekben.
– De Trump hozta magával az általános kiábrándultságot, elkeseredettséget is. A kilencvenes évekre elbukott a Szovjetunió, megvolt még a jövőbe vetett remény, a társadalmi ügyekért is szívesebben tett mindenki. Vagy vegyük a filmeket. Negyven éve még az Egyesült Államokban is jellemzőbb volt, hogy ha kijött egy új alkotás, mindenki a tartalomról beszélt. A bevételről csak mellékesen esett szó, míg ma minden filmnél elsődleges a box office, azaz hogy visszahozza-e valami a befektetett összegeket. Ez többek közt a Star Wars berobbanásának eredménye. Az elmúlt tíz-tizenöt évből pedig nem is emlékszem kiugró amerikai filmélményre. El lehet ájulni persze a Gravitáció látványvilágától, de a film ettől még mit ad nekünk? Ezalatt lenyűgöző műveket készítenek olyan görög és román rendezők, mint Radu Jude vagy Jorgosz Lantimosz.
– A kilencvenes évek óta számos filmen dolgozott együtt Lars von Trierrel. A kontinens viharos évszázadáról szóló Európában rögtön főszerepet kapott: az Amerikából jött férfit alakította, aki egyszerre szánta és ítélte el a világháborús bűnös németeket. Közel érezte magához a karaktert?
– Ez a film valójában egy vígjáték volt a számomra. Igaz, abból egy elég sötét fajta. Egy félig német, félig amerikai férfi, aki a világháború után Európába érkezik, hogy egy kis kedvességet mutasson a németek iránt? Éjsötét szatíra volt, a maga nevetségességében mutatta a valóságot. Egy semleges embert láttunk, aki nem egyik vagy másik oldalon áll, és leginkább az idealizmusa vezérli. Ezzel megtestesítette mindazt, amit az amerikaiak mutatni szerettek volna magukról a háború után. Hogy ők legyenek a semleges jófiúk, akik nem ítélkeznek és akik azt gondolják, semmi közük az egészhez.
– Melyik Trier-filmben szerepelt a legszívesebben? Benne volt a Hullámtörésben, a Dogville-ben, a Manderlayben, A nimfomániásban is.
– A legkülönlegesebb az Európa maradt, az egyik első főszerep volt. Fekete-fehér filmben játszani sem mindennapos élmény. A nimfomániás sem az volt, igaz. Csak egy apró, de annál zavarba ejtőbb szerepem volt. Nem úsztam meg én sem. Charlotte Gainsbourg karaktere mint behajtó érkezett hozzám, és elég sajátos módon igyekezett megtörni. Ott állt körülöttünk tizenkilenc ember, a kamera rám fókuszált, miközben nekem merevedést kellett produkálnom, szóval nem volt épp könnyű pillanat. Egyébként nagyszerű lett a film, gyönyörű elmélkedés az emberi természetről. Érdekes, mennyi néző tekintett provokációként az egészre, miközben sokkal több volt mögötte.
– És mi volt a Táncos a sötétben kamerái mögött? Szerepelt abban a Trier-filmben is, Björk pedig tavaly állt elő azzal, hogy a rendező molesztálta őt. Majd, fűzte hozzá, a forgatás után Peter Aalbaek Jensen producerrel terjesztették a sajtóban, hogy nehéz ember, és a felvételek során dühében még egy blúzt is darabokra tépett. Ami az énekesnő szerint nem történt meg.
– Björk nagyszerű művész, a forgatás során viszont akadtak problémák. Tény, Larsnak nagyon sötét a humorérzéke, Björk pedig akkor dolgozott először nagyjátékfilmen. Nem volt hozzászokva a helyzethez, hogy valaki más irányítja őt rendezőként. Az olyan szituációkhoz, hogy Lars odamegy hozzá, és megkéri, hogy próbáljon egy kicsivel több érzelmet belevinni. Olyasmit én nem láttam, hogy Lars megpróbálta őt szexuális értelemben kihasználni, manipulálni. Ilyesmit nem tudok megerősíteni. Eközben viszont tisztelem Björköt és megbízom benne, abban, hogy ő túl soknak érezhetett egyes helyzeteket. Forgatás közben számtalan konfrontációt okozhat, hogy lerombold az egódat, és a semmiből építs fel egy karaktert.
– Persze, ezt lehet mondani, de azóta csak kiderült, hogy Jensen például nem egy kolléganőt vitt bele kellemetlen helyzetekbe, amik miatt bocsánatot is kényszerült kérni.
– Valóban, és ezzel az egésszel szembe kell ma nézni Magyarországon és számos más helyen is. A kérdéssel, hogy mi megengedhető, mi nem, milyen munkakörnyezetet kell teremtenünk. A metoo-mozgalom felszínre hozta ezt az egészet. Dániában is sokaknak kell elszámolniuk a filmiparban uralkodó macsó kultúrával. Egy önhöz hasonló, fiatalabb ember számára ez már idegen lehet, de a mi időnkben még egy jóval macsóbb kultúra volt jellemző, ilyen neveltetést kaptunk, az amerikai közeget is erősen jellemezte ez. Sok dolgot újra kell értékelni most, tudatosabbá válni.
– Ön Lars von Trier ikreinek is a keresztapja. Közeli barátságot ápolnak?
– A közeli barátság komolyabb dolog, Larsszal három-négy havonta egyszer beszélünk. Nagyon érdekes, összetett ember. Az Európa forgatásán beszélgettünk a családi hátteréről, ami nem épp egyszerű: akkor kellett egyik pillanatról a másikra szembesülnie vele, hogy a biológiai apja más, mint akit annak gondolt. Egyszeriben megkérdőjeleződött a múltja, a háttere, amit valósnak gondolt. Hiszen abban a tudatban nőtt fel, hogy zsidó, még a vizsgafilmjét is ez befolyásolta. Aztán betért a katolikus egyházba. Emlékezzünk csak a Hullámtörés végén az égbeli harangokra. Úgy érezte, kell, hogy legyen valamiféle bizonyosság.
