„Bergmannak nem tudtál hazudni”

Katinka Faragó Katinka Faragó (Fotó: ingmarbergman.se)

Az ötvenes évektől dolgozott Ingmar Bergman mellett a magyar származású Katinka Faragó, aki közelről látta A hetedik pecsét, az Őszi szonáta és a Fanny és Alexander forgatását is. A II. Budapesti Klasszikus Film Maratonra érkező szkriptessel a legendás rendezőről beszélgettünk.

Hirdetés

Katinka Faragó szinte megszólalni sem mert, amikor először találkozott Ingmar Bergmannal. A magyar származású hölgy aggodalmával persze nem volt egyedül. A svéd rendező nehéz ember hírében állt, vitát provokálni vele csak a bátrabbak mertek. Faragó visszafogottsága viszont tetszett neki. Hosszú munkakapcsolatuk az ötvenes években vette kezdetét, a barátság pedig egészen Bergman 2007-es haláláig megmaradt.

Időközben persze, ahogy minden emberé, Bergman személyisége is alakult. A stockholmi filmfőiskola egykori rektora, Herskó János mondta 2007-ben a Magyar Narancsnak: a legendás rendező filmjeiből bizonyos személyiségjegyekre is vissza lehetett következtetni. Az olyan korai alkotásokból, mint A nap vége vagy A csend, például a lutheránusra. A későbbi munkák alapján viszont már egy lebemann típus körvonalazódik. Ki is fejtette, mire gondol: „nemcsak életszeretetről van szó, hanem az élet élvezetéről is. Nem véletlenül volt öt felesége és kilenc gyermeke. Azok nem ilyen lutheránus kínlódásból születtek.”

A bizonyosságkeresés csődje – száz éve született Ingmar Bergman – Magyar Hang

A huszadik század egyik legjelentősebb rendezője volt, jelentős szerepet játszott abban, hogy a film a hetedik művészeti ággá válhasson.

A II. Budapesti Klasszikus Film Maratonra érkezett múlt héten Faragó, így fel is tehettük neki a kérdést: valóban hasonló alkat volt Bergman? A rendező filmjein előbb szkriptesként, majd producerként dolgozó asszony némiképp árnyalta a képet. „Nem volt kicsapongó ember, partikra sem járt és az italt is hanyagolta” – mondta lapunknak, elismerve azért, hogy bár sorra születtek a gyerekei, otthon sem töltött sok időt. A rendező valójában a munkájába temetkezett, annak élt és rendelt alá mindent.

A sikerért pedig meg is kellett dolgozni, a korai művek beillettek szárnypróbálgatásnak is. „Egy-egy fontosabb filmje viszont már ekkor is akadt, vegyük csak a vándorcirkuszosokat bemutató, 1953-as Fűrészpor és ragyogást. A két évvel későbbi Női álmokban pedig ragyogót alakított Eva Dahlbeck és Harriet Andersson” – jegyezte meg Faragó, aki utóbbi filmen már „script girl”-ként dolgozott. (Tehát neki kellett követnie, hogy az egymást követő jelenetekben a ruhák, kellékek stb. ugyanúgy álljanak.) A világsikert persze az 1957-es A hetedik pecsét hozta meg.

Faragó korábban is nyilatkozott már arról, hogy a rendező igencsak szigorú tudott lenni. Előfordult például, hogy forgatási szünetben közölte vele: most pedig végigveszik, mi mindenben hibázott a nő. Aztán persze megenyhült, és hozzátette, csak azt szeretné, hogy a legjobbat hozza ki magából. „Soha nem tudtál neki hazudni, azt rögtön megérezte és fel is emlegette” – fejtette ki lapunknak Faragó, aki szerint Bergman rendkívül szervezett ember volt, a pontossághoz ragaszkodott. „A Fanny és Alexander forgatása fél évig tartott, de eközben egy túlóra sem volt, mindennel végezni kellett a kijelölt idő alatt” – jegyezte meg az itt már produkciós menedzserként dolgozó nő. A varázsfuvola után ugyanis kijelentette, a jelenetek pontos beállításáért felelős szkriptezést ő már nem szeretné tovább folytatni. „Az operában dolgozó művészek nem voltak hozzászokva a filmgyártáshoz, a vágóasztalnál pedig nem lehetett Mozartot erre vagy arra igazítani. Mozart elvégre Mozart volt” – fejtette ki Faragó.

Persze, az operafilm is nagyon más volt, mint a korai istenkereső munkák, vagy a későbbi hálószobadrámák. Bergmant szerették beskatulyázni is, de ha meglepőt lépett, azt is megjegyezte a kritika. A producer asszony szerint az „írják csak, amit gondolnak” elv vezérelte a rendezőt, aki csak a munkával foglalkozott. Ez persze nem mindig állta meg a helyét: az 1990-es Képekben a tizenkét évvel korábbi Őszi szonátát például röviden érintette csak, és egy a sablonosságról író francia kritikust idézett. Aztán 2004-ben már azt mondta a lánya által készített interjúban, hogy a tartalomért és Ingrid Bergman játékáért csak érdemes megnézni a filmet.

Hirdetés

Az 1978-as forgatásra így emlékezett Faragó: „Ingrid épp akkor érkezett vissza Hollywoodból, és sok mindent nem értett, ami számos vitát szült. Másfajta munkamódszerhez is szokott, és nagyon beteg volt már, amiről mi még nem tudtunk. Volt például az a jelenet, amikor a lányával (Liv Ullmann) vívott vita közben lefekszik a földre, megjegyezve, hogy ez jót tesz a hátfájásának is. Ingrid viszont nehezen ment bele, csak hitetlenkedett: mit fog ehhez szólni az ő közönsége?” Aztán végül mégis egymásra tudott hangolódni a két nagy egyéniség, és a kritikusabb hangok ellenére is izgalmas, az anya-lánya kapcsolat mélységeit hitelesen bemutató kamaradráma született.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.