Mintha csak az ellenzék nyerte volna a választásokat. A harmadik kétharmad után legalábbis ez lehet az érzésünk, ha megnézzük az állami intézmények ellen indított sorozatos támadásokat. Lassan már csak emlék lesz, amikor még kormánykritikus lapok kérték számon, miért csak egy jól meghatározott kör részesül az állami javakból. 2018-ban viszont a jelek szerint mások érzik vert helyzetben magukat. A kérdéseik pedig csak sorjáznak. Miért hívnak liberális írókat a Petőfi Irodalmi Múzeumba? Miért vetít le Gulyás Gábor egy hajléktalanpárti Cate Blanchett-filmet? És a legutóbbi, a mindennél súlyosabb: miért gátolják a filmalapot vezető marxisták a fontos történelmi filmek megszületését?
Erre persze naivan azt felelhetnénk, hogy „de hiszen több évtized után épp egy történelmi film hozta meg az Oscart a magyar filmnek”. De nem örülnek a kormánypárti megszólalók már Nemes Jeles László nemzetközi sikerének sem. A fideszes sajtót az utóbbi hetekben végigjáró Deák-Sárosi László filmesztéta szerint míg a Saul fia utalásszerűen leárulózza Sault, „azaz Pál apostolt”, addig a Napszállta a világháború miatti bűntudatot ülteti el a magyarokban, ráadásul még a forgatókönyves is francia volt. A különös értelmezéseket persze nem nehéz vitatni: elsőként is, ki az, aki a sonderkommandóssá kényszerített rabban árulót, nem pedig áldozatot lát? Másrészt valóban, Pál apostol zsidó neve is Saul volt, ahogy mondjuk Izrael első királyáé is. Kerestük egyébként Nemes Jelest is, ő viszont nem kívánt hozzászólni ezen állításokhoz.
Réz András a Három a magyarban | Magyar Hang
A Filmalap körül kirobbant vita kapcsán a magyar filmről, a történelem feldolgozásáról, valamint cenzúráról és öncenzúráról beszélgettek.
És tényleg, vitába szállni ezekkel a kormánypárti megfejtésekkel pontosan olyan lenne, mintha az ellen tiltakoznánk, hogy a nagyorrú Hókuszpók miatt a Hupikék törpikék egy antiszemita propagandamese. Mit mondjunk arra, hogy a felszínen aranyos Liza, a rókatündér valójában az elvágyódást erősíti, ezért már nem is szívmelengetően magyar film? Vagy arra, hogy a Mindenki az anarchiát népszerűsíti? Ha értelmetlen is, foglalkozni mégis kell ezekkel az állításokkal, mert ma hasonlók alapján dől el intézményvezetők sorsa, állami milliók-milliárdok átcsatornázása.
– Botrányos, ami történik, és beleilleszkedik a kormányzat „kultúrharcába” – mondja megkeresésünkre az ELTE BTK Filmtudomány Tanszékének docense, Gelencsér Gábor. Szerinte például a Napszálltát előtérbe állító írás „oly mértékben szakmaiatlan, ideologikus, uszító, továbbá – bocsánat a szóért – ostoba érvelést tartalmaz, hogy emiatt szót sem érdemelne. Másfelől látjuk hatását, terjedését, amint a vélemény ítéletté – és netán majd politikai intézkedéssé válik, vagyis muszáj ellene szót emelni. Legalább saját filmtörténészi, oktatói hivatásunk érdekében, hogy tudniillik ez nem műelemzés, ez nem esztétikai vizsgálódás, még csak nem is kritika, hanem ideológiai hangulatkeltés.”
A mostani fő állítás, miszerint az Egri csillagok óta nem születnek (jelentős) történelmi filmek, eleve problémás. A jelek szerint a megszólalók úgy vélik, attól lesz egy film történelmi, hogy királyokról és hadvezérekről szól, és ha lehet, akkor csatajelenetek is mindenképp szerepelnek benne. Ez nyilvánvalóan nem így van, és a Saul fián túl is számos izgalmas történelmi alkotás készült az elmúlt években. Hogy csak néhányat említsünk, ilyen volt az 1945, A berni követ vagy épp az Örök tél.
– A magyar történelmi filmnek igen sokszínűek a hagyományai a látványos-romantikus „képeskönyvektől” a múltfeltáró drámai analíziseken át az elvont parabolákig. Az elmúlt években, évtizedben mindháromra láttunk példát, az elsőre a Kincsemet, a másodikra a Saul fiát, a harmadikra – némi megszorítással – a Taxidermia groteszk-metaforikus múltidézését” – fejti ki a filmes szakember. Mindegyiknek megvan a létjogosultsága, különböző nézői igényeket elégítenek ki, és nem érdemes rajtuk olyat számon kérni, amire nem vállalkoznak.
Nem így gondolják a legújabb kultúrharc alakítói, akik most épp a készülő Hunyadi-filmben látták meg minden rossz eredőjét. A problémáik számosak. Egyfelől zavarja őket, hogy nem Poór Istvánra bízták a rendezést, pedig ő már Wass Albert-filmet is akart készíteni, de még arra sem kapott támogatást. Ha megnézzük a végül saját pénzből elkészült végeredményt, nagyon nem is csodálkozhatunk: középiskolai színjátszó körös szövegmondás, patetikus-zavaros dramaturgia. A kormánypárti média viszont ebben látta meg Andy Vajna idegenszívűségének, egyben a Magyar Nemzeti Filmalap Nonprofit Zrt. marxizmusának bizonyítékát. Továbbá olyanokban, hogy Havas Ágnes filmalap-vezérigazgató „kommunista családból származik”, illetve „balliberális körök kedvence.” Kovács András Bálint filmalapos döntőbizottsági tag pedig gyerekként találkozhatott Aczél Györggyel, miután apja, Kovács András rendező a Mafilm dramaturgiai osztályát vezette. (Filmszerető körökben inkább egy remek történelmi alkotás, a Hideg napok rendezőjeként jegyezhetjük őt.)
A támadásokról érdeklődtünk Kovács András Bálintnál, aki elmondta: az effajta „gyalázkodó hazugságokra” nem szokott reagálni, és arra sem veszi a fáradságot, hogy sajtópert indítson. „Ezeknek a támadásoknak a szellemi színvonala – a hazugságoktól és gyalázkodástól eltekintve is – olyan mélyen van, ahol értelmes vitát sem lehet már folytatni” – jegyezte meg a döntnök. Kerestük a filmalap vezetőit, így Havas Ágnest – és magát Andy Vajnát – is, de csak azt a választ kaptuk, hogy az intézmény egyelőre nem kíván e témákban nyilatkozni. (December 10-én aztán megjelent egy Andy Vajna-interjú az Indexen.)
A kultúrharc fokozóinak másik gondja, hogy a Hunyadi-filmet az a Szász János rendezi, akinek több kormánykritikus mondata volt már. Így viszont rejtély, miért lenne az évtizedekig az Egyesült Államokban élő, a kormányzati filmalapot marxizmussal vádoló Poór István hazafiasabb választás. A kormánymédia ráadásul attól sem hőkölt vissza, hogy a kicsempészett forgatókönyvből a nyilvánosság előtt szemezgessen. Így megállapítva azt a világbotrányt, hogy a Hunyadi-filmnek számos fikciós eleme lesz, ráadásul nem is Hunyadi vagy Kapisztrán János a főszereplők. Mert ugye Bornemissza Gergely és Cecey Vicuska fogságba esésének története maga volt a színtiszta valóság. Kerestük A nagy füzettel és az Ópium: Egy elmebeteg nő naplójával ismertté vált Szászt a támadásokkal kapcsolatban. Ő úgy reagált: „Mindenre van válaszom természetesen. De nem most. Talán később. Egyelőre ennyit tudok mondani.”
A filmalap működését persze ugyanúgy lehet bírálni, mint bármely más állami intézményét. Más kérdés, hogy az elmúlt években ez az intézmény volt az, aminek tevékenységét még a kormánnyal szemben kritikus körök is jórészt elfogadták. Ennek nemcsak az az oka, hogy a kritikusok által is elismert művek pozitív nemzetközi fogadtatásra találtak (Saul fia, Mindenki, Testről és lélekről, Egy nap). De emlékezhetünk még a Magyar Mozgókép Közalapítvány tevékenységére, amikor ugyan szintén nagy pénzeket osztottak ki, izgalmas alkotások viszont kevésbé születtek, a magyar film megítélése pedig nagyjából a magyar fociéhoz vált hasonlóvá. A filmalap e téren változást hozott.
Kritika ugyanakkor akadt így is, például Pálfi György rendezőé, akivel a Toldi-projekten ment évekig a huzavona, hogy végül az elégtelennek ítélt támogatási összeg miatt egyelőre ne szülessen meg az alkotás. A rendező tavaly ősszel úgy vélte a Magyar Nemzetnek adott interjújában: a Kincsem eközben épp annyi pénzből készült, mint amennyiből a Toldi született volna. Pálfi bírálta, hogy egy kézzel vezérelt rendszerről van szó, az ő életéből pedig emiatt három évet vettek el. „A mozis szakmának az én példámon akarták megtanítani, hogy nem érdemes visszabeszélni” – mondta akkor. Ez alapján tehát még örülhetne is, hogy most többen bírálják az egyablakos, nem mindenkinek lehetőséget teremtő rendszert, nem? Aligha.
Megkeresésünkre Pálfi leszögezte: ő mindig is szakmai oldalról bírálta a filmalapot. „Ez a sötét ügy nem az önrendelkezésről, szakmai képviseletről, demokratikus döntéshozatalról és a filmekről szól. Karaktergyilkosságban pedig nem szeretnék részt venni” – tette hozzá a Hukkle és a Taxidermia rendezője, akitől egyébként év végén érkezik a (filmalap által támogatott) Az Úr hangja.
És igen, sorolhatjuk azokat a produkciókat is, amelyeknek nem szavazott bizalmat a filmalap. Ilyen volt nemrég Schwechtje Mihály bemutatkozó alkotása, a tinédzserkori zaklatást érzékletesen bemutató Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :). A rendező végül leforgatta így is, a végeredmény pedig magáért beszél. (Mielőtt Poór azt állítaná, hogy az általa készített A funtineli boszorkány a támogatás hiánya miatt lett olyan, amilyen.) Nemrég pedig Mészáros Márta beszélt arról a Közös Halmaz rendezvényén, hogy szeretett volna egy filmet készíteni a korrupcióról, de nem kapott rá pénzt. A Napló gyermekeimnek rendezőjét egyébként is szeretik csuklóztatni. Az Aurora borealis készítése közben a Kempinski hotel aljában lévő, a Vajna által nyitott Nobu étteremben kellett Andy Vajnához fordulnia anyagi támogatásért, miután elsőre bizalmatlanok voltak a háborús nemi erőszakokról őszintén beszélő sztorival szemben.
Végre egy magyar film, ami tudja, milyenek a kamaszok | Magyar Hang
A Remélem legközelebb… kamaszkorról, a Facebook-világba belenövő fiatalokról és napjaink Magyarországáról mesél.
A Veszettek és a Kojot bukásában is többen felvetették a filmalap szerepét, bár a szervezet állította, igenis bőven költöttek reklámkampányra mindkét film esetében. A Kojot például 9 milliós vissza nem térítendő marketingtámogatást kapott. Más kérdés, hogy sem a Veszettek, sem a Kojot nem volt egyértelmű kritikai siker – ahogy persze más sikertelenségbe fulladt filmek is születtek az utóbbi években, olyanok is, amelyek jelentős támogatást kaptak. Zavarosnak ítélték a Jupiter holdját, a Kincsem sokak szerint egy szépen csillogó, de üres, lelketlen produkció lett, míg például Szász János legutóbbi filmjéről, A hentes, a kurva és a félszeműről is érkeztek negatív bírálatok.
Ezzel szemben a filmértők számára nem kérdéses, hogy a magyar film legjobbjai közt van a helye a Liza, a rókatündérnek, a Testről és lélekről-nek, a Remélem legközelebb-nek, a Saul fiának, a Félvilágnak vagy az 1945-nek. Kétségbe lehet mindezt vonni homályos ideológiai érvek és egyéni érdeksérelmek mentén, de aki így tesz, az nem mondhatja el magáról, hogy szívén viseli a magyar film sorsát.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 29. számában jelent meg, 2018. november 30-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat a lapban? Itt megtudhatja!
