HIRDETÉS
Kezdőlap Kultúra Kortársunk, P...

Kortársunk, Petri György

HIRDETÉS

Igaz, Sipos Balázs „csupán” Petri György egyik irodalmi otthonáról, a Holmi folyóiratról jelentette ki nemrég, hogy az nem kortársunk. A kritikus szerint a tekintélyes folyóirat önmagát marginalizálta azzal, hogy „politikai, esztétikai, szociális reprezentációs blokkokat működtetett”, azaz egy bizonyos rétegeken túlra nem is tudott látni. Márpedig Petri György abszolút körön belül volt már, nem is friss érkezőként: a hetvenes évek óta fontos költőként tekintettek rá, ha sokáig szamizdatba kényszerült is. Aztán persze 1990-ben gyorsan megkapta a József Attila-díjat, hat évre rá pedig a Kossuth-díjat.

HIRDETÉS

Bán Zoltán András irodalomkritikus emelte ki a legutóbbi Narancsban, hogy indulása a maga természetességével értetődött együtt a nemrég nyolcvanadik születésnapját ünneplő Tandori Dezsővel. Csakhogy azóta másfelé ment az értelmezés: Tandori élő klasszikus, akinek életműve szinte áttekinthetetlennek tetszik, míg a ma hetvenöt éve született Petri már lassan két évtizede, 2000. július 16-án elhunyt. A fájóan korai halál után pedig többen úgy vélték, hogy az életmű, bár nyilván nagyon is sajátságos, utánozhatatlan színfolt, de egy adott korszak sajátja, és napjainkhoz kevesebbet tud már hozzátenni.

Hogy mennyire nem így van ez, mutatják a nem szűnő viták a költő életműve, valamint öröksége kezelése körül. Mutatja, hogy pár éve az Édes hazám közéleti versantológiában éppolyan elevenen tudott hatni, mint a fiatalabb szerzők, mint akár napjaink egyik legjobbja, Erdős Virág. Mutatja, hogy az egykori botrányok mennyire könnyen rávetíthetőek lennének korunkra. Ha még élne, születésnapját a Petőfi Irodalmi Múzeumban köszöntenék, Szakács Árpád pedig megbotránkozva hívná fel a figyelmet az Apokrif című Petri-költeményre. (Ahogy azt Torgyán József tette 1996-ban a Parlamentben.)

Ha még élne. A jól ismert fordulat nem is annyira egyéni felvetés, azt napjainkban számtalanszor ismétlik el egykori barátok, tisztelők. Ha Petri élne, egészen nyilvánvalóan felháborítaná, hogy a Schmidt Mária-féle XX. Század Intézet gondozza a hagyatékot. Nemrég épp a fiúnak, Petri Ádámnak estek neki a közösségi médiában, amiért a Schmidthez kötődő Kertész Imre Intézetnél kiadott könyvbe írt édesapjáról. A vádak nem is voltak túl finomkodóak, Gábor György filozófus egyenesen „megélhetés apatolvajnak” kiáltotta ki. Abban pedig a hozzászóló értelmiségiek siettek egyetérteni: az egykori költő a „kisajátítást” minden bizonnyal nehezményezné. Petri György a kommunizmus egyik legkérlelhetetlenebb bírálója volt, elvetett minden állami önkényt, és a hatalommal szemben fogalmazta meg magát. Schmidt elmúlt két évtizedes tevékenysége viszont, bár ő maga előszeretettel hivatkozik a szabadságra, másfelé mutat. De valóban dolgunk-e, hogy azon morfondírozzunk, Petri miként ítélné meg Schmidt politikai szerepvállalását, egykori barátja életútját?

A költő mindenkié. Kertész Imre esetében is nagy vihart kavart pár éve, hogy elfogadta az állami Szent István Rendet. Amiről Petri esetében vitázhatunk, akkor nyilvánvaló volt: Kertész rábólintott a gesztusra. Érkezett is többek részéről az ítélet arról, hogy a Sorstalanság írója mennyire rosszul tette, amit tett. Viszont egy jóval pozitívabb folyamat is beindult: a korábban fanyalgó politikai jobboldal is végre az őt megillető tisztelettel fordult a Nobel-díjas íróhoz.

HIRDETÉS

Valóban, Petri Györgynek mindig határozott véleménye volt a közélet folyásáról, s sarkos álláspontjának nem is félt hangot adni. Kapott is érte rendre hideget-meleget, sokszor annak függvényében, milyen szekértábort, melyik hatalmi kört bosszantotta fel. Az Apokrif kapcsán a vallásos érzelmükben sértettek zúdultak fel, míg kommunista körökben a Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére írt vers keltett megbotránkozást. Hogyan, „felfordult a ferdeajkú vén trotty, / az orosz-magyar monarchiának kezd vége lenni”? A verstől, különösen ezen a tájon szokás volt mindig elvárni, hogy szép legyen, menedéket nyújtson a politika és a mindennapok mocska elől. És akkor valaki még a költészetet is arra használja, hogy „Kelet-Európa csődtömeggondnokait” azoknak nevezze, amik?

Csakhogy Petri meghalt, életműve teljes egésszé vált, s az nem íródik tovább, ahogy kisajátítani sem igazán lehet őt. Ady Endre vérbeli baloldali volt, s ma már mindenkié. Lenne értelme kikérnünk magunknak, hogy az állam az Arany János-emlékévvel „sajátítsa ki magának” a Toldi szerzőjét? Nem: ahogy egyetlen kormánypárti értelmiségi sem mondhatja, hogy Arany ma mellette állna, úgy az ellenzék sem. Arany, Ady, Petri: mindannyiunkéi. A hagyatékot gondozhatja ma a XX. Század Intézet, holnapután pedig egész más, ez semmin nem fog változtatni. Addig örülhetünk, amíg az örökséget minden kör magáénak vallja, s nem próbálja egyik-másik ellökni magától.

Más kérdés, de ugyancsak izgalmas, hogy Petri Ádámnak volt már módja látni, hogy megy ez mifelénk kultúrharcokat és életművek megítélését illetően. A Népszava publicisztikai rovatvezetőjeként ugyanis 1999-ben maga állt ki Schmidt Máriával szemben, amikor ő Vásárhelyi Miklós 56-os szerepvállalása kapcsán Nagy Imre elárulásáról írt. Petri Ádám akkor Vásárhelyiről írta meg, hogy a nemzeti kulturális örökség emblematikus alakja – Schmidttől védve őt. Ez így, együtt következetes vállalása lehet annak, hogy jeles alakjaink nem egyik vagy másik oldaléi. Akiknek persze tévedéseiről emellett szabad beszélni, véleményükkel egyet nem érteni, egyes cselekedeteiket így-úgy megítélni. (Utólag persze vicces, hogy akkor Petri Ádám írt így Schmidtről, illetve Bayer Zsoltról: „két állami fizetést húzó, talán a mi adóforintjainkból vásárolt számítógépeken pötyögő polgártárs.”)

Az 1943. december 22-én született Petri György is könnyedén találta magát egyik, másik oldalon, ha nem is mindig saját akaratából. Keresztény nevelésben volt része, a Szent Anna-templomban ministrált, de később már épp a vallásos érzelműeket védte volna tőle Torgyán József. Akiről aztán a 99-es említett cikkében úrt úgy Petri Ádám, hogy Tutsek vérbíró fogalmazója volt – a kölcsönös vádaskodások szép időszaka. A demokratikus ellenzék fontos alakja lett Petri György, akit 1975 és 1988 között nem is hagytak publikálni. Időközben a szamizdat Beszélő szerkesztőjévé vált, illetve 1989-től a Holmi szerkesztőbizottsági tagjaként is dolgozott. Így Sipos bírálata efelől is érheti őt: az ízlés, ami a Holmi körül kialakult, Petrié is volt. De a politikai szekértáborok is besorolták őt, az SZDSZ 1994-es képviselőjelöltjét, aki egyébként még abban az évben kilépett a pártból.

Persze, a támadások nem feltétlenül érinthették negatívan a meghunyászkodni képtelen Petrit, aki Négysoros című versében így írt: „Ha fellógatnak, csak nyerés nekem. / Elvesztem, s visszanyerem életem.” A Császár Lászlónak 1991-ben adott, de csak 2014-ben közölt interjújában ki is mondta: a német nyelvű Budapester Rundschau megelőlegezte neki a bizalmat, hogy nem lesz egy rendszer apologétája vagy koszorús költője sem.

Magát nem is érezte sem az ellenzék, sem bármilyen csoport elkötelezett emberének. „Megvannak a magam témái, amelyek történetesen részben politikai jellegűek. Úgy gondolom, komoly lehetőségem van arra, hogy horatiusi, juvenalisi vagy heinei értelemben vett, kicsit epikus, leíró szatirikus költészetet alakítsak ki” – jegyezte meg Petri. Mert ez érdekelte korábban és akkor is: iróniájába kényelmetlen nyíltság vegyült, nem félt sallangmentesen fogalmazni, ami sokak szerint nem tette őt komilfó költővé.

S nem félt szerepbe helyezkedni sem, olyan őszinteséggel, amit mások sosem engedtek volna meg maguknak egyes szám első személyben. Vegyük csak a Horatiusnak rossz napja van címűt: „Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött, / hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam / valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél. / Írassák rám a házukat, és haljanak meg.” És hogy megint csak az ellentmondásoknál, rendszerhűségnél és ellenzékiségnél lyukadjunk ki, így nyilatkozott minderről Császárnak: „Mint tudjuk, Horatius a polgárháborúk során Augustus császár ellen harcolt, akinek később a »József Attila-díjasa« lett. Az augustusi békét és aranykort Horatius dicsőítette ugyan, de meglehetősen ambivalens viszonyban volt a császárral, például állandóan elszabotálta az ódák megírásának terminusát. Azt gondolom, ennyiből áll és itt véget is ér a hasonlóság kettőnk között.”

Bizony, a Horatiusra mint politikai költőre egyik centrális szerzőjeként tekintő Petri aktuális ma is, ami akkor is megállná a helyét, ha csak és kizárólag a korszak szempontjából értelmezhető közéleti lírát művelt volna. Nem így tett, általánosabb közérzületének éppúgy hangot adott, ami évtizedekkel később is rendkívüli pontossággal írhatja le hangulatunkat. A magánéletet vegyítette a politikummal, egyikben végiggondolva a másikat, ami szintén az időtállóság felé mutat. Járathatjuk agyunk a Kádár-korban és a sokadik Orbán-kormány alatt egyaránt az éjszakai városon átkelve, olcsó vodkától és néhány csóktól megrészegülve, hogy ennek a rendszernek sosem lesz vége. Megijedni úgyis akkor fogunk, amikor valóban bekövetkezik a változás, és tarthatunk attól, miként fordulnak majd a szerepek, mivé válnak barátaink, mivé leszünk mi egy új korban: koszorús költők, feddhetetlenségüket őrző lázadók? S megbocsáthatjuk-e tegnapi barátunknak, hogy ő nem lett ugyanaz? A Magyar Nemzet egykori színikritikusa, Mátrai-Betegh Béla fogalmazta meg 1976-ban: „Mit csinál az ember, ha történelem közeleg? (…) Nem sopánkodik tovább, kevesebbet beszél nagy időkről, és többet szorong.”

Felejtsük hát a sopánkodást, forgassuk a ma 75 éve született Petrit, de a nemrég 80 éves Tandorit, ahogy a sajnos köztünk már nem levő Juhász Ferencet, Csoóri Sándort, Esterházy Pétert, Grendel Lajost, de a rendszerváltás előtti Csurka-drámákat is. Bejárhattak a szerzők bármilyen életutat, gondolhattak politikáról bármit, művészi értékük és gondolati eredetiségük felől kétségünk sem lehet.

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
Lakner Dávid
Lakner Dávid
1990-ben született újságíró, a Magyar Hang munkatársa. 2015-től dolgozott a Magyar Nemzetnél, előbb az MNO-nál, majd a kultúra rovatban. Média, film, irodalom, Bergman, Camus, Vonnegut.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

27,998lájkolóTetszik
2,429követőKövetés
16,881feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Orbán hamis mítoszt épít – Magyar Hang-ajánló

Németh Miklós- és Gémesi György-interjú; megszólal a „kutyagyilkos bisztró” pultosa; gyerekkönyvmelléklet; vajteszt. Itt a friss Magyar Hang!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Amikor a tükörkép felénk fordul

A Mi horrornak álcázott vígjáték, amely azonban egy ponton a rémisztő után a mosolygós maszkot is ledobja magáról.