Az elmúlt évek egyik legváratlanabb filmsikere volt a minimális költségvetésből, baráti segítségekkel forgatott VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Reisz Gábor rendezése hamar kultuszfilmmé vált, második filmjét, amit immár a Magyar Nemzeti Filmalap is támogatott, óriási várakozás előzi meg. A Rossz versek elődjéhez hasonlóan önéletrajzi ihletésű, ezúttal azonban Reisz Gábor már a főszerepet is magára vállalta. A rendezővel a december 27-én mozikba került film kapcsán beszélgettünk a kamaszkori versekről, az óriásplakáton hirdetett csirkehúsról, arról, hogy milyen érzés saját magát látnia a vásznon, és hogy vajon külföldön tényleg kolbászból van-e a kerítés.
– A Rossz versek főszereplője kamaszkori költeményekben igyekszik kifejezni a fájdalmát. Ön is írt verseket?
– Persze, rengeteget. Nem nagyon szólt rám senki, hogy felesleges erőltetnem a dolgot. Nagyon szerettem volna, hogy az írás ne csak egyszerű passzió legyen, hanem valakinek jelentsen is valamit, ezek a valakik persze elsősorban lányok voltak. Aztán szép lassan abbamaradt, de felnőttként, a depresszív időszakaimban, vagy szerelmi bánat idején újra felbukkantak a versek, amelyek idővel, ahogy elkezdett foglalkoztatni a zene, lassan átmentek dalszövegbe, és végül teljesen összemosódott a kettő.
– A VAN esetében meghatározó volt a zene, még zenekar is alakult a filmhez, a Rossz versek dalait pedig lemezen is kiadják. A zenéből születnek a filmjei?
– Nem, általában filmben gondolkodom. Előfordul azonban, hogy kiürül a fejem, megrekedek, és nem találok megoldást egy problémára. Ilyenkor előveszem a gitárt, elkezdek játszani, és a dal atmoszférája segít túllendülni a holtponton. Ez persze nem azt jelenti, hogy filmzenét írok, ezek csupán dalfoszlányok, hangulatok, de erősen kapcsolódnak az adott témához.
Önmegsemmisítő mód - Nemes Jeles László-interjú | Magyar Hang
A Saul fia felelősségéről, az új filmjéről, a kultúrharcról és a XX. század elejét idéző várakozásokról beszélgettünk.
– Több helyen beszélt róla, hogy nem szereti viszontlátni magát a vásznon, a rendezés mellett mégis elvállalta a főszerepet.
– Sok rutinos színésznek is komoly gondot okoz, ha látja magát a vásznon, az én helyzetem annyival volt nehezebb, hogy már a vágás során találkoztam a saját arcommal. Nem is indult jól egyik napom sem, amikor olyan jeleneteket vágtunk, amiben szerepeltem. Egy kissé frusztrált embernek, aki nem sok mindennel elégedett önmagával kapcsolatban, nem jó nézni saját magát. Több színészt megnéztünk a főszerepre, de egyik megoldással sem voltam elégedett. Ez persze egyáltalán nem az ő hibájuk volt, a történet annyira személyes, hogy óhatatlanul is magamat képzeltem a főhős szerepébe. Egy pillanatig sem gondoltam rá azonban, hogy el is játsszam, az ötlet a szereplőválogatás vezetőjétől származott. Mivel a próbák során akaratlanul is mindent előjátszottam a színészeknek, felvetette, hogy mi lenne, ha élesben is megpróbálnám.
– A VANt a kritika generációs filmként ünnepelte, amely tragikomikus képet fest a húszas-harmincas korosztály elveszettségéről. Bár a Rossz versek főszereplőjének már van állása, ugyanúgy nem találja a helyét a világban, mint elődje. Ez a generáció ennyire nehezen boldogul?
– Nem objektív korképet akartam festeni, hanem a saját élményeimből táplálkozva, a környezetem történeteiből inspirálódva olyan filmet szerettem volna csinálni, amelyben a generációm tagjai magukra ismerhetnek. Erről a korosztályról ugyanis a magyar filmek teljesen elfeledkeztek. Vagy ha mégis róluk volt szó, olyan Magyarország jelent meg, amelyet egyáltalán nem ismerek, és talán nem is létezik.
– Az ön által megjelenített Magyarország néha igen konfliktusos hely. Az egyik jelenetben például a külföldről hazatérő főszereplő és az apja egy csirkehúst hirdető óriásplakát láttán vitáznak a hazaszeretetről.
– Aki jött már be a városba a reptérről, az pontosan tudja, hogy az út az elejétől a végéig óriásplakátokkal van tele. Ezek közül több szerintem egyszerűen sérti a közízlést. Amikor nyers húst látok hatalmas méretben a plakátokon, azon gondolkodom, hogy miért nincs valamilyen testület, amely a városkép esztétikai szempontjait érvényesítené. A főszereplőt éppen elhagyta a csaja, mindennel baja van maga körül, az apja pedig, aki büszke a hazájára, csak azt látja, hogy jönnek haza a fiatalok külföldről, és azt hajtogatják, hogy kint kolbászból van a kerítés. Ez okozza a konfliktust. De én mind a két szereplőt megértem.
– A társadalom megosztottsága ennek ellenére mégis nyilvánvaló.
– Az biztos, hogy kétoldalú lassan minden. Múlt hét végén jöttem haza a torinói filmfesztiválról, és az egyik ismerősömnek tettem valami megjegyzést a városról. Nem értékítélet volt, még csak nem is hasonlítottam Budapesthez, mégis azonnal megkaptam, hogy ez a szokásos magyar panaszkodás arról, hogy külföldön mennyivel jobb. Pedig semmi ilyen szándékom nem volt.
Boldizsár Ildikó: Borzasztó a magyar társadalom mentális állapota | Magyar Hang
Alighanem az egész országra ráférne egy kiadós meseterápia. Interjú.
– A főhős, miután a barátnője elhagyja, a múltjában keres választ rá, hogy vajon hol ronthatta el az életét. Az időutazás az elmúlt harminc év Magyarországából villant fel jeleneteket, köztük Antall József Dísz téri beszédét. A főszereplő – gyermekként – elájul a melegben, az emberek pedig a fejük fölött egymásnak adogatva juttatják ki a tömegből. Nem tartott tőle, hogy a politikai szimbólumok beemelése félreértésekre adhat okot?
– Tabuk között élünk, kétszer meg kell gondolnunk mindent, mielőtt kimondjuk, vagy megcsináljuk, nehogy megsértsünk valakit, miközben nincs bántó szándék bennünk. Nem félhetek, mert ha félek, nem tudok filmet csinálni, anélkül pedig el sem tudom képzelni az életemet. Az említett jelenet éppen így történt meg a valóságban, de ettől függetlenül sem merülhet fel senkiben, hogy tiszteletlenül viszonyultunk Antall Józsefhez. Semmilyen részrehajlás nincs bennem, ez valószínűleg segít abban, hogy felszabaduljak a tabuk nyomása alól.
– A Rossz versek tele van stílusjátékokkal, egy rakás híres filmet idéz meg, parodizál. Miért választotta ezt az elbeszélői eszközt?
– Az emlékek, legalábbis nálam, gyakran úgy jelennek meg, mint az álmok, különféle köntösbe burkolózva, elszakadva a valóságtól. Tamás, a főszereplő ráadásul reklámfilmkészítő, erős a kötődése a filmekhez, és aki sok filmet néz, tapasztalatból tudom, az kicsit filmszerűen képzeli el az álmait és az emlékeit. A harmadik indok pedig a minket körülvevő világ volt, hiszen ma már a zsebünkben hordjuk a mozit, mindenhol mozgóképekkel találkozunk. Ezt a kaotikus világot igyekeztünk megjeleníteni a különböző stílusok keverésével. És persze baromi izgalmas volt mindezt kipróbálni.
– Nem ez volt a terv, mondja felnőttként Tamás, akit gyermekkori énjei egy víziószerű jelenetben alaposan helyben hagynak, amiért nem tudta megvalósítani az álmaikat. Ez a kudarc azonban szinte szükségszerűnek tűnik.
– Nem hiszem, hogy mindenkit fejbe rúgna a gyermekkori énje, sokan beteljesítették minden álmukat. Nekem a filmezés hasonló élményt jelent, boldog vagyok, hogy ilyen életet élhetek. A Rossz versek főhőse ebben nem hasonlít hozzám. Bár az ő élete is az önkifejezésről szól, de ő kénytelen reklámfilmeket készíteni, ami sokkal inkább a kompromisszumok végtelen sorozata, mint művészi kiteljesedés. Számára ez egyértelműen kudarc, és eljön a pillanat, amikor fel kell állnia, hogy valami másba kezdjen. Ez egyébként az élet számos területére igaz.
Könnyebb azzal azonosulni, aki történelmi hőstetteket hajt végre | Magyar Hang
A Virágvölgy rendezőjével a Magyar művészfilmes hagyományról, a Filmalap szerepéről és a kilencvenes évek iránti nosztalgiáról beszélgettünk.
Sajnos nagyon sokan ragadnak bele olyan munkába, amit nem szeretnek. Vagy a pénz az oka, vagy azért, mert elfáradtak, esetleg a nyomás miatt, hogy el kell tartaniuk egy családot, de nincs erejük váltani. Ez a film erről is szól, és ha csak néhány nézőt megérint az említett jelenet, már megérte leforgatni. Én magam vagyok rá a példa, hogy egy szerencsés fordulattal új irányt szabhatunk az életünknek.
– Mit csinált, mielőtt rendező lett?
– Már gimnázium alatt is a művészetek és a film érdekelt, de nem volt túl sok önbizalmam hozzá és nagyon kishitű is voltam. Mivel egyesületben vízilabdáztam, a TF-en többletpontokat kaptam, így oda felvettek. Egy évet tanítottam is, de közben jelentkeztem az az ELTE filmszakára, végül pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendezői szakán kötöttem ki.
– A VAN minimális költségvetésből, szinte barkács módszerrel készült, ehhez képest elsöprő sikert aratott. A Rossz verseket már a filmalap támogatja, és az kezdetektől fogva elég komoly a hírverés körülötte. Volt önön nyomás, hogy a nagyobb lehetőségek miatt a sikernek is arányosan kell majd nőnie?
– Már az előkészítéstől kezdve mindent máshogy csináltunk, mint korábban. Ezúttal például egy 110 oldalas forgatókönyv alapján dolgoztunk, míg a VAN esetében csak tervek, dialógusok voltak leírva. Emiatt olyan érzésem volt, mintha most forgatnám az első filmemet. Elsőre persze megdöbbentem, hogy mennyi ember dolgozik a forgatáson, és a nagy részüket nem is ismerem, de a meglepettség érzése a harmadik napra elmúlt.
– Foglalkoztatják az elvárások?
– Én már most elégedett vagyok, mert a számomra fontos emberek látták a filmet, és tetszett nekik. Ha azt mondom, hogy nem gondolok a közönségre, rám sütik, hogy „ez is csak magának készít fillmeket”, pedig egy művészi alkotás esetében mégiscsak ez a kiindulópont. Ami persze nem jelenti azt, hogy meg is feledkezem a nézőkről, hiszen én magam is egy vagyok közülük.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 30. számában jelent meg, 2018. december 7-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 30. számban? Itt megtudhatja!
