Hármas évfordulóhoz érkezett idén a Nemzeti Színház. Ám valószínűleg egyiket sem ülik meg, hiszen nem lehet rájuk különösebben büszke a teátrum.
Consummatum est! Megkondulhat a lélekharang! A legújabb kulturális merénylet! – kürtölte világgá a gyászjelentést a sajtó 110 évvel ezelőtt. A Nemzeti Színház ugyanis 1908-ban elhagyta bontásra ítélt, a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán álló lakhelyét, hogy néhány évre, míg felépül az állandó épület, átmenetileg a Blaha Lujza téri, csődöt jelentett Népszínházba költözzön.
Lebontják
A társulat ráadásul ideiglenes otthont is hagyott el. Az 1837-ben hevenyészve felhúzott, évtizedekkel később kibővített, bérpalotákkal körbeépített, tűzveszélyes székházat szükségmegoldásként, a spórolás jegyében emelték, Széchenyi István költségesebben megvalósítható elképzeléseit sutba dobva. A gróf a teátrumot pazar épületben a Duna partjára álmodta meg – ezt, igaz egy vokssal, de az országgyűlés leszavazta. (Valószínűleg jobban járunk, ha Széchenyire hallgatunk, és ugyanazt csináljuk, amit utóbb a csehek. Ők kisebb vita után 1851-ben jelölték ki a ma is álló, a nyolcvanas évekre elkészült, neoreneszánsz Národní Divadlo helyét a Moldva partján.)
Az 1908-as költözés azért is keltett felháborodást, mert a sajtó a Népszínház gyors állami kibérlésében panamát szimatolt. Kétségtelen: az 1875-ben neoreneszánsz stílusban, népszínművek előadásának céljából emelt Blaha Lujza téri katedrális (az elnevezés egyébként Bessenyei Ferenctől származik) tulajdonosait a tíz évre előre kifizetett summa éppen kihúzta az anyagi gondokból.
A máig nosztalgiával emlegetett, 1965-ben felrobbantott új helyet – amely végül több mint 56 évre adott otthont az ország első teátrumának – nagyon nehezen szokta meg a társulat. „A nagy pajtában elvész az intim társalgási tónus” – írta például meglehetősen kendőzetlenül a Pesti Hírlap. Vagy ahogy a harmincas években Magyar Bálint fogalmazott: „A népszínművek felszínesebb hatására számító épület belsejében a finom árnyalatok elvesznek, ami az egész játékstílust károsan befolyásolja.”
A vendégeskedés megszüntetése, az állandó Nemzeti Színház megépítése folyamatosan napirenden szerepelt. A háború előtt az Erzsébet tér déli oldalára, a Deák térig nyúló új, monumentális városháza és az ahhoz kapcsolódó Forum Hungaricum záró objektumának tervezték, de felmerült a Károlyi-kert beépítése és a Rókus-kórház lebontása is. Az ötvenes években a harcokban könnyebben megsérült, és erre hivatkozva eldózerolt Roosevelt téri (ma Széchenyi István tér) Ritz Dunapalota szálló telkére szánták (a helyért az MTA szintén ide álmodott modern üvegkönyvtárával versenyzett), a forradalom leverése után nem sokkal pedig szóba került a Tabán is
Pusztulásra ítélik
Amikor ezelőtt hatvanöt esztendővel az MSZMP illetékesei kimondták a halálos ítéletet a Népszínházból lett Nemzetire, a sajtó természetesen egyáltalán nem háborgott. Az egyeduralkodó párt agitprop osztálya és a Tájékoztatási Hivatal ettől ugyanis óva intette a lapokat. A sokat kárhoztatott, ám szép katedrálisért hiába emelt szót titokban számos befolyásos művész, köztük Gobbi Hilda; nem volt irgalom. A metróépítésre hivatkozva (érdekes módon az alagútfúrás a Blaha Lujza tér többi házát egyáltalán nem veszélyeztette) 1965-ben több részletben, egy hónapos munkával felrobbantották.
Hogy miért? A színészek kezdettől fogva politikát sejtettek az ügy mögött. Hiába volt leharcolt állapotban az épület, főleg a kupola, a falak masszívan álltak, nehezen adták meg magukat a robbantóbrigádnak. Grandiózussága, reprezentatív mivolta pedig – minden, a technikai fejlődéssel valószínűleg leküzdhető hátránya ellenére is – kifejezetten alkalmassá tette arra, hogy szimbólummá váljon. Olyan nemzeti jelképpé azonban, amely nélkülöz mindenfajta szocialista vonást. Ahogy Az ember tragédiájának legendás Évája, Lukács Margit mondta évtizedekkel később: „…azt képzelhette az a rendszer, hogy áltathatnak engem és sokunkat másokat. Tudtam, hogy nem akarnak Nemzeti Színházat.”
Az enyészeté lehet a színészlegenda villája | Magyar Hang
Évek óta üresen áll és pusztul Gobbi Hilda nyaralója, a színházak a vagyonkezelőre mutogatnak, az állam hallgat.
Berek Kati Aczél személyes döntését sejtette a háttérben. Az ok: a társulat fellázadt a kultúrpolitikus „nagy barátja”, Major Tamás igazgató ellen. „Majort végül is leváltották, de Aczél ezt sosem bocsátotta meg nekünk. Rögtön utána eldöntötték, hogy a színház útban van. Ez volt a revans a társulat lázadásáért.”
Ha mindez nem is igazolható, mégis pontosan rávilágít az általános közérzületre (majdnem kilenc évvel a forradalom leverése után), amely érthető módon sérelemként élte meg a Nemzeti eltüntetését. A bontást ráadásul – akarva, nem akarva is megalázó módon – 1965. március 15-én (akkor munkanap) kezdték meg. A téren jelen volt Őze Lajos: „Hatalmas tömeg állt néma csöndben. Csak a rendőrök hangoskodtak: menjünk arrébb! Senki se mozdult. A díszletraktárral kezdték: hatalmas dördülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább. Ha ordítás lett volna, talán oldja a feszültséget. De az a csönd az elviselhetetlenségig fokozódott bennem és másban is.”
A bontásnak volt egy másik járulékos vesztesége: a társulat kedvéért a Hevesi Sándor téri szecessziós Magyar Színházat átalakítás címén kívülről-belülről elpusztították, hogy helyére a ma is látható lélektelen, ám a korabeli felfogás szerint a „szocialista hazafiságot” mégiscsak jobban reprezentáló modern kocka kerüljön. Az új Nemzeti építéséről pedig a pártközpontban gyorsan elfeledkeztek. Bár időnként szóba kerültek bizonyos helyszínek a Dózsa György úttól az Erzsébet (akkor Engels) téri (ma már műemlék) buszpályaudvar területéig, igazából hiányzott a központi akarat és feltehetően a pénz is. Néhányan talán belátták: a Blaha Lujza téri épület megtartása és megerősítése (a lehetőség szóba került a hatvanas évek elején) szinte bizonyosan jobban megérte volna – anyagi szempontból is.
Kőbe zárt életek: gaz növi be sok színészóriásunk nyughelyét | Magyar Hang
Jászai Mari, Csortos Gyula és Major Tamás sírjához térkép vezet, de Jávor Pál nyughelyét alig találni, és akad kripta, amelyben málló vakolat és lehullott kőtörmelék fogadja a látogatót.
A következő évtizedek legeredményesebb akciója Nemzeti-ügyben a Gobbi Hilda által kezdeményezett pénzgyűjtési akció volt. Azon kívül igazából semmi sem történt. Bár javaslatok, előterjesztések az idő múlásával egyre gyakrabban születtek, a puszta ötletgyártáson nem sikerült túllépnie sem a kommunista pártvezetésnek, sem az új (nem mellesleg rossz gazdasági körülmények között útjára induló) demokratikus rendszernek. 1983-ban például elhatározták, hogy az új Nemzetit 1989-ben át kell adni a társulatnak és a közönségnek, az egyre krónikusabb pénzhiány azonban keresztülhúzta az elképzeléseket. Az időpontok folyamatosan egyre messzebb tolódtak: utóbb már 1990-re időzítették az alapkőletételt, hogy a teátrum legalább a Budapest–Bécs világkiállításra elkészüljön. (Az expó meghiúsult, az első kapavágás pedig elmaradt.) A helyszín bizonytalansága olykor egészen abszurd ötletelésekhez vezetett. Így merülhetett fel például, hogy a körúti New York-palotát kellene Nemzeti Színházzá átalakítani.
Abbahagyják
A kilencvenes évek végén a Hevesi Sándor téri társulat identitását érte támadás. Mi tulajdonképpen a Nemzeti Színház? Az épület vagy a társulat? Ha már választani kell, akkor nyilván az utóbbi. 1997-ben az Erzsébet téren építeni kezdett új teátrumhoz viszont új társulatot kívántak szerződtetni, eltépve ezzel a kontinuitást az eredeti Nemzeti Színházzal. A társulat ráadásul éppen 15 évvel korábban ment át egy komoly vérveszteséget okozó szakadáson: 1982-ben a Nemzetiből távozni kényszerülő Székely Gábort és Zsámbéki Gábort több olyan, a színházhoz évtizedek óta szoros szálakkal kötődő művész is követte a Hevesi Sándor térről a Petőfi Sándor utcai, addig kamaraszínháznak használt új otthonba, mint Gobbi Hilda vagy Major Tamás.
Az Erzsébet téren végül persze nem épült színház. A munkálatokat éppen húsz éve, az 1998-as választásokon hatalomra jutott első Orbán-kormány leállíttatta. A nemzetközi zsűri által elbírált pályázaton győztes Bán Ferenc elképzeléseit félresöpörték, hogy újabb botránysorozaton áthaladva versenyeztetés nélkül bízzák meg Siklós Máriát a tervezéssel. A ma látható épület (nagyjából jelenlegi formájában) a Városligetben állt volna, ám a színház jövőjét kísérő huzavona után – nem függetlenül az anyagi megfontolásoktól – „átkerült” a Duna-partra. Eredményeként az Erzsébet térinél kétségtelenül jobb helyszínen, ám megkérdőjelezhető módon, megkérdőjelezhető minőségű teátrum született, korszerű technológiával, ám elavult színházi megoldásokkal.
Miközben az épületről késhegyig menő viták folytak, elsikkadt, hogy a Nemzeti kétségtelenül meglehetősen viharvert társulatával mi lesz, miért nem lehet legalább részben arra alapozva új színházat teremteni. Az eredeti Nemzeti Színház (régi, 1837-es nevéhez visszatérve) Pesti Magyar Színházként alakult újjá a Hevesi Sándor téren. Viszont a régi Nemzeti olyan „bölényei”, mint Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc vagy Agárdi Gábor, életük végéig ellenérzéssel tekintettek az új Nemzetire – nem is ismerték el jogutódnak.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 27. számában jelent meg, 2018. november 16-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 27. számban? Itt megnézheti!
