A mém olyan kifejezés vagy fogalom, amely divatszerűen terjed embertől emberig az interneten. A mémek között világhírű egy bizonyos „Hide the Pain Harold” ősz, szakállas férfi, aki a legkülönfélébb szituációkban tűnik fel a közösségi oldalakon. Sokakat meglepett, amikor kiderült: e mögött a magyar Arató András áll. A világítástechnikai szakembert mára mindenhol megismerik, leszólítják az Egyesült Államokban és Oroszországban, ahogy persze a zuglói utcákon is.
A világhír ellenére Arató Andrásról kevesen tudják, mi mindent élt át: édesapja megjárta az Andrássy út 60.-at, ő gyerekként, 1956-ban kint volt az utcákon, október 23-án végigutazta a Nagykörutat. Lapunknak adott interjújában beszélt az Antall Józsefhez fűződő családi ismeretségről, a Manchester City meghívásáról és az orosz rajongókról is.
– Tavaly nyáron kereste fel önt a brit Independent hírportál tudósítója, cikkének címében pedig azt emelte ki, hogy a Hide the Pain Harold mém arca mögött nincs rejtett fájdalom. Pedig ha rápillantunk a magyar történelemre, akár lehetne is: ’45-ben született, átélte ’56-ot, a kommunizmust, a rendszerváltást.
– Pár korszakot átvészeltünk, de nem panaszkodhatunk ahhoz képest, amit a szüleink megértek. Anyukám 1920-ban született, apukám 1913-ban, így ő átélt két világháborút is.
– Meséltek otthon ezekről a dolgokról?
– Nem nagyon. Sok mindenre később jöttem rá, amikor kezdtem feldolgozni a családunk történetét. Voltak olyan dolgok, amelyekről a szülők sem beszéltek, csak utóbb derültek ki. Apukám például ült az Andrássy 60.-ban pár hetet, hónapot. Amikor megszülettem, akkor is bent volt. A politizálást elkerülném ebben a beszélgetésben, ezt sem a politika miatt említem, ez már történelem. Nincs benne titok, kis internetes kereséssel amúgy is minden megtalálható.
A harmincas évek végén már háború közeli hangulat volt, és Lajos Iván történész írt egy könyvet arról, hogy ha kitörne a háború, azt Németország miért nem nyerhetné meg. Apukám nemzetközi jogász volt, ösztöndíjjal Berlinben tanult, az akkori kormány pedig felkérte, hogy szerzőtársakkal írja meg ennek a kötetnek a cáfolatát. Meg is született a könyv, amelyben kritikai észrevételeket fűzött az írottakhoz. (Csikós Nagy Béla–Arató István–Török Béla: Válasz a szürke könyvre – szerk.) Végül, mint tudjuk, az eredeti kötet szerzőjének lett igaza. A háború után az új rendszer nem vette jó néven az ellenérvek felsorakoztatását.
Végül azért nem lett súlyosabb ügy belőle, mert hárman írták, egyikük pedig átállt a kommunisták oldalára, ott nagy karriert csinálva. Ő volt Csikós Nagy Béla, az új gazdasági mechanizmus egyik kidolgozója. Miután ő átállt, ejtették az egész ügyet, és az én apukámat is hazaengedték, persze a jogi pályának a közelébe sem mehetett többé. Aki itt, Közép-Európában megélte a XX. századot, bőven találhat elrejthető fájdalmat. Az én apukám sem mesélte nekem soha ezt a történetet.
– Ön a háború végén, 1945-ben született, Kőszegen. Ott is éltek akkoriban?
– Budapestet 1944 decemberének elején körbezárták, látszott, hogy nem tartható már a főváros. Apukám az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott, és az egész kormányzatot a nyugati végekre telepítették. Az ő szülei Kőszegen éltek, adódott, hogy oda menjenek. Érdekes történet, hogy nagypapám a kőszegi evangélikus lánygimnázium igazgatója volt. Az épületben volt a lakása is, így oda mentek apukámék, de ugyancsak abba az épületbe költözött be a Szálasi-féle miniszterelnökség. A Szent Koronát is ott őrizték egy-két éjszakát, az iskola tornatermében.
– Ismerte is Szálasit?
– Nem hiszem. Horthy Miklóssal viszont biztosan találkozott, hiszen megkapta tőle azt a kormányzói gyűrűt, amellyel a tanulmányaik során végig kiváló jegyekkel rendelkezőket tüntette ki. Sajnos ez már nincs meg, egy betörő elvitte.
– Hogyan emlékszik 1956-ra?
– Megint nagyon messziről kell kezdeni. Apukám, mint már mondtam, kőszegi, anyukám pedig a vajdasági Szabadkán született, de Zentán élt a szüleivel. Amikor a Délvidék visszatért 1941-ben, mind a ketten jelentkeztek a debreceni nyári egyetemre, és ott ismerkedtek össze. Aztán a háború után a nagyapám ott maradt Zentán, a szüleim pedig Budapestre költöztek, itt házasodtak össze. A háborút követő kommunista hatalomátvétel után a Sztálinnal szembefordult jugoszláv miniszterelnököt, Titót az imperialisták láncos kutyájának nevezték ki, ezután nem lehetett Jugoszláviába utazni. Hasonló határzár volt szinte, mint ma, csak akkor épp bentről kifelé nem lehetett átlépni a határt. Sztálin halála után ez a láncoskutyázás oldódott, anyukám pedig 1956-ban már kapott útlevelet, és ellátogattunk Zentára.
„...és nekünk nem szabad feledNI..." | Magyar Hang
1956 az elnyomás elleni felkelés kötelezettségére, a szabadságunk, a demokráciánk megőrzésének fontosságára is figyelmeztet bennünket, utódokat.
Október 22-én utaztunk vissza Budapestre. Mialatt odavoltunk, apukám az ő szüleihez ment Kőszegre, és azt hitte, hogy mi még Zentán vagyunk. Anyukámmal éltük át a fővárosban a forradalmat. Budán laktunk, a Kandó Kálmán utcában, a Bem tér szomszédságában. Anyukám október 23-án leküldött valamiért, akkor láttam a nagy tömeget a téren. Ugyan csak 11 éves voltam, de sejtésem volt, hogy mire készülődnek. Láttam a rádió és az akkor még csak kísérleti adásokkal jelentkező televízió közvetítőkocsijait is. Én addig még nemigen láttam televíziót, azt viszont tudtam, hogy a Corvin Áruház kirakatába kiraktak egy készüléket, hadd bámulhassa az utca népe az új csodát. Rávettem anyukámat azon frissiben, hogy menjünk már el oda, és nézzük meg a tévéhíradót. Persze, az adás elmaradt. Végigutaztuk viszont a körutat, láttuk a teherautókon száguldozó fiatalokat. A villamoson hangos ováció követte, amikor a vezető Sztálin út helyett azt mondta be, hogy az Andrássy út következik.
– Egymás előtt sem igen beszéltek később a történtekről?
– Azért szó esett róla. Apukámnak az volt a véleménye, hogy amit az 56-os forradalom fegyverrel akart megcsinálni, azt Kádár szép lassan próbálta aztán elérni. Persze, akkor még a megtorlásokról nem esett szó. De az látszott is, hogy 1957. május 1-jére micsoda tömeg gyűlt össze a Városligetben. Az emberek azt érezték, hogy hátha mégis folytatódhatnak, ha lassan is, a változások.
– Nemzetközi jogászság, nagypolitika: ezek után hogy jött a villamosmérnökség az ön számára?
– Apukámék hárman voltak testvérek, ketten jogászok, míg a harmadik gépészmérnök. De nem hiszem, hogy ennek befolyásolnia kellett volna engem is. Műszaki érdeklődésű ember lévén reálgimnáziumba jelentkeztem. Ezzel kapcsolatban is van, amire mostanában kezdek rájönni. Területileg a Toldy Ferenc Gimnáziumhoz tartoztam volna, de a Rákócziba jártam, ami a Rózsadomb alján van. Miért mondhatták a szüleim, hogy inkább menjek utóbbiba?
Láttam nemrég egy tévéfilmet, amely arról szólt, hogy a toldys diákok néma tüntetéssel köszöntötték a forradalom első évfordulóját. Abban az iskolában tanított Antall József is, aki a szüleimmel sógorság-komaság kapcsolatban volt. Akadt egy rokonunk, aki egy Antall fiúhoz, Gáborhoz ment férjhez, így tudtunk egymásról. Valószínűleg azért nem akarták, hogy a Toldyba járjak, mert akkorra onnan már Antall Józsefet kirúgták. Mit tesz isten egyébként, az ebben a dokumentumfilmben látott beépített ÁVO-s később engem is tanított oroszra. Ismert a neve, de nem gondolom, hogy most nevesíteni kellene.
Még a betegek is bementek az iskolába „Tóni" órája kedvéért - Ilyen volt Antall József tanárként | Magyar Hang
A történész-kormányfő pályájának kezdetén – amíg politikai okok miatt el nem tanácsolták –, középiskolai tanárként működött.
– Egyre feljebb jutott aztán, később már a Világítástechnikai Társaság alelnöke volt. Meg lehetett maradni a rendszerváltás előtt is a szakmai kérdéseknél, nem nyomta rá erre a területre is a bélyegét a politika?
– Mi csak a szakmára koncentráltunk. A társaságban nem foglalkoztunk politikával. Akik vetélytársként indultak egy-egy közbeszerzési pályázaton, azok is a legjobb barátságban tudták megbeszélni a szakma dolgait. Ez mind a mai napig így van. A társaságban ma is benne vagyok, bár az alelnöki székről már leköszöntem. Gyakorlatilag az egész életemet a világítástechnika töltötte ki, szakkönyvekben jelentek meg írásaim. Akad olyan kötet, amely már a nyolcadik kiadásánál jár, az egyik kiadás borítójának a grafikai dizájnját is én készítettem. A számítógépes grafika terén pedig abszolút kezdő voltam, a főszerkesztőnek mégis az én munkám tetszett a legjobban. De a „haroldsághoz” is az vezetett, hogy szeretem kipróbálni magam mindenféle területen.
– Említette a beszélgetés előtt, hogy még internet-hozzáférése is jóval előbb, már az 1990-es közepén volt, mint az átlagnak.
– A Siemensnél dolgoztam akkor, 1996-ban, és elég hamar elhozták hozzánk az internetet. Akkoriban még elég nagy ritkaság volt, magánemberként horribilis pénzekért, leginkább csak éjszaka lehetett használni. Ráadásul csak telefonos modemmel, igen lassan működött. Számítástechnikával gyakorlatilag a 70-es évektől kezdve foglalkoztam, mind a felhasználói, mind a programozási részével. Akkori munkahelyemen országosan is az elsők között voltunk, akik számítógépes automatizált mérési adatgyűjtő rendszereket építettek. Úgy, hogy az embargót megkerülve kellett becsempészni hozzá az amerikai alkatrészeket.
– Hogy indult ez a történet a később világhírűvé vált képeivel? Emlegették önnek már korábban is, hogy milyen jellegzetes a mosolya?
– Zavaró volt időnként számomra, hogy úgy éreztem, akkor is vigyorgok, mikor nem kéne. De hát senki nem tette szóvá. Ez a mémes történet 2010-ben kezdődött, amikor elmentünk nyaralni, a képeket pedig feltöltöttem az azóta megszűnt magyar közösségi oldalra, az Iwiw-re. Azzal viszont nem számoltam, hogy nemcsak barátok és ismerősök fogják megnézni.
Megkeresett egy hivatásos fotós azzal, hogy ilyen karakterű modellt keres, mint én vagyok. Elmentem hozzá, készített pár próbafelvételt. Tetszett neki is, nekem is az eredmény, született több száz kép. Egy csomón be voltam öltözve, miután szituációs stockfotókat készített. Ezek megvásárolható képek, amiket különböző cikkek, publikációk, reklámok illusztrálásához használnak. Persze magam is kíváncsi voltam, mire használják a fotókat, rá is kerestem képkeresőn. Láttam, hogy ahol orvos voltam, az megjelent egy kórház honlapján, ahol tanár, az egy egyetemén. Jó történet volt, amire büszke lehetett az ember. Pár hónap múlva vettem észre az első mémeket, döbbenetes élmény volt. Nem számoltam azzal, hogy viccet fognak csinálni az ember arcából. Utólag visszanyomozva az történhetett, hogy valaki Amerikában rátalált ezekre a képekre, és a kis internetes közösségében felvetette, hogy milyen jó mémeket lehetne belőlük csinálni.
– Rosszul esett?
– Igen, kifejezetten rosszul. Ráadásul sok sértő mém is volt köztük. Számba vettem a lehetőségeket, mit lehet tenni. Nyilván lehet küzdeni olyan oldalak ellen, amik túllépnek egy határt. De hát tudjuk, hogy az internet nem felejt, és egy letiltott képet is elő lehet bányászni, tovább osztani, újra kitenni. Ez járhatatlan út. Nagyon nem tetszik, amikor elkezdik politikai célra használni a képeket. Jobban semmivel sem lehet megosztani az embereket, mint politikával. Amint elkötelezi magát valaki egy álláspont mellett, a másik elkezdi utálni. Amikor megcsináltam a Hide the Pain Harold Facebook-oldalt, nem is Magyarországban gondolkoztam. Első pillanattól angolul posztoltam, és inkább a nemzetközi közösséget céloztam meg, ahonnan ez az egész indult.
– Hogy jutott el addig, hogy már Facebook-oldalt is indítson, és kihasználja a képek népszerűségét?
– Sokáig inkább negatívan tekintettem az egészre, nem tetszett ez a történet. A végső lökést az adta, hogy az én fotóimat profilképnek használó hamis oldalak többezres, sőt százezres követőtábort értek el. Végiggondoltam, jó-e nekem, ha olyanok léteznek csak, amikre égadta világon semmi befolyásom nincs. Megcsináltam hát a sajátomat, ahol legalább az van, amit elfogadhatónak tartok. Mostanra lett egy kis csapatom is, akik segítenek menedzselni az oldalt.
A mémek után nyilván egy fillért sem kapok, pénz egy-egy szereplésből adódik. De nagyon sokat ezekből ingyen is elvállalok. Amik anyagi bevétellel is járnak, azok a reklámfilmek. Az első megbízóm egy nyíregyházi autókereskedő cég volt, ami Németországból hoz be autókat. Az induló videó arról szólt, hogy kimentem egyedül Németországba, csak mire odajutottam, már eladták az autót. A következőben is kimentem, megvettem álmaim autóját, de félúton bedöglött hazáig. A Hide the Pain Harold-karakter ebben már abszolút benne volt: valami kellemetlenség ér, de egy bánatos mosollyal túlteszem magam rajta.
– Közben már külföldi fellépései is vannak. Ezeken hogyan fogadják?
– A legelső egy futballklub volt, nem is akármilyen: a Manchester City. A feladat az volt, hogy menjek ki, éljek két napig úgy, mint a helyiek. Menjek kocsmába, egyek fish’n’chips-et, menjek bowlingozni, majd szurkoljak végig egy kupameccset. Ebből született egy kisfilm, amit 18-20 millióan láttak világszerte. Szentpétervárra is meghívtak egy Sziget-jellegű fesztiválra, de Moszkvába, sőt Szibéria legtávolabbi részeibe is eljutottam. A véletlenek különös összjátéka, hogy mindez végül megtörtént. Elmentem nyaralni, csináltam képeket, meglátta egy fotós, felkeresett, valaki mémet csinált Amerikában. Csupa-csupa apró véletlen, ami mind máshogy is lehetett volna. Volt, aki úgy vélte, ilyen ember nincs, ez az arc csak Photoshoppal jöhetett létre. Mióta azonban kiderült, hogy a Hide the pain mém mögött egy élő ember van, a sértő képek nagyrészt meg is szűntek. Jöttek viszont a megkeresések.
– A felfokozott érdeklődés mennyire zavarja? Mikor mondjuk úton-útfélen megállítják egy közös képért.
– Most már nem zavar. Az elején persze nem tudtam hova tenni. Az első leszólítás egy világítástechnikai konferencián történt. A szünetben jöttek oda, hogy hadd csináljanak egy közös fotót. Én persze azt hittem, annak tudhatom be a kérést, hogy szuper jó előadást tartottam. Aztán rögtön kiderült, szó sincs róla. De szoktam azzal is viccelni, hogy én vagyok a világ legismertebb világítástechnikusa. Az érdeklődés attól is függ, hova megyek. A bulinegyedben szinte sorban állnak, de még a legváratlanabb helyeken is megtalálnak. „Csókolom, tessék mondani, a mémnek tetszik lenni? – jönnek oda az utcán. És szeretetet érzek mindvégig. Azt mondják, megmutatom, hogy az élet árnyoldalait, kisebb-nagyobb kellemetlenségeit nem szabad túl komolyan venni. Persze az amerikaiak ezt már a harmincas években kitalálták: keep smiling. Most már egy arcot is tettek mögé.
– A világ minden tájáról kap üzeneteket?
– A nézettségi adatok szerint a legtöbben az Egyesült Államokból keresik fel az oldalamat, aztán legutóbb Magyarország volt a második, a harmadik pedig Mexikó. És egy teljesen külön történet az orosz, ahol Európánál is többen érdeklődnek, csak épp az ő közösségi oldalukon, a Vkontaktén. Ott is létrehoztam egy oldalt, tízezrével érkeznek a látogatók. És úgy vettem észre, hogy Moszkvában sokkal többször megállítanak az utcán, mint Budapesten.
– Mit hozott végül a véletlenek összjátéka? Mit jelent önnek ez az egész, túl a jópofa mémeken?
– Az én történetem annyira egyedi, hogy nagy valószínűséggel soha senkivel nem fog megismétlődni. De talán szolgál annyi tanulsággal, hogy érdemes magunkat kipróbálni olyan területeken is, amelyek távol állnak mindattól, amivel korábban foglalkoztunk. És ha ezek közül valamelyik eredményesnek bizonyul, akkor teljesen új irányt vehet az életünk. Én például ennek a mémségnek köszönhetem azt, hogy rájöttem, mennyivel szórakoztatóbb fiatalokkal viccelődni, mint a saját kortársaim egészségi panaszait hallgatni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
