HIRDETÉS
Kezdőlap Kultúra „Egyszerűen v...

„Egyszerűen vakok voltak a Sorstalanság szövegére”

HIRDETÉS

A holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja alkalmából annak néztünk utána, milyen fogadtatásra talált a megjelenése előtt, illetve után Kertész Imre Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság.

Klasszikus lektori műhiba – így foglalta össze egy hozzászólásában Nyáry Krisztián, a Líra csoport kreatív igazgatója, miért utasíthatta vissza elsőre a Magvető a Sorstalanság kiadását. A napokban kezdett terjedni a Facebookon az az 1973-as levél, amiben a kiadó kifogásait sorolta, közölve, hogy a regény gondozására nem vállalkozhat.

HIRDETÉS

A Kardos György igazgató által jegyzett üzenet szerint a lektorok egybehangzó véleménye volt, hogy a kötet problémás. „Úgy véljük, élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó. Hogy mégsem válik az olvasó számára megrendítő élménnyé a regény, elsősorban főhőse enyhén szólva furcsa reakcióin múlik” – szólt a felütés. A magvetősök ugyanis nem tudtak mit kezdeni vele, hogy Köves Gyurira hatást gyakorol a náci propaganda, a zsidók bűnözőkként való kezelése. A fiúnak pedig nem az az első gondolata, hogy ez egy történelmi, példa nélküli gyalázat, hanem hogy a rabokkal valóban gond lehet, máskülönben hogy kerülnének oda. „Nem tudjuk megmagyarázni, hogy a koncentrációs táborba érve miért látja »gyanúsnak« a kopaszra nyírt foglyokat. A rosszízű mondatok tovább folytatódnak: »Az arcuk sem volt épp bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előre meredő orrok, beesett apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan zsidóknak látszottak minden tekintetben«” – olvassuk, mivel volt gondjuk Kardoséknak.

Hihetetlennek látták azt is, hogy a krematóriumok látványa Gyuriban „egyfajta diákcsíny érzését” keltsék, de annak sem örültek, hogy a főszereplő a muzulmánokra sértő kijelentéseket tett. A Magvető úgy vélte, a főhős részvétlensége a végén nem is adott volna számára alapot, hogy erkölcsileg ítélkezzen. Hogy az utókor mennyire könnyedén tudja rávetíteni saját tudását a múltra, ez a mondat mutatta a legjobban: „Hiszen tudja, hogy megsemmisítő táborban van, pusztán zsidó volta elég ahhoz, hogy meggyilkolják.” De valóban tudhatta ezt Köves Gyuri, s a holokauszt számtalan zsidó áldozata? Amit 1973-ban olyan magától értetődő volt leírni, azzal tisztában lehetett egy táborba zárt tizenéves fiú is a negyvenes évek derekán? A Sorstalanság fontos erénye, hogy rámutatott, milyen mélységben tud hatni ránk az a kép, amit a külvilág belénk sulykolna. A visszautasítás egyébként stilisztikai kifogásokat is emelt, ügyetlen, körülményesen fogalmazott mondatokat említve.

Nyáry Krisztián szerint ugyanakkor a levelet nem Kardos, hanem Bor Ambrus lektor fogalmazta, és keresztülment Sík Csaba, a kiadó akkori irodalmi vezetője kezén is. Kardos a kéziratot sem olvasta, csak azután, hogy a Sorstalanság végül megjelent a Szépirodalmi Kiadónál. (Nem összetévesztendő Kardos G. Györggyel, aki a Kortárs 1980/9. számában, Domokos Mátyásnak adott interjújában így nyilatkozott a kötetről: „Nagyszerű könyv. A hős, egy pesti kis zsidófiú – akárcsak Salinger Zabhegyezője – soha nem próbál a felnőttek összefüggéseket kereső logikájával gondolkodni, megmarad mindig gyereknek, és ez a körülmény a regény stílusát különös hangvételűvé egyszerűsíti, ahogy ezt például Camus tette a Közöny hősének elbeszélésében. Nos, ezeket a szándékosan leegyszerűsített mondatokat a kritikusok közül sokan a regény stiláris fogyatékosságának tekintették.”)

És hogy mi állhatott a visszautasítás hátterében? „Nem nagyon volt ebben politikai megfontolás, csak eltérő esztétikai modalitás. A volt ávós Kardos amúgy is bátrabban adott ki »rázós« könyveket, mint a Szépirodalmi. Egyszerűen vakok voltak a szövegre” – írta a Líra kreatív igazgatója. Szerinte a kiadósok nem voltak amatőrök, inkább olyan volt ez, mint mikor Babits Mihály azt mondta, nem talált egyetlen értékelhető József Attila-verset sem. Vak maradt rá, mert annyira más szöveg volt, mint amikkel addig találkozott.

HIRDETÉS

Megkeresésünkre is ezt fűzte hozzá Nyáry: Bor és Sík is kiváló szerkesztők voltak, viszont a regénnyel nem tudtak a maguk esztétikai eszköztárán belül mit kezdeni. – Eszerint a holokauszt az emberiség legnagyobb tragédiája, tehát csak a tragédia nyelvén lehet beszélni róla. Kertész szenvtelenségét dilettantizmusként dekódolták. Ebben talán az is „segített”, hogy egy pálya szélén lévő bohózatírót láttak benne – tette hozzá lapunknak Nyáry. Kertész ugyanis ekkor még egyáltalán nem volt ismert író, a megélhetésért pedig könnyed bohózatokat írt. A nevéhez fűződött például az 1959-es, Csacsifogat című vígjáték, amiért a Nobel-díj után Bán Pál plágiummal vádolta meg – ezt Kertész határozottan cáfolta, de más érintettek szerint szintén volt jogvita.

A Sorstalanság értelmezései

Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara, valamint a Magyar Tudományos Akadémia közös szervezésében rendeztek a hét elején kétnapos konferenciát Kertész Imre munkásságáról a délvidéki egyetem magyar tanszékén. A tanácskozáson anyaországi és délvidéki irodalomtörténészek elemezték Kertész életművét. A megnyitón Huszár János, Magyarország szabadkai főkonzula, Kristóf Lázár, a belgrádi magyar nagykövetség tanácsosa, valamint Alexandar Kasas, az egyetem dékánhelyettese is részt vett.

– Ma is nagyon kiváló szerkesztőnek kell lenni ahhoz, hogy ha egy 44 éves, kötet nélküli bohózatíró behoz egy remekművet, akkor azt mindenféle előfeltevés nélkül tudja olvasni. Mondhatjuk, hogy Kertész óriási hendikeppel indult – mondta lapunknak Nyáry. Persze, az irodalmi világon túli viszonylagos ismeretlenség továbbra sem szűnt: a Sorstalanság sokaknál csak azután került az őt megillető helyre, hogy Kertész Imre 2002-ben átvette érte az irodalmi Nobel-díjat. A regény először 1975-ben jelenhetett meg, de az íróból így sem lett rögtön ünnepelt sztárszerző, még ha a kritika egy része nagyon pozitívan is fogadta.

Ráadásul akadtak olyan dicsérők, akikre utóbb talán nem is gondolnánk. A Kertész zsenialitását az elsők közt felismerő Spiró György elevenítette fel egy 2016-os Kertész-emlékesten, már az író halála után: „Hosszú évekig egyetlen mozzanatból következtethetett csak a szerző arra, hogy a regénye mégis képes hatni. Kertész akkori felesége, Albina pincérnőként dolgozott. Miután a kéziratot a Magvető 74-ben visszautasította, Albina kihallgatást kért a Dél-pesti Vendéglátó Vállalat igazgatójától. »A férjem nagy magyar író – mondta –, de nem adják ki, én tartom el, itt a regényének a kézirata, olvassa el az igazgató elvtárs, és adjon nekem fizetésemelést.« Az igazgató átvette a kéziratot, és két hét múlva felemelte Albina fizetését. Az igazgatóból húsz év múlva belügyminiszter, majd miniszterelnök lett, és azt a Horthy-rendszert igyekezett restaurálni, amely egykor Kertészt és a sorstársait megfosztotta a jogaitól. Magyarország nem egyszerű hely.”

Spiró ezzel Boross Péterre utalt, aki három éve az Indexnek így emlékezett: Kertész felesége valóban felszolgálóként dolgozott egy csepeli kocsmában. Viszont a vállalat helyzete miatt nyugdíjazni kellett, akik arra voltak jogosultak, ezért kereste fel őt Vas Albina, hogy ez alól hadd mentesüljön – legalábbis addig, amíg férje be nem fejezi könyvét, aminek a kiadására esély mutatkozik. Egy példányt ott hagyott az asszony a Sorstalanságból, a könyv pedig elnyerte Boross tetszését. Később mentek vissza Kertésszel megköszönni, hogy a feleség dolgozhatott, s akkor adtak át neki egy dedikált példányt második kötetéből, A nyomkeresőből. „Kertész is megköszönte, kezet fogtunk, roppant szerény fiatalember volt. Én elolvastam a könyvet, és jónak találtam. Odaadtam a kollégáknak is, de a 30 éves fiatalok kevésbé tudták értékelni” – jegyezte meg Boross. Ahogy Sereg András 2007-es interjúkötetéből és a dedikációról készült képből kiderül, az íróval való találkozás ’77-ben történt.

A Kritika folyóirat 1975. augusztusi számában Lenkei Júlia közölt recenziót a kötetről. Az első lektorral szemben ő már megértette Köves Gyuri útját, belső világának alakulását a koncentrációs táborok iszonyatában. „Az első fokozat az irracionális világba érkező naiv, harmonikus gyerek mindent racionálissá tenni akaró igyekezete, majd a ráébredést, e világ lényegének felismerését követően az önfegyelem korszaka, a túlélés érdekében az életrend és szokások maximális megszervezése, a belső szabadság lehetséges kihasználása. A fizikai állapot romlásával végül végül bekövetkezik a beletörődés, a nyugalomkívánás korszaka is, amikor már az életben maradás jelenti az egyetlen meglepetést” – írta Lenkei, aki úgy látta, a Sorstalanság magas fokú gondolati és művészi tudatosságot mutat.

Inkább fogoly, mint polgár

Az ember nem arra születik, hogy kimustrált alkatrészként eltűnjön a történelemben, hanem hogy megértse sorsát, szembenézzen halandóságával, és – most egy igencsak ódivatú kifejezést fognak hallani tőlem – hogy megmentse a lelkét. Hamburgi esszé Nézem a fotókat, írók tisztelegnek Kertész Imre előtt halála másnapján. Virrasztás és emlékezés. Esterházy is fölolvas.

Czére Béla szintén dicsér a Népszava 1975. augusztus 23-ai számában, arra jutva, hogy mítoszrombolással, és egy közel sem szokványos lágerregénnyel állunk szemben. Czére is a kíméletlenül korán felnőtté tett fiú magatartás-lehetőségeinek stációiról írt, arról, hogy Kertészt nem a táborok működésmódja, hanem a napról napra változó emberi tudat érdekli inkább. A végén azért finom kritikát is megengedett magának: „Olyan élethelyzeteket fogalmaz meg árnyaltan ez a kamasztudat, amelynek lényeglátó elemzésére még ilyen »sűrített időben« sem lehet képes egy fiú intellektusa.”

HIRDETÉS

Annál pozitívabb volt Ács Margit a Magyar Nemzet 1975. július 27-ei számában, rámutatva a hagyományos európai humanizmus joviális együttérzésének tarthatatlanságára. A regény végén ugyanis a főszereplő találkozott egy újságíróval a villamoson,  aki a „lágerek pokláról” érdeklődött, és jóindulatúan segítséget ajánlott. „Aki pokolról beszél, nem a koncentrációs táborokról beszél. Aki a sebek begyógyulását, új élet kezdését sürgeti, megköveteli a felejtést, az akarva-akaratlan kínos, ostoba véletlenné degradálja milliók sorsát. Aki borzalmakat emleget ahelyett, hogy néven nevezné az emberi aggyal kitervelt pusztítás valamennyi fortélyát, öntudatlanul aláássa az emlékezetet” – vélte az író-műkritikus.

Egy befejezett életmű

Most, hogy elment közülünk Kertész Imre, életművének kontúrjai véglegessé váltak. Sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet. Elmélyedéssel elsajátítható, de semmilyen csoport által nem kisajátítható. Ő maga rendezte el ezt így és nem másképp. Író nem akarhat többet, mint hogy elmondja azt, amit rajta kívül más nem tud elmondani.

Ács Margit egyébként 1964 és 1987 között a Szépirodalmi Könyvkiadónál dolgozott, így ismerhette a kötet útját. Valószínűleg akkori férjét, a fentebb említett Domokos Mátyást sem lephette meg, amit Kardos G. György a Sorstalanságról mondott. Így akár a Magvető-lektoroknak szóló üzenetként is értelmezhetjük Ács kritikájából az alábbiakat: „A kívülálló a logika aljas csapdáját sejti abban, hogy a regény hőse természetesnek találjon bármit a táborban. Egyáltalán: abszurditásnak érzi, hogy láger-életről, láger-gondolkodásról beszél az író halál és esztelenség helyett. De hát Kertész Imre könyvének éppen az az egyik tanulsága, hogy a természetes és az abszurd csupán meghatározott helyzethez tartozó fogalmak. (…) Az élet és a gondolkodás nem egyéb, mint a helyzetek lehető legpontosabb felmérése és a hozzájuk való alkalmazkodás. Így aztán, amikor bemondja a hangszóró, hogy a tábor felszabadult, hősünket mindazonáltal mégis nyugtalanítja, hogy elmaradt az aznapi leves.”

A Sorstalanság így azért is az azt megelőző évek prózájának egyik fontos műve Ács szerint, mert Kertész – aki maga is megjárta Auschwitzot és Buchenwaldot – évtizedeken át meg tudta őrizni regénye utolsó pillanatának tisztánlátását „az előítéletekkel, áltatásokkal, sablonokkal szemben.”

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
Lakner Dávid
Lakner Dávid
1990-ben született újságíró, a Magyar Hang munkatársa. 2015-től dolgozott a Magyar Nemzetnél, előbb az MNO-nál, majd a kultúra rovatban. Média, film, irodalom, Bergman, Camus, Vonnegut.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

29,957lájkolóTetszik
2,834követőKövetés
18,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„A világ kezd totálisan meghülyülni” – Magyar Hang-ajánló

Presser Gábor- és Stefano Bottoni-interjú. Riport a határról és az épülő tiszaújvárosi konténervárosról. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Képes lesz-e Merkel elengedni a hatalmat?

Azzal írhatna történelmet, ha tanítómestere kancellári csúcsának beállítása helyett felismerné, hogy most azzal teszi a legtöbbet a pártjának, Németországnak és Európának is, ha lelép a színről.

Kiteljesedés