A „konyharealizmus” egyik fontos alakjaként indult, később pedig olyan legendás történelmi alakokat formálhatott meg, mint II. János Pál pápa vagy Winston Churchill. Pályája a kilencvenes és kétezres évekre sem ült le, olyan filmekkel jelentkezve, mint a Nagy Hal vagy a Bourne-sorozat. Albert Finney 82 éves korában, rövid betegség után február 8-án hunyt el. A filmsztár 2011-ben már beszélt arról, hogy veserákkal küzd. Halálát mellkasi fertőzés okozta.
Albert Finney 1936. május 9-én született az angliai Salford városában. Bukméker fiaként, szavai szerint az alsó középosztály tagjaként nőtt fel, a helyi gimnázium után viszont a londoni Royal Academy of Dramatic Art (RADA) drámaiskolába került. Itt ugyanabban az osztályban tanulhatott, mint Peter O'Toole vagy Alan Bates. Színházi színésznek tanult, első kisebb filmes szerepét pedig a John Osborne darabjából adaptált A komédiásban (1960) kapta. Itt már olyanokkal szerepelhetett együtt, mint Laurence Olivier vagy Joan Plowright.
Ugyanebben az évben a Szombat este és vasárnap reggel című Karel Reisz-filmben már főszerepet alakított. Lázadó természetű gyári munkást játszott, amihez alsó-középosztálybeli tapasztalatain túl nyilván egyéb is kellett, de Finney máris kiválóan helyt állt a szerepben. Ezzel rögtön be is sorolt az ötvenes-hatvanas években népszerű „konyharealista” irányzatba („kitchen sink realism”), ami főként fiatal, de a világban máris csalódott, dühös férfiak útkeresését tematizálta. A stílus legismertebb darabjai az 1959-es Dühöngő ifjúság vagy az 1961-es Egy csepp méz. Amilyen őrjítően egoista, vad, de mégis magával ragadó tudott lenni az előbbi drámában Richard Burton, épp olyan jól hozta a karaktert Finney.
Aztán a filmsztár máris a nemzetközi élmezőnyben találta magát, miután elvállalta a címszerepet a szintén Tony Richardson rendezte Tom Jones-ban. A felszabadult, nem épp finomkodó hangvétel magával ragadta az amerikai nézőket is, az alkotás pedig négy Oscar-díjat is nyert, köztük a legjobb filmnek járót. Finney-t is jelölték a legjobb színész kategóriában, de alulmaradt Sidney Poitier-val (Nézzétek a mező liliomait!) szemben. Ezen kívül még négy Oscar-jelölést gyűjtött be, de győzelemre egyiket sem tudta váltani.
A hatvanas években olyan filmekben bukkant fel, mint a Leszáll az éj vagy a Ketten az úton, az 1974-es Gyilkosság az Orient Expresszen című krimiben pedig Hercule Poirot-t alakította. Sidney Lumet filmjéért szintén jelölték egy arany szobrocskára a filmsztárt, de az Agatha Christie-adaptációval csak Ingrid Bergman tudott győzelemig jutni. 1968-ban Finney kipróbálta a rendezést is, elkészítve a Charlie Bubbles című filmet, önmagával a főszerepben. A mű erősen személyes darab volt, benne egy manchesteri otthonába visszatérő, sikeressé lett íróval. Producerként is kipróbálta magát, pénzét és befolyását olyan művek támogatására fordítva, mint a Ha... (rendezte: Lindsay Anderson), vagy az Ólmos percek Mike Leigh-től.
Egy 1984-es tévéfilmben II. János Pál pápát alakíthatta, míg 2002-ben már az angol miniszterelnök volt a Churchill – A brit oroszlán című tévéfilmben. Ezért az alakításért begyűjthetett Bafta-, Golden Globe- és Emmy-díjakat is. Láthattuk Stephen Frears rendezői debütálásában, az 1971-es Dilettáns zsarolóban, de még népszerű musicalben is (Scrooge – 1970).
A nyolcvanas-kilencvenes években sem szorult háttérbe, Oscar-jelölést ért szerepe a Peter Yates-rendezte Az öltözőben. Legjobb színésznek utoljára A vulkán alatt-ért (1984) jelölték, de mellékszereplőként még versenyben volt a 2000-es Erin Brockovich, zűrös természettel. Kurt Vonnegut kedvelt alakját, Kilgore Trout-ot alakította a Bajnokok reggelijében (1999), de fontos szerepet kapott a 2003-as Nagy halban és a Bourne-szériában (A Bourne-ultimátum; A Bourne-hagyaték) is. Utoljára egy James Bond-filmben, a 2012-es Skyfallban bukkant fel. Utolsó évtizedeiben dolgozott együtt a Coen fivérekkel, Tim Burton-nel és Steven Soderbergh-gel is.
Háromszor nősült, feleségei között pedig ott voltak Jane Wenham és Anouk Aimée színésznők is, míg végül 2006-ban Pene Delmage utazási ügynököt vette el.
