Az MMA Kiadónál jelent meg Szekfü András interjúkötete, az Így filmeztünk. Ebben a korszak szinte összes fontos rendezője, de még a jelentős pozíciót elfoglaló politikusai-hivatalnokai (Révai Dezső, Horváth Márton, Kende István stb.) is megszólalnak, így hiteles és izgalmas képet kaphatunk a második világháború utáni honi filmes világ működéséről.
Az egész úgy indult, hogy Ranódy László visszaütött. De ne higgyék, hogy valamiféle képletes ütésről beszélünk ezúttal. A rendező elevenítette fel a Szekfü (Karafiáth) András filmtörténésznek 1970. márciusán adott interjújában: „nekiálltunk '45 januárjában, hogy megcsináljuk a Pártot. (...) Bejött az NKVD, az volt az első, hogy minket négyünket elvittek. Pár napig bent voltunk, és amikor kijöttünk, tudtam, hogy nekem ehhez nem szabad nyúlni. Aztán a második eset az volt, hogy Katit [Ranódy feleségét – szerk.] meg akarta b***ni egy orosz, akit én hasba rúgtam. Leesett a pincelépcsőn. De visszajött, és úgy fejbe vert, hogy agyrázkódással feküdtem három hétig. Nekem így kezdődött.”
Kezdetnek szép, főleg, hogy ekkor még hihették: a világháború után végre lehetőségük lesz magukat szabadon kifejezni. Tudjuk, az új rendszer nem épp ezt hozta magával, a korszak nagyjainak pedig hamar meg kellett tanulniuk alkalmazkodni, elfogadni a megváltozott játékszabályokat. Amik olykor egyik napról a másikra alakultak, máskor személyfüggő volt, mit szabad, mit nem.
Erről már Várkonyi Zoltán számolt be Szekfünek 1971. februárjában, érzékeltetve, miként zajlott az 1953-as A harag napja forgatása. Rákosi Mátyás személyének megjelenése először például követelmény volt, majd már a kihagyásához ragaszkodtak, nem sokra rá pedig megint csak a megjelentetéséhez. De még olyan kérdésekre is kitért a cenzúra, már a Különös ismertetőjel című film esetében, mint hogy lehet-e egy mozgalmi nő öngyilkos, vagy félhet-e egy mozgalmista. Várkonyi ragaszkodott hozzá, hogy ezek morális, és nem politikai kérdések, és időnként még sikert is tudott elérni.
Szórakoztatóbb eset volt, mikor szintén ennél a filmnél a minisztériumi középvezetés kivetetett vele egy jelenetet, amiben a tüntetők elkezdték énekelni a Himnuszt, a kardlapozó rendőrök pedig vigyázzba vágták magukat. Hiába, hogy ez konkrétan így is történt. Majd az első, szűk körű vetítésen egy még feljebb lévő vezető döbbenten kérdezte, hol ez a jelenet, hiszen ő látta még a forgatókönyvben. „Tessék visszatenni, micsoda ostobaság, miért ne hangozhatna el a Himnusz egy ilyen szituációban?” – követelte aztán.
Kiskatonák, tevék, bakik - ötvenéves az Egri csillagok | Magyar Hang
Vélhetően még maga a rendező, Várkonyi Zoltán sem gondolta, hogy a Jókai Mór regényeiből forgatott filmek - A kőszívű ember fiai (1965), Egy magyar nábob (1966), Kárpáthy Zoltán (1966) - sikereit is képes lesz nemcsak megközelíteni, hanem felül is múlni Gárdonyi Géza 1901-ben megjelent regényének megfilmesítésével.
Szekfü András interjúkötete, az MMA Kiadónál megjelent Így filmeztünk majdhogynem a korszak összes fontos rendezőjét, de még a jelentős pozíciót elfoglaló politikusait-hivatalnokait (Révai Dezső, Horváth Márton, Kende István stb.) is megszólaltatja. A filmtörténész a hetvenes évekre fordulva beszélgetett az alkotókkal, felidézve a világháború végét követő éveket, a tizenöt-húsz évvel korábbi félmúlt emlékeit.
Ez alapján hihetnénk, amit a kérdező és a filmesek is gondoltak: némiképp nyíltabban lehetett már fogalmazni. Hogy azért ez nem egészen így volt, mutatja a szövegek sorsa. A kézirat lektorai 1970-ben nem javasolták az elkészült kötet megjelenését. Szekfü szerint Nemeskürty István „segítő szándékkal sorolta kifogásait”, míg a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, Rényi Péter „már kevésbé segítőkészen.” A vége az lett, hogy a már meglévő anyagok fiókban maradtak, a szerző pedig folytatta az interjúk készítését, többek közt Hont Ferenccel, Bacsó Péterrel, Újhelyi Szilárddal és Makk Károllyal.
Egyik-másik szöveg az elmúlt évtizedekben már megjelent: részleteket olvashattunk a Radványi Géza-beszélgetésből, vagy épp a Szőts Istvánnal és Fábri Zoltánnal készült interjúkból. Számos szöveg ugyanakkor most jelent meg először, köztük a legfontosabbal, a hatvan oldalt kitevő Ranódy László-beszélgetéssel. A Pacsirta és Árvácska rendezője az egyik legjobb, legőszintébb mesélő, aki várakozásainak éppúgy hangot ad, mint csalódásainak, gyakorlatilag a korszak filmgyártásának egészét átlátva, szereplőiről képet adva.
A Hortobágy a legmagyarabb osztrák filmes szemével
Február 10-én volt 35 éve, hogy elhunyt Georg Höllering, aki osztrák létére a harmincas években az egyik legmagyarabb filmet, a Hortobágyot rendezte. A kalandos életű filmesről eddig itthon keveset lehetett tudni, ezen változtat Szekfű András kötete, a Magánkalóz a filmdzsungelben, amely részletesen ismerteti Höllering életútját, annak magyar kitérőjével.
Mindez nemcsak abból a szempontból lényeges, hogy két évtized távlatából mit bántak meg a filmesek, mit tartanak rájuk erőltetett ideologizálásnak, és miről mondják, hogy valóban az alkotók véleményét, hozzáállását tükrözte. A kötetből ugyanis filmtörténeti jelentőségű információk is kiderülnek, továbbá olyanok, amikről csak az elmúlt években derült ki, hogy tévedések voltak. A könyv ezeket nem mindig jelzi, így érdemes külön kitérni némelyikre.
Ranódy László számol be róla, hogy Manninger János rendező már '43-'44-ben befejezte a Kétszer kettő című filmet, de azt végül csak '45 őszén hozták ki. Hogy Kevin Spacey mostani esete A világ összes pénzével mennyire nem újdonság, mutatja Szilassy László példája. Ő volt ugyanis a főszereplője a filmnek, csakhogy vele nem engedték azt bemutatni, Ranódy elmondása szerint azért, mert „közben fasiszta vagy félfasiszta lett.” Újraforgatták hát a fiatal Várkonyi Zoltánnal az összes jelenetet. Csakhogy mint utóbb kiderült, az előbb Brazíliába, majd Argentínába emigrált filmsztárról még csak nem is voltak igazak a vádak. Ábel Péter írta meg a Színházi élet 1990-es évfolyamában, hogy egy hasonló nevű nyilas tiszttel tévesztették össze, ezért kellett menekülnie. Népbírósági eljárás ugyan nem indult ellene, de a filmjeit azért betiltották. (A negyvenes évek elejének egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze volt.)
Izgalmas információk derülnek ki továbbá mások, például Várkonyi Zoltán interjújából is. Mint kifejti, pályája elején több forgatókönyvet is jegyzett, de általában név nélkül – „mindig volt egy stróman.” A sajátjaként említi a Gyávaság, a Hat hét boldogság és a Vihar után szkriptjét is, továbbá „az első Gül baba-filmet”, ami „egy Matolcsy nevű újságíró és filmvállalkozó nevén futott.” Az 1940-es Gül baba című filmet Nádasdy Kálmán rendezte, forgatókönyvíróként pedig Matolay Géza nevét találjuk, aki valóban újságíró-vállalkozó volt. Vicces adalék, hogy bár ő kevés könyvet jegyez, de ezek között ott van az 1939-es Nem loptam én életemben című mozié is. A Gyávaság szkriptje kavarhatott be Várkonyinál, azt ugyanis Matolcsy Andor forgatókönyves neve alatt hozták ki.
A rendező, akit egy rendszer sem tudott lenyelni
Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter párnacsatázni akart. A kisgazda színekben szereplő, egyébként kriptokommunista politikus igen szerette a nőket; ha nem volt éppen kéznél felhajtóként is alkalmazott nagydarab sofőrje, akkor maga vállalkozott a feladatra, olykor az eszközökben sem válogatott. A „párnacsatára" Szellay Alice-t szólította fel.
Ranódy a leglendületesebb mesélő, aki őszintén beszámol róla, hogy hitt benne, itt egy másfajta világ jön. Ezt egyébként többen is gondolták, az ötvenes évek elején pedig jellemző volt, hogy egy-egy filmet, ötletet csak trükközéssel lehetett megvalósítani. A Forró mezők elkészítésének időszakában például azután sikerült pénzt kiharcolni, hogy Hont Ferenc próbafelvételeket csináltatott egy „érdekes, dekoratív fekete asszonnyal”, akiről tudta, hogy nagyon udvarol neki Vas Zoltán kommunista politikus. A nő később Vas felesége lett, a Gazdasági Főtanács pedig pár nap alatt megítélte a 15 millió forintot, amire nagy szükség volt a beindítani kívánt magyar filmgyártáshoz. A Móricz regényéből készített művet forgatókönyvese, Várkonyi egyébként balsikerűnek nevezte, Balázs Béla pedig megharagudott miatta, mint az Hont elbeszéléséből is kiderült. A szkriptet először ugyanis ő jegyezte, Hont szerint ez pedig „sokkal művészibb volt, mint az, amit végül is megcsináltak, sokkal izgalmasabb is volt – csak nem Móricz Zsigmond.”
A filmesek elbeszéléseinek egyébként is egyik központi témája a konfliktus, ami Balázs Béla személye körül kialakult. Egy szovjet lapban élesen nekimentek Balázs főművének, ezek után pedig korábbi tanítványai támadták, Kovács András például a Színház- és Filmművészetben bírálta keményen őt. Ranódy elmondása szerint Kovács '56-ban szeretett volna emiatt önkritikát gyakorolni a Kossuth Klub október 24-ére kitűzött eseményén, de ez a forradalom kitörése után elmaradt.
Balázsnak ráadásul nem volt egyszerű a helyzete a Valahol Európában-nal sem. Az államosított magyar filmgyártás művészeti vezetőjeként dolgozó Hont sem érezte úgy, hogy íróként kellene őt feltüntetni, és ekként nyilatkozott Radványi Géza is. Mint a rendező kifejtette: „Balázs Béla annyiból írta, hogy én Balázs Bélával rengeteget vitatkoztam, éjjeleken át, filmről. [De] én a könyvét nem olvastam soha.”
Érdekes egyébként, hogy egy évvel korábban, ’69 elején adott interjújában Kovács nem említett semmi ilyen konfliktust, sőt, azt állította, hogy annak idején nem is igen ismerte az írásait. Márpedig Balázs Béla filmelmélete című cikkét valóban fellelhetjük a folyóirat ’51-es évfolyamában. Ebben ilyen mondatok szerepelnek: ,,Balázs »a« filmről, »a« filmnyelvről beszél, holott világos, hogy nem jöhet létre ugyanaz a nyelv a burzsoáziát szolgáló amerikai filmiparban, amelynek célja a valóság elködösítése és a Szovjetunió filmművészetében, ahol a film a valóság hű, előremutató ábrázolására törekedett.” Ironikus, hogy ’62-ben és ’65-ben aztán Kovács is megkapta a Balázs Béla-díjat. Számunkra fontosabb lehet az egyel későbbi esztendő: ’66-ban készítette el Cseres Tibor regényéből a feledhetetlen Hideg napokat.
A magyar film aranykorának óriása ment el
A Hideg napok valószínűtlen klasszikus, olyan tökéletes film, hogy ha rendezője semmi mást nem csinált volna, neve akkor is örökre rávésődik a magyar film aranyoldalaira. Fehérre meszelt börtöncellában árnyék nélküli rabok várnak az ítéletükre. A pásztázó kamera előbb a maga elé révedő Szilágyi Tibort mutatja, majd a háttal a falnak támaszkodó Latinovits Zoltánt.
A kor sajátos viszonyaihoz persze igazodni kellett, a távozást csak kevesen választották. Ilyen volt az interjúalanyok közül az Ének a búzamezőkről miatt ellehetetlenített Szőts István, vagy az 1970-ben Svédországba emigráló Herskó János. (Vele néhány héttel korábban készült az interjú.)
Tanulságos emellett, ahogy mások igyekeztek időnként egyensúlyozni, önkritikát gyakorolni. Elég csak megnéznünk, ahogy Várkonyi Zoltán Keserű igazság című, a nyolcvanas évek közepéig betiltott filmjéről nyilatkoztak. A filmben egy építőipari igazgató a látszólagos sikerért a végsőkig kitart a hibás építkezés mellett, hogy aztán végül következzen a szükségszerű összeomlás. Maga a rendező úgy fogalmazott, hogy a film az ’56 előtti idők néhány jelenségét bírálta. „Abban az időben, ami az ellenforradalmat [sic!] követte, a film bemutatása a felettes hatóság szerint nem lett volna helyes, és ezzel abban az időben magam is egyetértettem.” Vagy vegyük csak, ahogy Ranódy értékelte kollégája művét. A Pacsirta rendezője szerint az ’53 utáni időszakban „a kritika kezdett divattá válni. Ahogy 1953 előtt megvolt a baloldali sematizmus, úgy 1953 és 1956 között jelentkezett a jobboldali sematizmus is. (…) Ilyen volt például a Keserű igazság című film, ami a mai napig a dobozban van. Végletes leegyszerűsítéssel ábrázolta a jelenségeket.”
De ne essünk félreértésbe, Ranódy nem a rendszer ideológusa volt, az ’56-os forradalom napjai kapcsán pedig egészen nyíltan fogalmazott. Október 23-án együtt ment tüntetni Nádasy Lászlóval, a Bem téren közösen hallgatták Bessenyei Ferencet. „Úgy érezte az ember, hogy az után, ami júliusban Gerő Ernő kinevezésével elakadt, talán még egyszer van egy leges-legutolsó sansz, hogy itt elinduljon valami.” Majd este, mikor hallotta a lövéseket, nem is tudta, ki támad kit, de a fegyverek eldördülése már letargikus állapotba taszította. A Mindszenty-beszédtől pedig szavai szerint akkor megijedt: „arra azt mondtam, hogy ami volt, abban sem szerettem élni, de ami lesz – ha ez lesz –, akkor ebben sem fogok szeretni.”
Művészetileg sem volt épp könnyű helyzetben: A tettes ismeretlent jelentős elutasítás és értetlenség kísérte, a Rozsdatemetőt végül nem készíthette el, a Föltámadott a tenger történelmi romantikája pedig „a nézőktől sokkal kevésbé állt távol, mint az alkotóktól.” Menekült inkább a Kosztolányi- és Móricz-megfilmesítésekbe, és paradox módon épp ezek hozták aztán a nagy sikereit: a Légy jó mindhalálig, a Pacsirta és az Árvácska.
Szekfü András: Így filmeztünk – Válogatás fél évszázad magyar filmtörténeti interjúiból, MMA Kiadó, 2018, 4800 forint
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/3. számában jelent meg, 2019. január 18-án.
