Az élet mindig ismétli önmagát. Vegyük csak azt, amikor Fekete György ellátogatott a Műcsarnokba, hogy az igazgatónak finoman a tudtára adja: a kormány nem elégedett az intézmény működésével, és személyesen az ő ízlésének sem igazán felel meg, amit lát. Az igazgatónak, aki azt hitte, kompromisszumokat már nem kell kötnie, és még a Velencei Biennáléval való foglalatoskodás is biztonságot ad neki. Hiszen még kedvencei közt is olyan elismert, fontos művészeket találunk, mint Nádler István, Fehér László vagy épp Bukta Imre. Miért kell akkor ilyen vádakra reagálnia, hogy az általa megformált Műcsarnok túl kozmopolita volna?
Azt gondolták, Gulyás Gáborról és a 2010 utáni időkről beszélünk? Nem épp: 1992 tavaszát idéztük fel, amikor is a Műcsarnok-igazgatót még Néray Katalinnak hívták. Rajta kívül a szereplők pontosan ugyanazok, csak Fekete György akkor még nem a Magyar Művészeti Akadémia vezetője, hanem a Művelődési és Közoktatási Minisztérium helyettes államtitkára volt.
Bukta Imre azóta sem járt be különös kanyarokat, ami világnézetét, művészetét, a vidéki Magyarországról vallottakat illeti. Nem csak rajta állt, hogy ettől függetlenül a Műcsarnokon és az MMA-n belül, vagy épp kívül találtuk-e őt. 2012-ben például Fehér László mellett távozott Bukta is az akadémiából, majd egy évre rá visszalépett, megengedőbben nyilatkozva arról a Feketéről, akinek nyilatkozataitól korábban távolságot kívánt tartani. Az MMA-nak egyébként 1993-ban lett a tagja, amikor az még egyesületként működött Makovecz Imre irodája alatt. „A társaság nem volt baráti, viszont nagyon bensőséges hangulat uralkodott a művészek között. A szervezetbe egy »akadémikushoz« képest egészen fiatalon, olyan negyvenéves koromban kerültem be, mert Makovecz nagyon szerette volna, ha néha én is eljárogatok hozzájuk” – nyilatkozta erről 2014-ben a VS.hu-nak.
Már addig is hosszú utat tett meg Bukta, akinek a napokban zárul Nálunk, vidéken című tárlata a fővárosi Kieselbach Galériában. A hetvenes években bemutatkozó művészről így írt 1978. május 20-án a Magyar Nemzet: „Igen határozott célja van művészetével és minden egyes művével: a mezők, a faluk, a majorságok, a paraszti munka és a paraszti lét megéreztetését vállalja. Nem részleteiben: nem rajzol libapásztorlányokat, hősiesen dolgozó tehenészeket, traktorosokat, és nem romantikájában: amit Bukta munkáiba emel. kemény tény, lett légyen bármilyen lágyan hangzó, amikor kimondjuk, hogy rajzának tárgya éppen úgy lehet egy letarolt mező üressége, mint a zsendülő vetés üde zöldje, reménysége.”
Pedig hányan és hányan várták volna tőle inkább a hősiesen dolgozó traktorokat és a vidám libapásztorlányokat! Nem csoda, hogy 1980-ban végül be is tiltották egy kőbányai kiállítását. Egy darab ősz című, üvegoszlopba zárt faleveleiről a hatalom rögtön ’56-ra asszociálhatott, a másik, trágyából készült alkotásról pedig már elképzelni sem merjük, mire. „Takarítsa el onnan azt a sok szart”, förmedtek Buktára, amikor végre beengedték a tárlatra.
A képzőművész most a Kieselbach Galériában tartott másfél órás tárlatvezetést, a múlt szombati eseményen felidézve gyerekkorát, indulását is. Politikáról ezúttal nem sok szó esett, hacsak a közmunkaprogram dicséretét nem tekintjük annak. Bukta úgy látja, ez valóban visszavezet olyanokat a munka világába, akik korábban nem tudtak mit kezdeni magukkal. És lát már olyan roma vállalkozókat is, akik nap mint nap viszik a városba dolgozni, aki erre vállalkozik. Sőt, előfordul, hogy mások épp őt kérik számon – anekdotázott Bukta, felidézve, ahogy fiatalok érdeklődtek nála mezőszemerei otthonánál, min ügyködik épp. Az obligát válaszra, miszerint fest, érkezett is az értetlenkedés: „ennyire rá tetszik érni?” Persze, amint meghallották, hogy mennyire beválhat az ilyen nagy „ráérés”, rögtön fellelkesültek: beállnak szintén festőnek, ebből akarnak pénzt csinálni ők is!
Pedig nem volt éppen kikövezve Bukta útja sem. A Képzőművészetire például fel sem vették, amin állítása szerint nagyon megsértődött. Nem is jelentkezett újra, a diplomát akkor szerezte meg, amikor szüksége lett rá, hogy oktathasson. – Amúgy is érzékeny gyerek voltam, aki mindig világgá ment, majd alig várta, hogy végre megtalálják, és mehessen haza – idézte fel a Kieselbach Galériában. Persze mások is könnyen sértődtek, amikor egy műve kapcsán „letegezte” Petőfit, akivel úgy érzi, szót tudnának érteni a magyar Alföld kapcsán. – De hát már idősebb is voltam, mint mikor ő a segesvári csata után elesett, így úgy éreztem, megtehetem – jegyezte meg.
Bukta korábban beszélt már róla, hogy nem érzi művészetét konzervatívnak („tevékenységemet csak rosszindulattal lehet konzervatívnak, középszerűnek nevezni”), ugyanakkor szemléletmódjában azért mégis csak bőven találhatunk ilyen elemeket. Mi másra gondolnánk, amikor az Apám romantikája eladó című kép kapcsán arról beszélt: ma már minden eladó, ház, falu, de még a levegő is, amit belélegzünk. Vagy amikor az említett VS-interjúban ezt fejtegette: „anélkül, hogy az egész rendszert pozitívan tüntetném fel, a szocializmusban még az utolsó faluban is volt kultúrház, amely valóban kultúrházként is működött, nem pedig kínai tornacipő-turkálóként. A kultúrházakban mozik működtek, és kiállítások voltak. Mostanra ezeknek a közösségei, önképző csoportjai diribdarabjaikra törtek. Egy csomó kiállítóhely is megszűnt, a kulturális népművelés pedig ilyen módon már nem létezik. Ma az okostelefon művel minket.”
A nézőpont tehát nagyon is mondható konzervatívnak, ami persze a legkevésbé sem jelent itt középszerűséget, viszont bőven hathat a műalkotásra. Arra, ami a falu világát bár szubjektíven, de nagyon is autentikusan képes megmutatni. Maximum annyi különbséggel, hogy az átéltekkel szemben a képen már nem kiskecskék, de kutyák másszák meg a Trabantot, gondolva feladatukra, az éjszakai őrségre. Amire figyel Bukta is: éjszaka a polgárőrség, napközben a közösségszervezés. Mozijuk is van már Mezőszemerén, a 11-12 fős törzsközönség pedig elmondása szerint nagyobb is, mint némely plázamozié. Régebbi és újabb filmek egyaránt akadnak, nemrég például az Aurora borealist vetítették.
Ahogy másoknak, úgy persze az ő családjának is kijutott a XX. század sorscsapásaiból. Édesapja a gulágról jött haza, Groznijból, a rabság pedig nagyon is hatással volt rá, hiába nem beszélt róla. Márpedig Bukta Imre szerint nem mondott semmit, akárhogy kérdezgette. – Mindig, amikor szóba hoztam, hogy milyen volt odakinn, annyit válaszolt rá: jó. Tudják, mint a viccben, hogy édesapám, ivott már rossz pálinkát? Érkezik a válasz, hogy igen. Na és milyen volt? Jó – fejtegette a képzőművész. Édesapja aztán Pestre járt dolgozni, egyébként betanított kőműves volt. Bukta szerint nem volt egyszerű igazodni a pesti viszonyokhoz. Amikor például nem járt a 24-es villamos, amivel apja kiutazott volna Kispestre a Keletiből, inkább hazament, mert más útvonalat hirtelen nem tudott.
De hiába nem romantikázza túl a viszonyokat Bukta, azért van, amikor ő sem tud ellenállni a megilletődöttségének. Mint mikor kora tavasszal kinéz az ablakon, és látja, ahogy csepeg le a jégcsap vége, hozva a megújulást, a reménység érzetét ébresztve fel benne is. A hóolvadás témája melankóliával tölti el, ami meglátszik már a képén, amit szintén a Kieselbach Galéria kiállításán láthattunk az utóbbi időkben.
