Izgalmas belegondolni, mi minden sülhetett volna ki a Csuklyások – BlacKkKlansman történetéből egy másik rendező kezei alatt. Az alapsztori elvégre számos nagyon eltérő feldolgozási módot tenne lehetővé. Adott egy fiatal fekete rendőr, Ron Stallworth, aki a hetvenes évek Coloradójában egyenesen a helyi Ku Klux Klanba épül be, hogy leleplezze a szélsőségesek titkos terveit. Persze, csak a nevét és a hangját adja az akcióhoz, míg a maga fizikai valójában kollégája, a zsidó származású Flip Zimmerman keresi fel az idegengyűlölőket. A beépített nyomozók olyannyira sikerrel járnak, hogy Stallworth-t még a szervezet helyi vezetőjévé is megválasztják. Az egész sztori van annyira szürreális, hogy nyilván már mindenki kitalálta: megtörtént az egész.
Nem mindegy viszont, hogy ki látja meg mindebben a fantáziát. Sacha Baron Cohen rendezésében például minden bizonnyal egy politikailag teljesen inkorrekt, agyzsibbasztó komédiát figyelhetnénk. Nem kímélve fehéret, se feketét, bátran viccet csinálva az összes létező sztereotípiából. De előállhatott volna a maga interpretációjával az osztrák botrányfilmes Ulrich Seidl is. Filmjében valódi nácikkal, akik önszántukból öltöznek hetvenes évekbeli amerikai fajvédőnek, míg végül rá nem döbbennek, hogy talán mégsem volt annyira jó ötlet kiadniuk magukat. El tudnánk képzelni Amerikai história X-szerű megrázó drámaiságot, de Feketék fehéren-jellegű bizarr agymenést éppúgy.
Szerencsénkre viszont filmünket Spike Lee rendezte meg, így a végeredménybe jutott ebből is, abból is bőséggel. Jót tett ez nemcsak a Csuklyások színvonalának, de Lee karrierjének is. Hősünk az utóbbi években jobbára vegetált, a 2006-os A belső ember óta nemigen láthattunk tőle értékelhető produkciót. Akkor dolgozott negyedjére Denzel Washingtonnal, most pedig a filmsztár fia, John David Washington segített neki visszatalálni a helyes ösvényre. Utóbbi remek párost alkot Adam Driverrel, mindegyikükön érezzük, hogy vígjátéki figurára és drámai hősre egyaránt képesek.
A Csuklyások ügyes arányérzékkel oldja szereplői esetlenségekkel és beépüléses helyzetkomikumokkal a döbbenetes társadalmi látleletet, ezáltal pedig a végeredmény is kevésbé érződik didaktikusnak. Még akkor is, ha a rendező küldetéstudata látványos. Bár egyszerre mutatná meg feketék és fehérek potenciális radikalizálódását, inkább csak utóbbi tűnik fel valóban fenyegető veszélyként. Nem egyszer érezzük a film során, hogy a rendező hősei szájába trumpi jelmondatokat ad, de nem is kell annyira az áthallásra támaszkodnunk: a végén konkrétan a charlottesville-i tragédia képsorait láthatjuk. Erős lezárást ad mindez a filmnek, ugyanakkor túl direkt is, mintha csak az alkotók nem bíznának benne, hogy a néző magától le tudja vonni a következtetéseket. Igaz, látva az Amerikai história X szélsőjobbon belüli kultuszát, ez azért nem annyira elrugaszkodott feltételezés.
Mindenesetre a Csuklyásokat kevésbé tanmeseként, mintsem nagyívű és szórakoztató társadalmi tablóként érdemes nézni, úgy pedig nem érheti csalódás a nézőt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 23. számában jelent meg, 2018. október 19-én.
