Manapság az egyik legtöbbet ismételt kérdés nagyjából így hangzik: „te tényleg nem érted, mi ezzel a gond?” Éppúgy értetlenkedik a politikai korrektség bonyolult szabályrendszerébe belefeledkezett, főként amerikai és nyugat-európai értelmiségi, mint az, akit épp eljárás alá kívánnak vonni. Utóbbi ugyanolyan hitetlenkedve kérdez vissza: számodra tényleg ez a legsúlyosabb probléma?
Most épp a „blackface”, azaz a teljesen feketére mázolt arc, ami borzolja a kedélyeket. A jelenség a XIX. századból lehet ismerős, amikor az amerikai színházakban a fekete szereplőket is fehérek játszották. Az eltúlzott arcfestés gyakran a sztereotípiák, a rasszista humor melegágya volt: a koromsötétre mázolt ábrázat és a világító rózsaszín ajkak eleve nevetséges hatást keltettek.
A nyugat-európai balos egyetemi közeget talán nem lepjük meg az egyik legismertebb Marx-idézettel: „a történelem megismétli magát, s ami egykor tragédia volt, második kiadásban komédia.” Ez jellemző a politikai korrektség vadhajtásaira is, amik komoly témákat tesznek nevetség tárgyává azáltal, hogy kontextusuktól teljesen megfosztják őket. Ezáltal pedig már olyanok lesznek rasszizmusgyanúsak, mint Katy Perry, Mary Poppins vagy épp Taylor Swift, aki például azért vált posztmodern problémává, mert „nem mutatott túlzott érzékenységet az etnikai kérdések iránt.” (Hogy szó szerint idézzünk a Bustle portálról: „a szórakoztatás érdekében felhasználta a fekete hip-hop kultúra bizonyos elemeit anélkül, hogy különösebb érdeklődést mutatott volna az azt létrehozó emberek iránt.”)
Úgy tűnik, az amerikai énekesnők már csak ilyenek: ezúttal épp Katy Perry került össztűz alá saját márkás cipői miatt. A fekete és fehér lábbelikre ugyanis valamilyen különös megfontolásból emberi arcokat mintáztak, így előbbi verzióba rögtön bele is lehetett látni a „blackface” megjelenítését. A reakciók így nyilván már nem arról szóltak, hogy egyáltalán ki és miért akar felvenni egy nagy szemekkel meredő cipőt, hanem hogy miért nem eléggé érzékeny az énekesnő a témára. Perry maga egyébként úgy nyilatkozott, hogy a dizájnnal a modern művészet és a szürrealizmus előtt kívánt tisztelegni. De természetesen meghajlik az újraértelmező akarat előtt, a termékét pedig azonnal visszavonta mindenhonnan. „Nem az volt a célunk, hogy fájdalmat generáljunk ezzel” – az énekesnő nyilatkozata talán szintén afféle tisztelgés volt a szürrealizmus előtt.
A komikus érzékenykedés persze kiváló terep a paródiára is. Ebben a műfajban utazik egy Titania McGrath nevű Twitter-felhasználó, aki rendszeresen felhívja a figyelmet korunk égető kérdéseire. Nemrég például arra, hogy „a színészszakmában nem újdonság a sokszínűség hiánya.” Posztjához egy képet mellékelve, amin Julie Andrews kormos arccal látható az 1964-es Mary Poppins című filmben. Az iróniát nem értő felhasználók siettek is kioktatni, hogy ne legyen nevetséges, szó sincs ezúttal „blackface”-ről.
Nem így látta a New York Times szerzője, Daniel Pollack-Pelzner, aki január végén nagyívű cikkben szállt bele a témába. „Mary Poppins, avagy egy dada szégyenteljes flörtje a blackface-szel” – szólt a teljesen komolyan gondolt cím. Mindennek aktualitást ad, hogy a tavalyi Mary Poppins visszatér című filmet négy Oscarra jelölték, a szerző pedig ezért úgy gondolta, illik felhívnia a figyelmet egy szerinte kényelmetlen kérdésre. Úgy érzi ugyanis, hogy az ártatlannak tűnő viccelődés valójában sokkal komolyabb problémát jelez, miután P. L. Travers könyvei „rasszista karikatúra” eszközeként használták fel a korommal összekent arcot. „Ne érj hozzám, te fekete pogány” – sikította egy háziasszony a kormos kezet meglátva az 1943-as A csudálatos Mary kinyitja az ajtót című kötetben. A New York Times szerzője szerint pedig ebben semmi vicces nincs.
Nem ismeretlen egyébként számunkra sem a jelenség, miután három éve egy magyar újságírónőt támadott be a fél világsajtó. Az amerikai Jezebel szerzője például ezzel a szellemességgel: „a te mamád annyira rasszista, hogy ő Balogh Boglárka.” A probléma itt egy fotósorozattal volt, amin Balogh különböző afrikai törzsek tagjainak maszkírozta magát. Bár ez még csak nem is hasonlított a bohócszerű blackface-re, ez nem tántorított el többeket a kritikától. A Guardian szerzője, Sisonke Msimang például kifejtette, mintha egy a Földre látogató űrlénynek mesélne, mi is a gond ezzel. „Most az űrlény már érti, miért bosszankodnak a sötétebb bőrű emberek a képek miatt. Azt kérdezi, miért viselkedik továbbra is így néhány világos bőrű ember – nem ismerik a történelmüket?” – zárta cikkét az érzékeny szerző.
A National Geographicnak is fotózó, sorozatát a BoredPandán közlő Balogh akkor a Magyar Nemzetnek elmondta: nagyon is ismeri, a képekben viszont semmi degradáló nem volt, projektjét pedig amúgy a fekete Echoe Malone is támogatta. „Többek között a képeken is szereplő törzseknek az életét dokumentálom, nem megmentési célból, ahogy többen szarkasztikusan megjegyezték, hanem dokumentarista újságíróként” – fűzte hozzá.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/8. számában jelent meg, 2019. február 22-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/8. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
