Mészáros Lőrinc gazdagodásának az egész országot kellene bosszantania. De nagyon – mondja Cserhalmi György, aki épp harminc éve, 1989. március 15-én mondta el az ellenzék 12 pontját a televízió épülete előtt.
Erről ma már nem szívesen beszél, de megvan a véleménye közállapotainkról. Hosszú ideig betegeskedett, komoly műtéteken, kemény megpróbáltatásokon van túl. Idejét most a színművészeti egyetemista diákjaival való munka tölti ki. A nemzet színészével, a rendszerváltás nagy generációjának egyik meghatározó alakjával tanítványokról, unokákról, a színészmesterség rejtelmeiről, színészóriásokról beszélgettünk, végül szidtuk kicsit a rendszert, ahogy a rendszerváltás előtt megszoktunk.
– Lapunk megjelenésének napján van a harmincadik évfordulója annak az emlékezetes, 1989-es március 15-ei ünnepségnek a Szabadság téri tévészékház előtt, ahol ön olvasta fel a 12 pontos követelést.
– Nagyon sok újság keresett, és nem beszéltem erről, mondván, hogy a hajammal együtt a memóriám is kopik.
– Miért nem akar róla beszélni?
– Mert kiábrándultam ebből a témából.
1989 március 15 - Cserhalmi György - 12 pont
1989 március 15 - Cserhalmi György - 12 pont
– Március 15-éből?
– Nem. Az rendben volt, ott, 1848-ban. Azóta mindenfélét csináltak vele, és főleg hülyeséget. Persze az egy fontos pillanat volt az én életemben. De ami sokkal lényegesebb, és ezzel kellett volna kezdenem: ott, akkor tényleg úgy tűnt, hogy nagyon fontos pillanat az ország életében is. És akkor onnantól felejtsük el az egészet…
– Beszélhetünk azért még róla?
– Egy mondat erejéig.
– Újraolvastam a pontokat, vizsgálva, vajon melyik teljesült teljes egészében.
– Egyik sem.
– A hátsó fele, az utolsó hat pont talán teljesült. Az első viszont ez volt: „Biztosítsák a választások szabadságát és tisztaságát!”
– Lenne ezzel kapcsolatban vitám. Azért mondom, hogy ha ebbe belemegyünk, vége-hossza nem lesz. Volt olyan pont, is hogy a szovjetek menjenek haza.
– Ez például előbb hangzott el ott, a Szabadság téren, mint hogy Orbán Viktor Nagy Imre és társai újratemetésén követelte volna.
– Ez nem számít. Nem százméteres vágta volt.
– Az emberi jogok betartása, a bírói függetlenség is ott volt a követelések között.
– Azért mondom, hogy kár belemenni, mert teljesen fölösleges. Legalábbis részemről.
– Hogy van?
– Köszönöm szépen, egyre jobban. És ez nagyon is a kedvemre van, azt gondolom, szeptemberre talán már emberformám lesz.
– Be fogják majd mutatni a betegsége miatt októberre halasztott Úri murit?
– Szerintem ez a terv kimúlt. Erről konkrétan nem beszéltünk Vidnyánszky Attilával, de csend van körülötte. Nem érdemes feltámasztani, legalábbis szerintem. De ha ő akarja, majd szól, és meglátjuk.
– A Kaposvári Egyetemen színészeket tanít Vidnyánszky Attila felkérésére. Most próbál vagy rendez a Nemzetiben?
– Én most csak az osztályommal foglalkozom.
– Mit játszanak?
– Ugyanazt, amit Csiszár Imre rendezett, Robert Bolt darabját. Két címe is van: Egy ember az örökkévalóságnak, illetve Mese meseszél. Morus Tamás életéről szól, ezenkívül megcsináljuk Arany János A nagyidai cigányok című hőskölteményét is. Nem gondoltam volna, hogy engem ennyire fognak inspirálni a srácok, ezek a fiatalok. Tizenegyen vannak, fiúk, lányok, és annyira friss szemléletet hoznak, hogy visszarángattak egy huszonéves világba, ami – komolyan mondom – csodálattal tölt el. Nincs véleményem róluk, csak szeretem őket. Közösséget csak a szeretet tart meg.
– Tehetségesek?
– Igen.
– A tehetség Isten áldása vagy Isten verése?
– Ha jól fut a szekér, akkor Isten áldása, ha nem megy, és az ember tehetséges, akkor valamiért próbára teszi az Úristen.
– Színészként hogy formálja meg a szerepet? Valahol azt mondta, hogy ha beakad egy mondat, akkor már megvan a karakter.
– Igen, mert az kulcs. Ha kapok a szerzőtől egy kulcsot, az általában egy mondat vagy egy szó.
– Ennél azért talán valamivel több is lehet a háttérben. Feltételezem, hogy ön nagyon sokat olvas például a korról, amelyben játszódik a darab.
– Én ilyen melós típus vagyok. Szeretek dolgozni egy-egy szereppel. Nemcsak a próbán foglalkozom vele, hanem ha zavarban vagyok, akkor egy kicsit kutakodom. Nem állok bele persze teljes erővel, és nem ások túlságosan mélyre, mert mindent megtudni az adott korról, ahhoz kevés lenne egy egész próbaidő is. De azért megkapargatom, hogy ne csak egyrétegű legyen az a szerep, hanem legyen íze, szaftja, könnye…
– Latinovits Zoltánon túl kik voltak azok a színészek, akik hatással voltak az ön színészi játékára? Volt-e színészi példaképe?
– Latinovits Zoltán feltétlenül az volt. De én imádom Őze Lajost, kimondhatom most már, hogy imádom, természetesen mint színészt. Hihetetlen, hogy hova jutott el az az ember. És ezt csak színész tudja megállapítani. A laikus néző biztosan érzi ennek a színésznek a nagyságát, de azt, hogy mekkora, és az miből áll, csak mi, színészek tudjuk. Szakmai szemmel nagyon magasan van, amit Őze tudott. Rengeteg emberre hivatkozhatnék, akiktől ezt-azt valamilyen módon átvettem, esetleg meg is tanultam. Sinkó Lászlót nagyon szerettem mint partnert. De Udvaros Dorottyától és Básti Julitól is sokat a tanultam, hogy színésznőket is említsek, akikkel nagyon jó együtt dolgozni. Nekem nagy szerelmem volt Gobbi Hilda, és akárhogy is mondanak róla ezt, azt vagy amazt, én Majorból azt kaptam meg, ami a csoda, mert Major Tamás nélkül az én működésem sem lett volna ennyire egyértelmű. És ugyanezt tudom elmondani Jancsó Miklósról is. Ő volt a legnagyobb mesterem. Jancsótól sokkal többet tanultam, mint az összes kritikusától.
– Őzétől kapta a legjobb tanácsot annak idején a Nemzetiben. Hogy is hangzott?
– „Ha mondasz valamit, az olyan durva legyen, hogy be se merjék súgni.”
– Az interjúra készülve megnéztem lánya, Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című filmjét, amelyben Derzsi János mellett ön játszotta a főszerepet, és felmerült bennem, hogy vajon kikérte-e az önről szóló jelentéseket a történeti levéltárból. Mert nyilván készültek jelentések önről is a rendszerváltás előtt. A filmben olyan otthonosan mozgott a levéltár hivatalos helyiségében, mint aki korábban is járt ott.
– A mai napig van kutatási engedélyem, de én nem adtam meg a kereséshez szükséges adatokat. Azért nézelődtem természetesen én is. Nem lehet úgy nekilátni valaminek, hogy a hasamra ütök, és elkezdek írni (Cserhalmi György részt vett a film előkészületi munkálataiban is – a szerk.). Ugyanakkor úgy sem lehet, hogy csak ez van a tarsolyban. Egy ilyen felgyűlt anyaggal az ember nem tud mit kezdeni, mert érzelmileg is rettenetes. Nagyon nehéz fölfogni, hogy ez megtörténhetett.
Aztán amikor az egész leülepedik egy kicsit, az ember nekiáll. De akkor is csak nagyon iskolás dolgozatot tud írni belőle, mert az egész történet annyira nem életszerű, hogy csak tanulmányszinten lehet kezelni. Itt is ezzel volt bajunk, hogy ebből hogy lehet epikusnak mondható szöveget előállítani, hogy legyenek benne jó dialógok, jó monológok. Egyébként meg mindent nagyon részletesen megbeszéltünk. Végül, ami bekerült a filmbe, az már egyértelműen Sári munkája. A magam részéről nagy élvezettel néztem a végeredményt. Makk Károly azt mondta rá, hogy a rendszerváltás óta ez az első igazi film, ami szól is valamiről. Tudom, hogy ez sokak számára sértő lehet, nekem is más a véleményem – de nem sokkal más –, mint Makk Károlyé. Valóban, ez a film szól valamiről.
– Tetszett a film végkicsengése. De volt benne egy mondat. Az ön által alakított Czettl Andor mondja: nyilvánosságra kell hozni, derüljön ki az igazság. Ugyanakkor a filmben is annyira árnyalt és sokrétű a probléma…
– Azzal nem volt gond, hogy árnyalt legyen és sokrétű, mert ugye Tar Sándort elég sokan ismertük személyesen is, Bódy Gábort szintén. Máig gyúrogatjuk ezt a két történetet. Ugyanakkor azt szerettük volna, hogy se Tarról, se Bódyról ne szóljon, hanem a szinte feltáratlan múlt szimbolikus jelenségét mutassuk be. Nagyon nehéz. Én nem vagyok pálcatörős ember. Pontosan tudom, hogy énrólam kik és miket írtak. És egyik sem olyan, amit ne bírnék elviselni lábon, nem fogok kifeküdni tőlük. Ugyanakkor mélyen értem ezeket a dolgokat. Nem vagyok hőbörgős ember sem, aki azzal jön, hogy „na, te jelentgettél”. Nem. Megpróbálom megérteni az okait, és többnyire meg is értem. Sőt, az én esetemben az összest megértettem, tökéletesen. Nem ők a hibásak, a rendszer volt a hibás. Ők elgyengültek egy pillanatra. De kivel nem fordulhat ez elő?
– Melyik színpadi szerepét szerette a legjobban?
– Volt, amit nem szerettem, de hogy melyiket szerettem legjobban, azt nem tudom. Jóban vagyok az összes Zsámbéki- és Székely-rendezéssel, de a többiekkel sem szeretnék igazságtalan lenni. Rengeteg emberrel dolgoztam itt ötven év alatt. Az a kétszáz körüli bemutató elég sok rendezőt jelent. Most miért sértenék meg bárkit is? Egyfelől nincs is okom rá, másfelől meg a dolognak az a lényege, hogy mindig az a legkedvesebb, amit éppen csinál az ember.
– Hatalmas munka az, amit elvégzett az elmúlt fél évszázadban. Több mint 260 film a színházi szerepek mellett.
– Tényleg sok. Azért nem tudok róluk mit mondani, mert már megtörténtek. Nem szeretek belerévedni ezekbe a dolgokba, mert ez a múlt. Nem mintha nem tisztelném a múltat.
– Nem szeret fürdőzni a korábbi sikerekben?
– Minek?
– A díjesőben sem?
– Attól sem leszek tisztább. De azért van benne valami, ami elhelyezi az embert a szakmában meg egy olyan helyen, ahol adnak a véleményére. Ilyen szempontból ez a sok munka valóban odarakott engem, ahova magamtól, hogy ha testnevelő tanár leszek, nyilván nem jutottam volna el. Nem vagyok ezekre büszke, de nincs is velük bajom. Megtörtént. Van. Néha azt gondolom, jó, hogy velem történt, de úgy vagyok vele, mint az esti előadásokkal. A végén azt mondom magamnak, jó, hogy ez nem velem történt, ezt valaki más csinálta. És onnantól én már én vagyok, és az nagyon jó.
– Elképesztő legendák keringenek önről. Igaz-e, hogy egyszer valamelyik hídról beleugrott a Dunába?
– Egyszer?!
– Többször is?
– Odajártunk a hídra a kaszkadőrökkel edzeni esténként. Egyszer sétáltam át, és volt ott egy öngyilkosjelölt, én megmutattam neki, hogy kell, de nem ugrott utánam. Utána találkoztunk az Egyetem presszóban. Meglátott, és elszaladt. Az otthagyott konyakját is én fizettem ki.
– Hogy vannak az unokák?
– Tegnapelőtt volt az ötéves nagylány születésnapja. Nagyon jó ünnep volt. Sokan eljöttek. Óvodás barátnők, barátok, meg az ismerős családokból a gyerekek, unokatestvérek. Csodálatos volt. Én csak ültem, és néztem, hogy Istenem, de gyönyörű dolog gyereknek lenni.
– Sára lányával terveznek-e a jövőben közös munkát?
– A kicsi szeptemberben lesz kétéves, amikor bölcsődébe megy, utána elkezdünk majd valamin dolgozni. Sári már írogat. De ennél többet nem mondhatok, nem kaptam rá felhatalmazást.
– Időnként fel szokta hívni a figyelmet színész kollégái nehéz helyzetére. Például úgy, hogy emlékeztet arra, a rendszerváltás előtt a közmédiában sokkal több lehetőségük volt a színészeknek a munkára, mint most.
– Összehasonlíthatatlanul jobb helyzet volt, mint a mostani. Tudtuk, hogy mi ellen szól a fáma. Épp ezért nagyon sikeresek is voltunk. Ha mi tudtunk a sorok között olvasni, előbb-utóbb a nézőtér is megtanult. Másfelől ontották a filmeket a stúdiók, mindenkinek volt munkája, meg lehetett élni belőle. A televízióban készült kétszáz-valahány tévéjáték, és a jó Isten tudja, hány tévéfilm. A szakma biztonságban volt, mindig volt valami, amire támaszkodhatott. Lehetett tervezni holnapra. Ma 140 ezer forint egy színész kezdő fizetése, ebből kellene gyerekeket felnevelni, lakást vásárolni, fenntartani. Hogy? Ez még Barbie-babára meg babaházra is kevés. Nagyon messze vagyunk a környező országok valóságától is. Sokat dolgozom Csehországban, és nem is merem elmondani, mekkora a különbség a magyar és cseh színházi és filmes gázsik között. Ez kis szakma, 1200–1300 emberről van szó. Meg lehetne becsülni anyagilag is.
– Ahogy az 1970-es években az egy generációval idősebb korosztálynak Latinovits Zoltán, úgy az én generációmnak – az 1960 körül születetteknek – Cserhalmi György volt az igazodási pont.
– Ez nagyon hízelgő. Zoli tényleg az volt, de én…
– Ön volt az, aki már 1990-ben megmondta például, hogy itt nem rendszerváltás, hanem gengszterváltás történt.
– Ez nyilvánvaló volt.
– Miből látszott mindjárt az elején?
– Hát, ahogy átmentették magukat. Ha csak megnézett az ember egy vidéki téeszt, ahol az agronómus meg a téeszelnök átvette a gépparkot, és a szegény parasztnak, aki éppen visszaperelte a földterületeit, azt a 2, 3, 5 vagy 10 hektárt, napi húszezerért adták bérbe a kombájnt, amit a közösből szereztek meg maguknak.
– Aztán kaptak kárpótlási jegyet, amiért Sulák szőnyeget tudtak vásárolni.
– Aztán ott voltak a spontán privatizációk, ezek az úri disznóságok. Úri? Na, mindegy…
– Aztán jöttek a közbeszerzések.
– Arról az embernek már nincs is véleménye. Amikor azt olvasom, hogy Mészáros Lőrinc a 2057. a milliárdosok listáján, azt mondom, hogy lesz még ezredik is.
– Tehetségesebb, mint Zuckerberg?
– Az nyilvánvaló. De nem tudom, mert még nem előzte meg. Bár egy év alatt talán képes volt többet keresni, mint ő.
– Amerikában az olyan sztárok, mint Robert De Niro a milliárdosok, nálunk pedig nem Cserhalmi György, hanem Mészáros Lőrinc.
– Robert De Niro nem olyan gazdag, azért vállal annyi filmet, hogy fenntartsa azt az életszínvonalat, amit megszokott. Az átlagembernek nincsenek ilyen vágyai. A halotti ruhán nincsen zseb – mondja a bölcs zsidó, és ebben tökéletesen igaza van. Én százmillióval sem tudnék mit kezdeni, nemhogy milliárdokkal. Fogalmam sincs, mit kell vele csinálni. El kell szórni. Mit tudnék vele kezdeni? Én olyanokon szoktam berágni, amikor mindenféle producerek elkezdik elmondani, hogy mennyit ér egy szerep. És akkor az ember megpróbálja felhívni a figyelmet arra, hogy az illető producer próbáljon végigcsinálni csak három napot.
Járnak a tanítványaim castingokra, és 20-30 ezer forintokért akarják elvinni őket egy napra, mondván, majd a következő filmnél emelik a gázsit. A gengszterkedésnek, az ócskaságnak, a pitiánerségnek ez olyan mély szintje. És közben látom, hogy a producer a Szabadság-hegyen húzza fel éppen a házát, vagy a Rózsadombon. Na, ez engem jobban bosszant, mint Mészáros Lőrinc, mert ezeket látom. Mészáros Lőrincnek az egész országot kellene bosszantania. De nagyon.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/11. számában jelent meg, 2019. március 14-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/11. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
