Már az indulás sem volt egyszerű Kiss Benedek számára. Amit itt a szó szoros értelmében kell vennünk: a költő 1943. március 19-én, azaz ma 76 éve született – hat ujjal. A Magyar Művészeti Akadémia portréfilmjében (Isten csavargója) mesélte 2010-ben, hogy nagyon vallásos családba érkezett, és „úgy gondolták, a Sátán tette be a lábát a házba.” Gyorsan orvosért szaladtak, kimetszették az ujjat, és félelmükben, hogy a gyerek nem éli meg a másnapot, gyorsan házilag meg is szerették volna keresztelni. „Nagyanyám a nagy kapkodásban az ecetesüveget kapta le, így először házilag ecettel kereszteltek meg” – idézte fel.
Nem mindennapi kezdet, ami után a folytatás sem volt kevésbé problémás, lemondásokkal terhes. Erről már az 1969-es Elérhetetlen föld című antológiában, a kötetvégi bemutatkozásban vallott: „És végig, mindenben összeütközés apámmal, aki tőlünk elváltan élt és pap akart lenni hajdan, de nem lett. Én újságíró akartam lenni, végül is nem lettem.” Na, nem mintha a költői pályakezdet olajozottan ment volna. Nyolc társával állt össze az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, az Elérhetetlen földet szánták az első közös megnyilvánulásuknak. Köztük volt Kiss mellett Oláh István, Mezey Katalin, Rózsa Endre, Utassy József, Kovács István, Péntek – akkor: Molnár – Imre, Győri László és Konczek – akkor: Konc(z) – József.
Összekötötte őket a vidékről érkezés, ugyanakkor a népi költők mellett bőven befolyásolták őket mások is. Például Juhász Ferenc mellett az a Nagy László, aki az előszót írta, ekként jellemezve a fiatalokat: „Hat rájuk okítóan a szürrealizmus éppúgy, mint a huszadik századi racionalisták. De a beat-költők egy-egy vonása is rokonítható velük. (…) Leszámolnak az ál-szocialista önteltséggel, nemzeti gőggel, kergeséggel, de átgondolva a szerencsétlen múltat, szentenciákat mondanak a jelenre is.” Ez nem tetszhetett az akkori hivatalosságoknak sem, akik egymáshoz dobálták a kötetet, míg végül Darvas József közbenjárására csak megjelenhetett a válogatás.
A szentenciákról szentenciát mondott a kritika is, például a Népszabadságban Kenyeres Zoltán, aki a Költők egymás közt, illetve az Elérhetetlen föld antológiákat vetette össze. Többek közt arra jutva az 1970. január 11-ei számban: „A 60-as évek paradoxonja abban rejlett, hogy a szocialista hatalom megszilárdulása után bekövetkezett társadalmi változás, a nyugalom volt. A korábbi időszakok politikai harcai most értek be, s egy olyan mélyáramot indítottak el, amelynek klímaváltoztató hatására a magyar társadalom – a világban föllobbanó háborúk és a nemzetközi munkásmozgalmat megosztó viták ellenére is – egyenletes ritmusú korszakba jutott. A versek mégsem mindig lüktetnek együtt ezzel a ritmussal. Aki elolvassa ezt a két antológiát, észre kell vegye, hogy a most induló költőkben gyakran nyugtalanság vibrál, rossz közérzet keríti hatalmába őket, lázongás forr bennük. Ez egyfelől jogos bírálatot tartalmaz a társadalmunkat visszahúzó jelenségekkel szemben (kispolgáriság. szenilitás, önelégültség) vagy egzisztenciális magyarázata van (sokan közülük nem élnek még megfelelően rendezett körülmények között s publikációhoz is nehezebben jutnak, mint szeretnék), másfelől azonban költői-ideológiai bizonytalanságból ered.”
Meglehetősen sajátos értékelési szempontok, amelyekkel a Kilencek közül többeknek szembesülniük kellett később is – még ha az olvasók szerették is őket. Az 1982-es Elérhetetlen föld II. azért már jóval pozitívabb fogadtatásra talált. Ahogy Kiss Benedek is, akit tíz évvel az Elérhetetlen föld első részének megjelenése után, a József Attila-díj átvétele alkalmából így laudált a Magyar Nemzet: „ama tíz esztendeje megjelentek közül néhányan – ma úgy tetszik – végleg lehullottak. Mások villanásnyi vezérkedés után, ma szolid irodalmi munkások. Kiss Benedek pedig vergődve, örök pörben – kivált önmagával – költővé érett. Első kötetének sorai mintha beteltek volna rajta: »Meg is megtörettem / borban, szerelemben... De Betlehembe eljutok mégis.«” (Hozzátehetjük: az Utassytól Mezeyn át Oláhig tartó tengelyen mások is valódi költőkké lettek, többek rég szolid irodalmi munkásoknál.)
Költői létét a „komolyabb” versek mellett gyerekkötetekkel, műfordításokkal is kiteljesítette: a bolgár költészet, így Ivan Canev verseinek egyik szakavatott fordítójává lett. Pályája csúcspontját talán A világ örökbefogadása válogatott verseskötet jelenti, ami már címével is mutatta: a kezdetben hevesebb, szenvedélyesebb költő rálelt arra a békére, ami szőlőtermesztői munkálkodásában, bordalaiban is megjelent. A Szent György-hegy, a pannon táj nyugalmat hozott – miként az említett portréfilmben fogalmazott: „ha még ott abban a nagy borulatú ég alatt este, tűz mellett, nótára is gyújtottunk, hát zengett a környék. És ilyenkor éreztem leginkább azt, hogy az ember boldogságra születik.”
