A 8. Finn Filmnapok alkalmából érkezett Magyarországra a neves finn színésznő, Armi Toivanen. A Toldiban 2014-es, Fejjel előre című filmjét mutatták be, miközben egyik legismertebb szerepe a 2013-as Hogyan tedd tönkre a házasságodat? című filmhez kötődik. Finnországban népszerű komikus figurája, a Saturday Night Live-ba illő harsány jótékonysági munkás, de szerepelt olyan produkciókban is, mint a Transzsvédita (2014) és A bába (2015). A színésznőt a finn filmgyártásról, Sofi Oksanenről és a metoo-ról is kérdeztük.
– Aki Kaurismäki rendezésein túl alig ismerjük a finn filmgyártást. Mit lehet tudni róla?
– Az utóbbi tíz-tizenöt évben a fekete komédia volt a legnépszerűbb műfaj nálunk. De mondhatnám a vígdrámákat is: akadnak bőven humoros pillanatok, de a súlyosabbak ugyanúgy ott vannak. A legtöbb film, amiben én játszottam, ilyen volt. Tehát elsődlegesen nem a komédiázás jellemző rám, teljesen hétköznapi figurákat jelenítek meg.
– Milyenek ezek a fekete komédiák?
– Nagyon finn filmek, ha lehet így mondani. Akik máshonnan jönnek, különösnek is találhatják, és nem érthetik, min nevetünk tulajdonképp. A finn személyiségből, életfelfogásból jön, hogy mit találunk viccesnek. Már az, ahogy kifigurázzuk a beszédmódunkat, a stílusunkat, a túlzott komolyságunkat, mindezek olyan dolgok, amik elsőre nehezen jönnek át olyanoknak, akik nem ismernek minket jól. Néha túl könnyen dühbe jövünk, nehezen találjuk a helyet a családunkban, szenvedünk az időjárástól és folyamatosan fojtogat minket a melankólia. Ezektől is lesznek mások a műveink, mint mondjuk az amerikai produkciók, vagy más európai fekete komédiák. Itt nem azt láthatod, hogy a színészek alig tudják megállni nevetés nélkül.
„A metál helyett ma már a rap vált a mainstreammé" | Magyar Hang
Nemrég Magyarországon is bemutatták a Heavy Túra című finn vígjátékot, amiben egy csapat kisvárosi metálos hiteti el: meghívták őket egy nagy norvég fesztiválra. Az addig lesajnált léhűtők hirtelen a közösség kedvenceivé válnak, így megpróbálják elérni, hogy tényleg színpadra állhassanak. A két rendezővel, Juuso Laatióval és Jukka Vidgrennel még a Finn Filmnapokon beszélgettünk.
– Azt hinnénk, ez nagyon sztereotipikus ábrázolásmód, de ezek szerint pontosan mutatta meg a finneket is Jim Jarmusch a legendás filmjében, az Éjszaka a Földönben?
– Feltehetőleg, de sajnos még nem láttam a filmet. Persze, sokat hallottam róla. És azt kell mondjam, hogy a finn melankólia abszolút a valóság. De abszolút imádom is ezt. A vodkába fojtott szomorúság: leiszod magad, és rögtön az élet nagy kérdéseiről kezdesz filozofálni. Olaszországban is éltem egy ideig, és ez volt az a dolog, ami igazán tudott hiányozni. Mindenki vidám volt, tombolt az életkedv – halálra untam magam. De amikor az egyik barátom elveszítette az édesanyját, akkor mindenki sajnálkozott, „részvétem”, mondták, majd jött a kínos csend. Az ilyen pillanatokkal már nem tudtak mit kezdeni. Inkább igyekeztek gyorsan témát váltani. Mintha ez nem is olyan téma lenne, amiről szükséges beszélni.
– Az olaszoknál sokszor megvan ez, hogy még a legsúlyosabb témákról is úgy tudnak beszélni, ha vígjátékba ágyazzák, nem? Vegyük csak Roberto Benigni klasszikusát, Az élet szépet.
– Igaz. De az nyilván egy nagyszerű film volt ettől még, imádtam. Amit én igazán ki nem állhattam ebből a szempontból, az a pár éve Oscart nyert film volt, a Gettómilliomos. Annyira hamis, annyira giccses volt, borzasztó.
Mint egy metálos köntösbe öltöztetett Rob Schneider-film | Magyar Hang
A Heavy Túra megtekintése közben nem tudtam szabadulni az érzéstől: ez épp olyan, mintha egy Rob Schneider-filmet metálos köntösbe öltöztettek volna. Amit a pozitív kritikák fényében nem akartam hinni, de egészen a stáblistáig hiába vártam a valóban humoros jelenetek érkezésére. Addig már túl voltunk néhány arcba hányáson, koporsókiásáson és számos hasonló, nagyon ízléses poénon.
– Azért volt önnek is egy népszerű figurája, Leena Hefner o.s. Herppeenluoma, akit még az év komikus karakterének is megválasztották. A gazdag és lehengerlő férfiak iránt érdeklődő, harsány jótékonysági munkás figurájára azért nem a visszafogottság volt jellemző.
– Igen, de ez már a múlt. Valóban része a pályámnak, de nem érzem, hogy ennek a 2012-es, Putous-beli szerepnek kellene meghatároznia engem. A közönség valóban szerette ezt a Saturday Night Live-ba illő figurát, de ez még nem mond ellent szerintem a finn melankóliának. Szórakoztató volt csinálni, kicsit kibújtam a bőrömből, de aztán ki kellett azt is mondani, hogy itt a vége. Jobb elkerülni, hogy túlzottan megszokjanak ebben a szerepben.
– És olyan finn írókkal hogyan áll mondjuk, mint mondjuk Janne Teller vagy Sofi Oksanen? Az ő könyveik sem épp a felhőtlen jókedvről szólnak.
– Oksanennek szeretem nagyon a világát, nagyon jól írt az észt történelem viszontagságairól. Bírom a stílusát, ahogy megjeleníti a helyszíneket, a szereplőit. De nem olvastam sajnos túl sok könyvét.
– Oksanen műveiben fontos szerepet kap a nők helyzete, a nők elleni erőszak is. Több mint egy éve már, hogy a metoo-mozgalom hatására számos zaklatási ügy felszínre került a múltból. Hogyan csapódott le ez Finnországban?
– Nálunk is előkerültek ezek az esetek, aztán nem lett semmi következménye az egésznek. Egy évvel ezelőtt előállt több színésznő is azzal, hogy Az ismeretlen katona rendezője, Aku Louhimies korábbi forgatások során folyamatosan alázta őket. Meg is tagadták, hogy a későbbiekben együtt dolgozzanak vele. Aztán csak rájuk csapódott vissza az egész, mint azt más hasonló esetekben is láthattuk. Szörnyű és ijesztő, hogy nálunk is rögtön az áldozatokat kezdték hibáztatni, gyanúsítgatni. Biztos csak ezzel szeretnének a címlapokra kerülni, több pénzt akarnak – hallhattuk mindenhonnan. Lám, ebben a finnek mégsem annyira mások, mint a világ többi részén élő emberek.
Tíz percenként betörik egy ablak
Papíron fekete komédia lenne a 2014-es Fejjel előre (Päin seinää) műfaja, mégis nehéz így tekintenünk a finn produkcióra. Antti-Heikki Pesonon filmje, amit az idei Finn Filmnapokon mutattak be, jóval inkább tűnik kisrealista családi drámának. A bonyolult anya-lánya viszony mellett kapunk bőven nehezen kezelhető diákokat is, akiket egy fáradhatatlannak tűnő, de egy idő után mégis lelkesedését vesztő fiatal tanár próbál ráncba szedni. Miközben az anya-lánya páros, azaz Armi Toivanen és Mimosa Willamo átérezhető, hiteles játéka felfelé húzza a produkciót, addig a sok szenvedést és frusztrációt nehéz komolyan venni.
Mégsem a Floridai álom ez, nem úgy kell innen-onnan összeszedni a gyerek holnapi vacsorájára valót – „csak” a nyomasztó családi háttérrel, mélyre fúródott tüskékkel kellene valamit kezdeni. A Fejjel előre szereplői mégis mintha csak rontani akarnának a helyzeten, miközben időnként azért kitűnik, hogy ha igazán akarnák, azért javíthatnának a mindennapjaikon. Rejtély az is, miért szükséges tíz percenként bedobniuk egy ablakot – a feszültséglevezetésnek azért csak lehet találni más módját is. A remek színészi alakítások mindenesetre tényleg segítenek túllépnünk az érzésen, hogy itt másfél órányi önsorsrontást figyelhetünk. Kétségkívül egész jó zenével feldobva a szenvelgés monotóniáját.
