HIRDETÉS
Kezdőlap Kultúra „Rettenetes ü...

„Rettenetes üres, fehér papír…” – Hajnóczy Péter Perzsiája a Trafóban

HIRDETÉS

Színpadra lehet-e állítani, meg lehet-e filmesíteni Hajnóczy Péter műveit, bármelyik kisregényét? A szövegek között e téren nyilván jelentősebb különbségek adódhatnak, ám az ezzel kapcsolatos kísérletezések eredményei többnyire meghökkentően lehangolók. Persze nemcsak kudarcokat láthatunk a múltba visszatekintve; kétségtelenül születtek korrekt adaptációk is, olyannal azonban, ami igazán maradandót hagyott volna az utókorra, emlékeim szerint nem találkozhattunk. A 39 évesen Balatonfüreden tragikus körülmények között meghalt Hajnóczy „nem adja magát”. Főhőseihez hozzáférni szinte lehetetlen, szövegeinek mélységét más terepen életre kelteni megint csak képtelenségnek tűnik. Mintha az író ma is ugyanúgy elhajtaná az effélével próbálkozókat, mint a legenda szerint a hetvenes években keresetlen szavak kíséretében Bódy Gábort, aki az egyik novelláját akarta filmre vinni.

HIRDETÉS

Igaz, maga Hajnóczy sem járt sikerrel, amikor megpróbálta elérni, hogy élete végén, a nyolcvanas évek fordulóján írt két drámáját, A herceget és a Dinamitot bemutassák, pedig többször tárgyalt, levelezett az ügyben, például Garas Dezsővel. A herceg ősbemutatóját egyébként az író halála után több mint harminc évvel tartották Szegeden, a Dinamitból pedig Reviczky Gábor és Sinkó László közreműködésével csupán rádiójáték készült, ám ezek a szövegek is sokkal inkább olvasva élnek, bontják ki magukat, hiteles színpadra állításuk – a szakma szinte egyöntetűen így gondolta, gondolja – illúzió.

Diktátor a színpadon | Magyar Hang

Hogyan lehetne hitelesen megragadni a színházban mindazt, ami ma idehaza velünk történik? Erre próbáltunk meg két előadás nyomán választ találni.

Úgy tűnik viszont, mintha most legalábbis kisebb méretű csoda történt volna: a Hajnóczy-művek adaptációjával kapcsolatos nehézségeket a DoN’t Eat Groupnak részben sikerült legyőznie. Az életmű csúcsának tartott A halál kilovagolt Perzsiából című kisregény a Trafóban (sajnos meglehetősen ritkán) játszott színházi változata bár közel sem hibátlan, ám olyan erénnyel rendelkezik, amely kiemeli az eddigi kísérletek közül. Az alkotók, Szenteczki Zita színházrendező és Juhász András intermédia-művész ugyanis az előadás középpontjába látványosan beemelte Hajnóczy Péter művészetének talán legfontosabb elemét – az élő, organikus létrehozásának gondolatát –, és ebből kiindulva, ennek alárendelve bontotta ki a történetet. „Valami élőt akarunk alkotni, valami mozgót és elevent…” – hangzik el a Dinamitban. Mert: „Az ember a művészetben vagy bármely alkotó tevékenységében – a mű akár ötezer éves, akár öt – a Nagy Fazekas munkáját utánozta, amely mindig élő és organikus, ellentétben az ember munkájával, amely – mit tegyünk! – csupán kreatív lehet.”

Ebből adódóan az ember (a Dinamit tanulsága szerint a kezdetektől fogva halott Árny) kísérlete nyilvánvalóan kudarcra ítéltetett: az isteni értelemben vett teremtés, de az organikus létező releváns megjelenítése is akadályba ütközik. „Valamit, ami élő, organikus, ábrázolni képtelenség. Tehát hogy ennek ellenére kísértésbe esünk e felől a dolog felől, úgy vélem, ez a művészet” – olvashatjuk a Veseszörpben.

A Perzsia cselekménye (az adaptálás nehézségeit növelve) két fő idősíkon halad előre: az egyik a bortól és a hozzá fogyasztott ásványi anyagokban gazdag szikvíztől lassanként lerészegedő, író-alkotó férfi állapotrajza, a másik a nagyjából tíz évvel korábban, a hatvanas évek végén játszódó, írói identitását kereső fiú története, aki a Gellért strandján belesodródik egy számára megalázó, szabadságát és közvetve emberi mivoltát kétségbe vonó kapcsolatba egy Krisztina nevű lánnyal. A kettő végül harmadikban, egy hajdanvolt perzsa várossal kapcsolatos delíriumos látomásban olvad össze.

HIRDETÉS
Rozsdatemető 2.0: Hábetler saga a NER kapujában | Magyar Hang

Az alkotók nem csak a középpontba emelik Hajnóczy az élő és organikus megalkotásának kísérletéről szóló gondolatát, az íróhoz méltó virtuozitással ültetik át mindezt színházi közegbe. Az előadás elején kétszer is elhangzik a kisregény első mondata: „Íme a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell…” Előtte, közben és folyamatosan visszatérően a főhős, a férfi hegeszt – munkáját fehér vetítővásznon láthatjuk –, írása „szikrákat vet”, így alkotja-teremti meg az opust. A jelenséget találóan írja le a Színház folyóirat online változatában Artner Szilvia Sisso kritikus: az eljárás nyomán keletkezett „film csak addig látszik, amíg a hegesztőgép működik, aztán az égés miatt a kép foltos lesz, illetve roncsolódik folyamatosan, így ez az egész összességében az alkotó munka és a fizikai munka összemosódásának szép, komplex metaforája lesz”. A hegesztés erős kép: mintha csak az a Nietzsche-szövegrészlet elevenedne meg, amit Hajnóczy másik kisregényében, a Parancsban idéz: „Minden írás közül azt szeretem csupán, amit valaki a vérével írt meg. […] Ki vérrel és mondásokban ír, az nem azt akarja, hogy elolvassák, hanem, hogy könyv nélkül betanulják.”

A „vérrel és mondásokban” való alkotás szükséges kísérője az alkohol, amely „munkaeszköz”, fogyasztása pedig „munkaártalom”. Segítségével a delirium tremens állapotában valósággá válnak a látomások, a rémképek, amelyeket – az isteni teremtést groteszk ironikus fénytörésbe helyezve, annak áldozati jellegét kiemelve – maga a szesz hív elő a férfiból. („Alkoholizmusom – vetette papírra Hajnóczy 1977-ben, amikor a Perzsiát írta – egyben sajátos világnézet is, politika és vallásos meggyőződés némi öngúnnyal fűszerezendő keveréke. Egyetlen őszintén átélt szenvedést ismerek, a részegséget, amelyet kétségbeesett könyörgéssel Jézusnak ajánlottam fel.”)

A regénybeli, egyre inkább uralkodóvá váló víziósorozat beszippantja az író férfit; maga is szereplőjévé lesz saját művének, amint képzelgései helyszínén, a perzsa romváros mustársárga házai között bolyong. (Hajnóczy felfogása egyébként e téren nem egyedülálló: A Mester és Margaritában Bulgakov főhőse, az író, a Mester Woland utasítására teremtő parancsszavával fejezi be regényét, teszi szabaddá a lelkiismeretétől leláncolt Pilátust: „elbocsátotta maga teremtette hősét. Ez a hős visszahozhatatlanul eltűnt a homályban, miután megbocsátottak neki vasárnapra virradó éjjel…”) Az előadás a látomások megjelenését, dominánssá válását az ismétlődésen alapuló kamerás looptechnika segítségével bravúrosan oldja meg: egyszerre idézi a Balázs Béla Stúdió hajdani kísérleti filmjeit, és szólítja meg belső világunkat, utal akarva-akaratlanul közös rejtett ősképek maradványaira, legfeljebb csak körülírható félelmekre. Erősíti a nézőt érő vizuális zuhany hatását Sőrés Zsolt torzított, nyomasztó hatású hegedűkísérete is. (Ironikus világteremtő gesztust láthatunk a vertikális-horizontális térsíkok, egyben a fizikai törvények vetítés segítségével való megbontásában is.)

Angyalcsinálás a színpadon (2. rész) | Magyar Hang

Az adaptációhoz kötődő nehézségek más vonatkozásban viszont megmaradtak. A kisregényben a két idősík közti szoros oksági kapcsolat, amely lényegét a szabadság lehetőségeiről, határairól való gondolkodás adja a metafizikai szabadságtól a politikai szabadság hiányáig (a szövegben akkori tiltott irodalmat is idéz természetesen a szerző megnevezése nélkül), a Trafóban esetlegessé válik. Így pedig érdektelenné lesz a Hajnóczy Józsefet, Kleistet, a citoyen apát magában foglaló ív, szellemi védőburok, amelynek köszönhetően „nem lett belőle strici kurva felesége mellett, néha fütyörészhetett a tizenöt fokos hidegben, amikor a habarcskeverő kanálra gémberedett vörös repedezett keze és hogy életében eddig mindig képes volt három lépésről önmagára kacsintani”. Pedig írói mivoltának ez másik fontos vonása: küldetése van, „hogy éljen és írjon és kizárólagos tulajdona, a rémképei, látomásai előtt tanú legyen, hogy hűvös, kissé kopár, száraz hangon – megtartva tárgyától a három lépés távolságot – elbeszélje, leírja őket munkáiban”.

Jankovics Péter a fiú, de leginkább a férfi szerepében magán viseli a halál jelét, az alkati különbségek ellenére hiteles Hajnóczy-féle „selyembivaly” többnyire. Igaz, ritka pillanatokban túl légiessé válik, a robusztus egyéniség fölött győzedelmeskedik a charmeur. A lehengerlően ellenszenves Krisztina alakja helyenként feleslegesen túlrajzolt, az anya pedig egészen az; a kórházi nagyjelenet bántóan elválik az előadás szövetétől.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/13. számában jelent meg, 2019. március 29-én.

HIRDETÉS

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/13. számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

28,506lájkolóTetszik
2,556követőKövetés
17,300feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„Emberek, helyzet van!” – Magyar Hang-ajánló

Bod Péter Ákos-, Pikó András- és Mautner Zsófia-interjú, jászberényi riport. Körüljártuk a legújabb oktatási reformot. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Fesztiválszezon

Macski, nyuszka, egér. Mára az összes ilyen nevű állat kihalt. Lehet, hogy emiatt kerültek egymástól még messzebb az emberek.