Ha eltűnt a kopf, hát eltűnt; annyi minden süllyedt el vagy alakult át a rendszerváltozás sajtójában és a sajtó rendszerváltozásában, hogy igazán nem rendülhetünk meg attól, hogy a Magyar Nemzet első oldalának egykori patinás műfaja fokozatosan kikopott a lap hasábjairól. Annál is kevésbé, mivel 2018. április 11-én megszűnt az a Magyar Nemzet, amely Pethő Sándor főszerkesztésében 1938. augusztus 25-én jelent meg először. Ezt persze mindenki tudja, aki kicsit is érdeklődik a nyomtatott lapvilág iránt, mint ahogyan azt is, hogy Magyar Nemzet címmel 2019. február 5-én újraindult egy politikailag egyoldalúan elkötelezett napilap, az már azonban kevésbé ismert, hogy mi is volt ez a bizonyos – kopf, amelyet a városi legenda szerint Kádár is elolvasott, sőt ezzel kezdte a lap olvasását.
Ugorjunk vissza a kezdetekhez: a Magyar Nemzet című napilapot az alapítástól kezdve világra nyitott, tágas szemléletű, a külföld dolgaira sok szempontból figyelő szellemiség jellemezte. A szoros értelemben vett külpolitikai tájékoztatásban az első naptól kezdve jelen van az összefoglaló. A nagy különbség a későbbi A külpolitikai helyzet című összefoglalóhoz képest – ezt nevezték a lap munkatársai az elődöktől átvett kifejezéssel „kopf”-nak –, hogy 1938 és 1944 között tipográfiailag nem különül el a többi híradástól, ám e formai eltérés szinte kiemeli a tartalmi hasonlóságot: elődeink szóhasználata, szintetizáló hajlama a későbbi évtizedek arra érdemes kopfjaiban szinte visszaköszön: augusztus 26-án (5. oldal) például így kezdődött az összefoglaló: „A két európai válság közül a spanyol mintha kissé háttérbe szorulna, s a cseh kérdés, úgy látszik, még jobban kiéleződött.”
Díjnyertes fotókon a Magyar Nemzet utolsó napja | Magyar Hang
Kihirdették a 37. Magyar Sajtófotó Pályázat végeredményét. A képriport kategóriába a második helyen végzett egykori kollégánk, Balogh Dávid.
Vásárhelyi Miklós, a lap neves monográfusa, az „Olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát!” (1938-1944) című, 1978-as tanulmányában azt írta, „a külpolitikai rovat két állandó alkotóelemre épült: az összefoglalásra és az információkra. Mindkettő gyors, koncentrált és ötletes munkát igényelt. Az előbbi elsősorban kiemelkedő szakmai felkészültséget és könnyed íráskészséget, az utóbbi biztos politikai érzéket és szerkesztési gyakorlatot.” A külpolitikai anyag ilyen tálalása – az összefoglaló és az olykor kommentárrá formált híranyag, kiegészülve a hírekkel és a külföldi tudósítók beszámolóival – teljesen egyedinek bizonyult a sajtóvilágban, miként Vásárhelyi kifejtette, „a műfajt Magyarországon a Magyar Nemzet honosította meg.” Megjegyzi azt is, hogy az önálló szerkesztői tevékenység, a „bűvészkedés” olykor arra irányult, hogy a lap munkatársai kijátsszák az MTI és a cenzúra kettős szűrőjét.
Így vált a külpolitikai összefoglaló és maga a rovat is a lapnak olyan részévé – más műfajokkal és rovatokkal együtt –, amelyben helyet kaptak becsempészett félmondatok, elhallgatásra ítélt információk, virágnyelven fogalmazott utalások. „Egyéni színt öltött” a rovat, miként Vásárhelyi írta, s ennek nagy helyi értéke volt az akkori olvasó számára, egyszersmind maradandó sajtótörténeti értéke, ha előre tekintünk a rejtjelezett összekacsintásokra a Kádár-kor olvasójával.
Az 1944-es betiltás után a korábbitól gyökeresen eltérő körülmények között, 1945. május 1-jén újra induló, sokszor mindössze hat oldalon megjelenő lapban nincs külpolitikai összefoglaló, nagyjából öt éven át. A fordulat 1951-ben következik be: február 4-én Mihályfi Ernőtől Boldizsár Iván veszi át a főszerkesztői posztot, s rá két napra, február 6-án olyan köntösben jelenik meg az összefoglaló, amely eltér a hőskorszaktól, és ezt a formáját kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen 2000 áprilisáig megőrzi; vagyis az első oldalon keretben, címszerűen tördelve található A külpolitikai helyzet. Az induláskor csak néhány sor az „átmenő”, vagyis a két hasábosra tördelt szöveg, később a formai részletek módosulnak, az összefoglalót teljes egészében „átmenőben” tördelik, így alaposan elüt az oldal többi, egyhasábos anyagaitól. Boldizsár érdeme tehát a kopf vissza- és meghonosítása (elég legyen itt ennyit leszögezni; Boldizsár nagyon összetett szakmai és erkölcsi portréjának árnyalatos megrajzolásával egyelőre adós a sajtótörténetírás).
„Parragi úr közveszélyessé vált, tehát meg fogjuk fékezni" | Magyar Hang
Hogyan lett a fiatal keresztény újságírás egyik legnagyobb ígéretéből a kommunisták tehetetlen bábja? Egy történet a Magyar Nemzet múltjából.
Ami a tartalmat illeti, az 1951-es totális diktatúrában nincs és nem lehet szó becsempészett félmondatokról, ez a kopf semmiben sem különbözik az akkori idők mára olvashatatlanná vált szövegmerényleteitől. Az első összefoglalóban a Pravda londoni tudósítója például azt bizonygatja, hogy „az amerikai és angol imperializmus lázasan készülődik agresszív háborúra”. A kopfot az első oldalról – esetleg a lapból, mint a február 7-i számból – az akkori idők „nagy” eseményei szoríthatták ki, így hazai tiltakozások „az amerikai imperializmus rémtettei ellen”, Sztálin válaszai a Pravda munkatársainak, egy pártkongresszus vagy szovjet jegyzék a nyugati hatalmakhoz.
A kopf „fejlődésének” következő állomása az összefoglaló tagolása, először számokkal, például az 1954. január elsejei lapban. Újabb megállónk 1956. A forradalom eseményei, az első oldalas híradások rendre elsöprik a kopfot, mígnem november 2-án visszatér „A külpolitikai helyzet”, kivételesen teljes aláírással: Wesselényi Miklós jegyzi a 2-iki, 3-iki és 4-iki kopfot.
Magyar Nemzet 80: A magunk útján | Magyar Hang
Élőnek vagy halottnak a születésnapját ünnepeljük? Mitől élő vagy halott egy újság? A hagyományai éltetik?
Teljes a tartalmi fordulat: a kiváló külpolitikai újságíró összefoglalói közül különösen az utolsó a magas színvonalú elemző zsurnalizmus – megkockáztatom: maradandó – remekműve, amelyet november 4-én, vasárnap reggel a második szovjet intervenció miatt már jószerivel senki sem olvashatott. Az 1926-ban alapított, munkáspárti rokonszenvű londoni Daily Herald munkatársát idézve Wesselényi az összefoglaló zárómondataként ezt írta: „…A Daily Herald kifejezést ad annak az aggodalomnak, hogy a brit-francia katonai akció következtében[a Szuezi csatornánál] nem csupán a nyugati egység törik ketté, hanem felmerülhet az a veszély is (szó szerint idézünk), hogy a magyar szabadságot szemünk előtt gyilkolják le.” November 4-én hajnalban pontosan ez történt. A sajtótörténet ritka pillanataként két újságíró képesnek bizonyult arra, hogy pontosan megjósolja, miként alakul a – történelem.
A kopf megmarad a lap 1957-es őszi újraindulása után, de tartalma ismét visszaigazodik az irányított sajtó feltétlen szovjetbarát és „imperialistaellenes” frazeológiájához. Így például az 1963. február 17-i összefoglaló őrzi a hagyományos helyet az első oldalon, s formájában már jól tagolt (boldozott és számozott), de tartalmában semmi köze a forradalom friss lélegzetű szabadságában fogant műfaji elődeihez. Ahogy haladunk előre a Kádár-korszakban, a külpolitikai helyzetelemzés olykor ismét önálló kommentárrá válik, s nem pusztán MTI-hírek átemelt halmaza. A rovat munkatársainak többsége gépírónőnek – Benedek Terinek, Farkas Emminek, olykor Árvay Marinak – diktált, majd a kész kéziratot Matolcsy Károly rovatvezető, néha Pethő Tibor főszerkesztő, egy időben Várkonyi Tibor, esetleg Zala Tamás adta le, ami szakmai és politikai szűrőt is jelentett.
Spiró György: Fantasztikus ember lehetett Pethő Sándor | Magyar Hang
A XX. századi sajtótörténetről írt nagyívű tanulmánykötetet Murányi Gábor, ezt mutatták be szerdán.
Az MTI-monopólium ellenében olykor saját értesülést, esetleg az MTI-nek kiadásra nem javasolt, „szerkesztőségek tájékoztatására” jelzéssel ellátott anyagát is megpróbálta becsempészni az ügyeletes külpolitikus, akiknek a száma a hatvanas évek második felétől folyamatosan nőtt. A főnökök jobbára azonnal kiszúrták az „illegális” értesülést, megjegyzést, vagy a kopf szerzője maga mondta el, hol van az „akna”. A döntés – többnyire vita nélkül – a főnököket illette.
Egy konkrét és kirívó eset: a hetvenes évek elején rovatvezetői szobájában Matolcsy Károly magából kikelve dühöngött, a kopf kéziratát ledobta a földre, s a fiatal, még gyakornoki idejét töltő Futász Dezsőt (1970-től 1983-ig a Magyar Nemzetnél) kemény szavakkal leteremtette. Hamarosan megszületett az új kézirat, s a konfliktus lezárult. Futász most azt is elmesélte, hogy számára a hetvenes években a kopf volt az a műfaj, amelyben a lap egykori legendás jelszavát – olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát – a legjobban életben lehetett tartani, „szakmai szempontból a kopf igazolta létünket, a lehetőségek határait igyekeztünk kitapogatni”.
Vida László számára, aki 1988-tól hét évet töltött a lap külpolitikai rovatában, a kopf megírása volt a legizgalmasabb része az ügyeletnek, nem utolsósorban a „bizalmas” hírek becsempészése, a szocialista országokról szóló nyugati értékelések idézése, ami a nyolcvanas évek végén már jóval könnyebben ment, mint korábban. Kopf-ügyben egy konkrét konfliktusra emlékszik, bár nem ő volt az érintett: Soltész István főszerkesztő egy ízben bement a fiatalok szobájába, s leszúrta őket, mert „illetékes” helyen ő is letolást kapott egy kopf miatt. Soltész dühös volt, de semmi egyéb nem történt.
A Magyar Nemzet története - 1938-2018 | Magyar Hang
A könyv nem csupán bemutatja az elmúlt nyolcvan esztendő intellektuális folyamatait, magában hordozza e nyolc évtized minden erényét és fájdalmát. Igazi tükröt állít egészen a közelmúltig, az elmúlásig.
Avar János (1970-től 1999-ig a Magyar Nemzetnél) úgy emlékszik vissza, hogy a nagyon pártos kollégák, jobbára népszabadságosok, erősen figyelték a rovatot, s ha a kopfban vagy másutt a rovatban feltűntek a „piros csíkosból” vett „szerk.tájok”, netán egyéb információk egy bizalmas MTI-kiadványból, akkor azt szóvá tették neki. De egykori washingtoni tudósítóként Avar már a nyolcvanas évek elején érzékelte, hogy legfelső kormány- és pártkörökben tudatában voltak a nemzetes külpolitikai rovat a többiekétől eltérő árnyalatainak. Horn Gyula Washingtonban azt mondta neki, a Magyar Nemzet jobban kifejezi az ő nézeteit, mint a Népszabadság.
A kézivezérlés működési mechanizmusát így eleveníti föl Avar: a Watergate-válság tetőzésekor, néhány héttel Nixon 1974. augusztusi lemondása előtt Matolcsy Károly rovatvezető azt mondta Avarnak, ha a pártközpontból kétszer kap utasítást, hogy ne írjon a lap a végkifejletről, vagyis az egyre valószínűbb elnöki bukásról, akkor álljon le a tudósításokkal. És így is történt, két héttel Nixon távozása előtt megérkezett a második rovatvezetői utasítás.
Sokszor elmentünk a falig, bár olykor nem tudtuk, hol a fal. Ezt már Blahó Miklós mondja (1976-tól 2000-ig a MN-nél), aki szerint a kopf szerzői a rendszerváltozás előtt a sorok közötti írásra törekedtek, sajátos, a magyar sajtóban egyedülálló műfajt teremtve. A jól megírt kopf lényegében elemző hírösszefoglaló volt, amely kereste és fölvillantotta a megelőző 24 óra nemzetközi összefüggéseit, segített eligazodni a napi hírfolyamban. Az adott naptól és a szerzőtől függött, hogy végül milyenné alakult a kopf; Blahó emlékszik olyan kopfra, amelynek történetesen nem volt sok köze a napi eseményekhez, nyilván azért, mert aznap éppen nem sok minden történt, de azért volt min elgondolkodni, s érdekes véleményeket lehetett idézni.
Az összefoglalóval kapcsolatban túl sok „szőrözést” nem tapasztalt az évtizedek folyamán, de egy erős konfliktusra emlékszik a hetvenes évek elejéről: írt egy cikket Peruról, lényegében azt, hogy az akkori limai irányvonal imperialistaellenes, de nem kapitalistaellenes. Az írás váratlanul nagy port kavart felső berkekben, ahonnan jó páran telefonáltak a lap főnökeinek, és rosszallásukat fejezték ki. A legsúlyosabb szemrehányás az volt, hogy a cikk „tönkre tette Losonczi Pál diplomáciáját”, az Elnöki Tanács elnöke (államfő) ugyanis akkortájt járt Peruban. A botrány végül úgy simult el, hogy a Perui Kommunista Párt olyan állásfoglalást tett közzé, amely a lényeget tekintve egybevágott a cikk felfogásával. A KP állásfoglalása szokatlan módon a lap első oldalán jelent meg. A lap főnökei – ahogyan ez máskor is előfordult – tompították az olykor indulatos felsőbb szintű számonkéréseket: végül is „nem voltak igazi letolások”, emlékszik Blahó Miklós.
Lambert Gábor, aki 1980-tól ugyancsak 2000-ig dolgozott a lapnál, szintén úgy emlékszik, hogy a Magyar Nemzetben a kopfírás „a külpolitikai újságírás csúcsa” volt; mindenki versengett, hogy minél tartalmasabb anyagot írjon. Emlékeiben megmaradt az a valószínűleg városi legenda, hogy maga Kádár is a kopffal kezdte a lap olvasását. Talán ebben az időszakban alakult ki az a „belső hitünk”, hogy „a külpolitikai helyzet” a lap legolvasottabb részei közé tartozott. Lambert Gábor nem emlékszik konfliktusra a kopf leadásával kapcsolatban, amit az is magyaráz, hogy tudomásul vette a felettesek politikai kontrollját.
Egy igazán hangos zördülésre emlékszik, de ez nem a kopf írójaként, hanem ügyeletes külpolitikai szerkesztőként érintette: az összefoglaló alatt kezdődött egy Kádár-beszéd, amelybe vaskos nyomdahiba csúszott. „Az imperializmus szélsőséges erői” helyett a nyomdász „az internacionalizmus szélsőséges erőit” szedte ki, s ez is jelent meg, mert a hibát senki nem vette észre (mellesleg „hivatalból” legalább három embernek kellett volna javítani: az ügyeletes olvasószerkesztőnek, az ügyeletes főszerkesztőnek, valamint a korrektornak). Egy-két hétig tartott a feszültség a főnökökkel – Pethő Tibor volt a főszerkesztő –, de végül következmények nélkül elsimult az „ügy”. Lambert úgy látja, hogy a váltás után, 91-től a kopf egyre inkább „formalitássá vált”, a „gyorsan letudni” kategóriába került, bár rovatvezetőként próbálta a kollégákat rábeszélni az összefoglaló igényes, eredeti meglátásokat is tartalmazó megírására. A kopf „önmagát túlélt tradíció” lett, amely virágkorát akkor élte, amikor többletinformációhoz juttatta az olvasót a híreket gyéren és megszűrten adagoló központi sajtószervekhez képest.
A rovat rangidős tagjai adottságnak tekintették a kopfot: a 2018 végén elhunyt Várkonyi Tibor – októberi beszélgetésünkkor – azt mondta, „jó rovat volt”, önmagáról pedig: „leadtam és írtam a kopfokat”. Azt már mi tesszük hozzá, hogy valószínűleg ő volt az egyetlen, aki nem diktálta, hanem maga írta gépbe – írógépbe persze – az összefoglalót. Várkonyi 1958-tól a rendszerváltásig, Tatár Imre 1975-től 2000-ig dolgozott a külpolitikai rovatban, s a tartalmat érintő vitákra vagy „beavatkozásra” nem emlékszik. Ami a kopf feltételezett népszerűségét illeti, Tatár az egész lap viszonylatában úgy gondol vissza a Kádár-korra, hogy
az NSZK-ban folytatott akkori beszélgetésein jobbára értésére adták, tisztelik a Magyar Nemzetet, nem tekintik „kommunista újságnak”, amelyet egyfajta szigetnek minősítettek, s úgy vélték, munkatársai „a lehetőségeken belül a maximumot próbálják nyújtani a tájékoztatásban.”
A rangidős tagoknál jóval fiatalabb, de a lapnál töltött éveket tekintve a legelsők közé tartozik Stier Gábor (1990-től a 2018-as bezárásig a lapnál, a Napi Magyarországgal történt 2000-es összevonás után rovatvezető), aki azt mondja, ő „ma is kopfpárti” a szemlélet, a világlátás miatt: értelmezésében ugyanis az összefoglaló megírása utóbb is alkalmat nyújthatott volna elemzésre, világtrendek vázolására, kritikus ábrázolására annak, hogy merre tart a világ. Csakhogy Stier szerint a sorok között írás szükségességének elmúltával „nem tudtuk megtalálni az új tartalmat”. Érdekes közlése, hogy az összevonás után fölvetődött a kopf újraindítása, de az ötletből még csak terv sem lett; a kifogások lényege, hogy az összefoglaló felett eljárt az idő, az már nem „újságszerű”. Stier ennek ellenére ma is nosztalgiával gondol vissza a kopfra, mert az gondolkodó olvasókat feltételezett, nem olyanokat, akik „csak görgetik a címeket”.
Elhunyt Várkonyi Tibor | Magyar Hang
Kilencvennégy éves volt.
Stier Gábor egyik gondolata visszaköszönt a Pósa Tiborral (1987-től 1996-ig a lapnál, majd a Magazinnál) folytatott beszélgetésen: szerinte nem járt el az összefoglaló mint műfaj fölött az idő, éppen az internetes időszak hírdömpingje miatt (a párizsi Le Figaro hírfeldolgozási gyakorlatát említi érvelésének alátámasztására). Tehát lehetett volna „továbblépni, új szerepet” találni, de ez nem történt meg Pósa szerint sem, s a kopf „mindennapos muszáj munka lett”, amikor már „dübörgött a szabadság”.
Nagy Iván Zsolt, aki 1993-tól az összevonásig dolgozott a lapnál, mindamellett úgy emlékszik, hogy szakmailag lényeges feladatnak tekintette a kopf megírását, sőt „későbbi publicista léte előiskolája, felvezetője” lett az összefoglaló napi elkészítése. Ha nincs összevonás, akkor talán megmarad a kopf, de akkor is „ki kellett volna találni”, hogy ne puszta lapszemle legyen, hanem valami érdemi újat tegyen hozzá a napi híranyaghoz. Kocsi Margit, aki 1994-től szintén az összevonásig dolgozott a lapnál, úgy emlékszik, az ő számára formális volt a kopf, s az összefoglalónak már nem tulajdonítottak jelentőséget. Pietsch Lajos nem emlékszik a koppffal összefüggésben semmilyen konfliktusra, tartalmi vagy egyéb vitákra. Bár a kopf az ő nemzetes idejében – 1991-től az összevonásig - már beszorult a második oldalra, terjedelme lényegesen csökkent, megírását mégis szép feladatnak tekintette.
Simon Ernő gyakornokként élte át a lap rendszerváltását, majd ugyancsak a 2000-es összevonásig maradt tagja a rovatnak. A kopf „vergődésére” ő is emlékszik, meg arra is, hogy a rovat tagjai közül többen keresték azt, mi lehetne a külpolitikai összefoglaló új, az akkori nyilvánosságnak megfelelő formája, de már ekkor fölmerült, érdemes-e egyáltalán megtartani a műfajt. Úgy él az emlékezetében, hogy eléggé eltértek a kopfok még az összefoglaló hanyatló időszakában is: voltak, akik elemző, eredeti meglátásokat is tartalmazó gondolatmeneteket, saját értesüléseket építettek bele, kivált a CNN és a BBC alapján – Blahó Miklóst és Lambert Gábort említi – , vagy Stier Gábort, aki főleg az orosz és a lengyel világ alapos ismeretét kamatoztatta a kopfírásban, mások viszont megelégedtek néhány MTI-anyag „összeollózásával”, változtatás nélküli átvételével.
Görgey Gábor író, volt kulturális miniszter harmincöt évig volt a Magyar Nemzet külső munkatársa; nem csak írta, olvasta is a lapot, s természetesen a külpolitikai rovatot is. „Nagyon őrzi” nemzetes élményeit és emlékeit, hiszen a régi Magyar Nemzetre náluk afféle „családi lapként” tekintettek. Számára ez amolyan „szent lap” volt, amelynek rovatai még a legnehezebb időkben is megőriztek valamit a régi, polgári világból, no meg „tudták egyeztetni az alanyt és az állítmányt”.
Jeszenszky Géza volt külügyminiszter is úgy fogalmaz, hogy a családban a Magyar Nemzettel nőtt föl. Felnőttként a történelem lett a szakmája és a hobbija, s a Magyar Nemzet olvasását a kopffal kezdte, bár hozzáteszi, elképzelhető, hogy nem minden Nemzet-olvasó böngészte át a külpolitikai összefoglalót. Jeszenszky úgy emlékszik, jó tájékozódási forrásnak tekintette a kopfot, s kedvelte, hogy írói általában „nagy figyelmet fordítottak” a nyugati világra. Fontosnak tartotta, hogy az összefoglalók egyfajta „rendbe állították” a világpolitikát, így szinte élvezettel olvasta az összefoglalókat, s ennek abban az értelemben is hasznát vette, hogy társasági körökben visszatérő téma volt a társadalom csekély érdeklődése a világ(politika) iránt.
Wintermantel István, a Magyar Nemzet volt szerkesztője a kopf előnyeként azt emelte ki, hogy – a többi napilappal egybevetve – a Nemzetben már a hírek olvasása előtt kapott egy nemzetközi összefoglalót, általában a nyugati világról, többnyire nyugati forrásokból. Arra is emlékszik a volt szerkesztő, hogy a rendszerváltás előtt nem egyszer örömmel nyugtázta, hogy a nagyon szűk körben forgó MTI-bizalmasok egyik-másik hírével találkozott a kopfban, a lap hasábjain.
Jeszenszky Géza: Az igazi Magyar Nemzet hiteles hangja a Magyar Hang
A Magyar Nemzet 80. születésnapjára emlékezett a Magyar Hang szerkesztősége.
Miként a beszélgetésekből is kiviláglik, a műfaj önállóságának virágkora – nem elválaszthatóan a frissülő fuvallatoktól – 1986. július elsejétől kezdődött, amikortól minden „külpolitikai helyzet” végén feltűnt a szerző monogramja. Ettől kezdve a rovat munkatársai még nagyobb gonddal készítették az általában este hat-hét óra körül leadandó elemzést, amely a legtöbbször egyéni hangvételű kommentárrá vált. Ma már azonban lehetetlen kideríteni, hogy a külpolitikai összefoglaló az olvasók körében mennyire volt népszerű.
A rendszerváltozás megújuló sajtóvilágában a kopf átsugárzik a belpolitikai rovatra: 1990 elejétől a belpolitikai rovatnál dolgozók HAZAI NAPLÓ címen naponta írnak összefoglalókat a változatos és terjedelmes híranyagból. A rendszerváltozás juttatta delelőjére az összefoglalót mint műfajt, sőt az első oldalas, két hasábos vezércikket is, s innen – ahogyan a beszélgetésekből is kitűnt – már csak lefelé vezetett út: 1993. január 1-jén már nincs hazai összefoglaló, időközben két hasábosról egyhasábosra fogy a vezércikk, majd lekerül keretbe az első oldal aljára. Ami a kopfot illeti, a fogyás az ún. „beejtett” címmel kezdődik, vagyis nem a szöveg fölé, hanem a szövegbe tördelik be a címet, a térvesztés pedig azzal folytatódik, hogy az összefoglaló bevándorol a második oldalra, megváltozott címmel és roppant rövidített tartalommal.
Ez jellemzi a kopfot a kormánylapként működő Napi Magyarországgal történt, már említett összevonás előtt, s ilyen az utolsó, a 2000. április 15-i szám második oldalán megjelent utolsó, „KÜLPOLITIKAI SZEMLE” című kopf. A műfaj összezsugorodva, jelentőségét veszítve búcsúzik az olvasótól.
A szabad sajtó ugyanis visszahelyezte „jogaiba” az első számú műfajt, a hírt és legközelebbi műfaji rokonait. Amint láttuk, a kopf hanyatlása már a Napi Magyarországgal történt, politikailag motivált, felülről erőszakosan vezérelt összevonás előtt megkezdődött: az elemzés, a bölcselkedés, s pláne a sorok közötti írás háttérbe szorult a hírek és saját szerzeményű információk mögött. A kemény és éleződő médiaversenyben, az online hírportálok erősödése közepette, az amúgy is hanyatló printvilág a kihegyezett, az olvasók kíváncsiságát akár csak felszínesen is kielégítő hírekre koncentrált, ami szükségképpen vezetett az elemző publicisztikus műfajok, összefoglalók háttérbe szorulására, így a többi között a kopf eltűnésére.
Az „új" Magyar Nemzetről | Magyar Hang
A szabad Magyar Nemzet felszámolása után egyelőre ugyan szordínós változatban, de most is a pártos kényszerhagyomány éledt újra.
Maga az összeolvasztás csak a pontot tette föl az i-re. Az olvasók kezébe 2000. április 17-én gyakorlatilag új lap kerül. A régi gárda nagy többsége elhagyni kényszerült a lapot, amelynek forgatagos történetében új tipográfiával, új főnökökkel, markánsan kormánypárti irányultsággal új szakasz kezdődött. Valószínűleg még ennél is nagyobb váltást jelez a legutóbbi, február 5-i fordulat, de a két sajtóirányítási döntés nagyon hasonlít egymáshoz: politikailag meghatározott, felülről vezérelt, vagyis Fidesz-érdekű; tartalmával mindkét esetben a lap az elfogultságig támogatja a kormányt, amely viszonzásként anyagilag is segíti az adott „médiapiaci terméket”; a mostani napilapnak sincs sok köze a piaci viszonyokhoz, ahogyan a 2000-ben átszabott újságnak sem volt.
De ez már másik történet, s messze túllépi a kopf-tanulmány kereteit.
A tanulmány szerzője nem egészen három évtizedet töltött a Magyar Nemzet szerkesztőségében, túlnyomórészt a külpolitikai rovatban, 1986-tól négy évig annak vezetőjeként. A beszélgetések 2018 második felében zajlottak Budapesten, a kutatás azonban nem teljes, legalább két okból. Egyfelől többen dolgoztak a rovatban, mint ahány egykori kollégát sikerült megkérdezni: rövidebb-hosszabb ideig a lap és a rovat munkatársa volt Ortutay Lovas Gyula, Ritecz Miklós, Tisovszky János, Zsigovits Edit és mások. Másfelől a hetvenes években már egy időre feltűnik a szignált, önálló hangvételű kopf, de ebből akkor nem lett tartós gyakorlat. Az talán valószínűsíthető, hogy az esetleges további kutatások nem változtatnak a most közölt összképen. Végül: az itt olvasható tanulmány alaposan kibővített és átdolgozott változata a szerző Egy eltűnt műfaj nyomában/ Külpolitikai tájékoztatás a Magyar Nemzetben című, az Élet és Irodalomban 2018. augusztus 24-én megjelent írásának.
