HIRDETÉS
Kezdőlap Kultúra Ragályi Elemé...

Ragályi Elemér: Mintha hipnotizálták volna az országot

HIRDETÉS

Április 18-án ünnepelte 80. születésnapját Ragályi Elemér, a Régi idők focija, a Szabadíts meg a gonosztól és a Szerencsés Dániel operatőre. Az Emmy-díjas filmessel politikai propagandáról, a történelmi filmek követeléséről és a világsztárokkal közös munkáról is beszélgettünk. A teljes interjú.

HIRDETÉS

Amikor megkerestem az interjúkérelemmel, azt mondta, nem szeretné ugyanazokat elmondani, amiket mindig szokott. Főleg a régi filmjeiről kérdezik, vagy abba fárad bele, hogy egyáltalán a filmekről kell beszélni ezekben a cikkekben?
Mindenki, aki először beszél velem, menthetetlenül felteszi ugyanazokat a kérdéseket, mint előtte annyian mások. Ezt persze nagyon jóhiszeműen teszik, gondolva, hogy ők kíváncsiak először a dologra. És hiába szeretnék önmagamnak is megfelelni, hogy legalább stilárisan cifrázzam a mondandóm, de ha megfeszülök, sem tudok újat kitalálni.

– Visszaolvasva valóban mindenki azt feszegette például, hogy másokkal szemben az operatőrséget nemcsak technikai, de művészi kihívásnak is tekinti.
Ez azt jelenti, hogy ezt most is el kell mondanom?

Remélhetőleg már így is tudják az olvasók. Volt viszont olyan fontos munkája, amiről úgy érezte, több figyelmet érdemelne, de mégsem voltak rá kíváncsiak?
– Jóval száz fölött járunk, és senkit nem kérhetek számon azért, hogy a hetvenes években készült, ilyen vagy olyan filmről miért nem kérdez engem. Nincsenek ilyen fajta sérelmeim. Általában nincsenek szakmai sérelmeim.

Ragályi életműdíjat kapott, Monori Lili a legjobb női mellékszereplő | Magyar Hang

Bár a hét elején megírtuk, hogy az MTI OS-ben nem voltak hajlandóak közzétenni a meghívót a Magyar Filmdíjak átadására, és a filmpolitikában is gyökeres átalakulások várhatóak, mindennek alig volt jele a pénteki díjkiosztón. A rangos elismeréseket 57. alkalommal osztották ki, ezúttal is a Vörösmarty úti Sajtóházban, ahol a tavalyi eseményen még Andy Vajna is tiszteletét tette.

Más jellegűek sincsenek?
– De, mint állampolgár nagyon sértettnek érzem magam. Halálosan sértettnek. Emlékszem 1990-re, mikor lángoló szemmel beszéltem arról az HBO munkatársainak, hogy micsoda aranykor köszöntött erre az országra. Ezt pedig meggyőződésből mondtam. Amikor zöldkártyát kínáltak nekem Amerikába, akkor azt mondtam, nem, én megyek vissza Magyarországba. Mert olyan évek jönnek, amikor érdemes ott lenni.

HIRDETÉS

Kinek a felelőssége ez? Sokszor elmondják, hogy nem hibáztathatjuk csak a politikusokat, hiszen mi választjuk meg őket.
– Valóban nem szabad elkerülni az egyén felelősségét sem. Ezt, ami ma itt történik, sem Lengyelországban, sem Csehországban vagy Romániában nem lehetne megcsinálni.

Azért Lengyelországban vagy Csehországban is előfordulnak sokat bírált politikai döntések.
– De meg is van rájuk a társadalmi válasz. Magyarországnak viszont nem volt Jan Palachja.

Mansfeld Péterünk viszont volt.
– Igen, talán 1956 volt az utolsó a magyar történelemben, amikor még egyéni hősök akadtak. Vagy nevezzük őket inkább áldozatoknak?

A nyolcvanas évek végén nem valódi társadalmi felhajtóerő által jött létre a változás?
– Nem lehet elvitatni az akkori ellenzéktől azokat az érdemeket, amikkel sikerült felgyorsítani a megindult folyamatot. De az, hogy itt rendszerváltozás történt, politikai paktum eredménye. Akkor is elég nyilvánvaló volt, ma talán pedig még egyértelműbb.

Hol csúszott félre a magyar rendszerváltás, hová jutottunk mostanra? | Magyar Hang

Hol csúszott félre a magyar rendszerváltás, hová jutottunk mostanra? A Magyar Nemzetnél hagyománnyá vált, hogy a karácsonyi számban fontos társadalmi kérdésekről szólaltattunk meg neves közéleti szereplőket. Ezúttal a hamarosan a 30. születésnapját „ünneplő” rendszerváltozásról mondták el véleményüket ismert személyiségek a Magyar Hangnak.

Ez elvezet odáig, ahol most tartunk? Ha nem politikai paktum eredményeként születik, ma jobb rendszerben élnénk?
– A „mi lett volna, ha?” típusú kérdésekkel nem lehet mit kezdeni, történész sem vagyok. De vegyük 56-ot. Fegyveres ellenállás tört ki, halottaink voltak szép számban, ahogy az azt megelőző rendszernek is bőven akadtak áldozatai. És mégis, 57-ben már százezer ember ment ki május elsején Kádár beszédét hallgatni. Ráadásul a mai napig él egy erős társadalmi nosztalgia a Kádár-rendszer iránt. Azt gondolva, hogy szerényen élt az ország, de nem nyílt annyira szét az olló szára, mint ma. Volt munka, fedél az emberek feje fölött, később telkecske, a gyárból pedig ki lehetett lopni, amire épp szükség volt.

Ma nem mondható el, hogy nagyon kinyílt az olló, de a többség szerényen, de megél?
– Milliós nagyságrendű a mélyszegénységben élők száma, miközben néhány ezren vannak, akik dúsgazdagok. A Kádár-rendszerben nem voltak hajléktalanok, nem volt kilakoltatás. Az átlagember pedig mintha könnyebben megszokná, hogy csak háromévente kap útlevelet, mint azt, hogy kilakoltatják a lakásából. Vagy hogy nem tudja megvenni a gyógyszerét. Ezt nehezebb megszokni, valóban.

De kire haragudjunk ilyenkor?
– Mindenfajta politikusra haragszanak az emberek, aki csak létezik. Általában a mindenkorira. Hivatalosan pedig mindig az előzőre kell haragudni.

A Rossz verseket látta esetleg?
– Láttam, persze.

Csak azért jutott eszembe, mert ön is beszélt korábban arról, mikor megy haza a Ferihegyi Repülőtérről, és szembesül azzal, ami itt körülveszi. Hasonló jelenetet láthattunk Reisz Gábor filmjében is.
– Jóságos ég, és az még a kilencvenes években volt. Akkor beszéltem erről a 168 Órában.

A Rossz versek esetében még valahogy a hibák is szerethetővé válnak | Magyar Hang

Régen minden jobb volt, vagyis azt hiszem, boldog voltam – mondja Reisz Gábor Rossz versek című filmjének főhőse. A harmincas évei elején járó Tamás, miután párizsi ösztöndíját töltő barátnője elhagyja, összetörten tér haza Budapestre, és a múltjába merülve igyekszik választ találni rá, hogy mikor és hol rontotta el az életét.

Valóban, azóta rosszabb is lehet a helyzet. A filmben megemlíti a fiú, hogy itt milyen plakátokkal kell szembesülni, szemben Franciaországgal, mire az apa meghökkentő válasza: de őket nem is bombázták a háború alatt!
– Hát, igen. Egyébként a Rossz verseket szerettem, de sokkal jobb volt szerintem Reisz első filmje, a Van valami furcsa… Nem sok újdonsággal szolgált a második film.

Nem lehetett a mostani filmmel szemben a Van valami… esetében azt érezni, hogy felmagasztalja a generációs tehetetlenséget?
– Az ember nem várhatja egy elsőfilmestől, hogy az önvallomása arról szóljon: tehetetlen hülyék vagyunk, és nem érdemeljük meg azt a sorsot, amit kaptunk. Ez valahol természetes önvédelem.

A mai húszas-harmincas nemzedék viszont mintha tényleg úgy gondolná, hogy sokkal nehezebb neki, mint az előtte lévőknek. Miközben ha a felnőtté válás nem is könnyű, azért csak kinyílt a világ, háború sincs itt Európa közepén, sokkal könnyebb információhoz jutni, mint bármikor korábban.
– Empatikus ember vagyok, de 80 évesen nagyon nehezen tudom egy mai húszas helyzetébe képzelni magam. Sem ítélkezni nem akarok, sem analízissel előállni, miért érzik így. De valóban komfortosabban kezdhetik az életüket a fiatal véleményformálók, mint a korábbiak. Amikor én 18 éves voltam, semmit nem tudtam a világról, arról, hogy milyen lehetőségek állnak előttem. A szüleim persze egyetemre küldtek volna, de nem akartam se jogász, se orvos lenni, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. Hihetetlen információszegénységben éltem le a gyerekkoromat. És nemcsak én, hanem mások is, akik nem valamiféle értelmiségi, diplomás családba születtek bele. Engem is csak a foci érdekelt, és kicsit a fényképezés, de csak kicsit. Érdektelen fotókat csináltam a környezetemről.

Milyen információknak nem volt akkor a birtokában?
– Nem tudtam, hogy aki nem akar se ügyvéd, se orvos lenni, és nincs kiugróan magas tehetsége valamiben, az mit kezdjen magával. Nem volt internet, és olyan televízió sem, amiből tájékozódni lehetett volna a lehetőségekről.

Ragályi Elemér (Fotó: Halász Nóra/Magyar Hang)

Mondjuk hiába nyílt ki a világ, ma is sokszor csak a harmincas évek elejére dől el, hogy ki mit fog csinálni.
– Valóban így van. A saját gyerekeimen is tapasztalom, elsősorban a lányomon. Van egy kriminológus és szociológus diplomája, iszonyatosan lelkesen kezdte, aztán rájött, hogy ha nem az állami apparátuson belül helyezkedik el, éhen halhat. Hisz épp olyan halmozottan hátrányos lesz a helyzete, mint azoké, akikkel foglalkozik. Abba is hagyta ezt. Az viszont egyáltalán nem baj, ha az ember az életében nemcsak egy dolgot végez. Nagyon tudom irigyelni azokat, akik tízévenként változtatják a foglalkozásukat. Nyafogok azért, hogy miért mindig ugyanazokat a kérdéseket kapom, pedig nyilvánvalóan azért, mert egész életemben ugyanazt csináltam. Ha nem lennék annyi, amennyi vagyok, talán tájépítészetet tanulnék, de nagyon szívesen lennék lakberendező is. Úgy érzem, a tehetség nem mindig korlátozódik arra, amit az ember pályaként választ.

De miközben tájépítészként is lehetett volna elég jó, addig operatőrként Roger Young a világ legjobbjának nevezte. Emmy-díjat kapott, és a legismertebb világsztárokkal dolgozhatott együtt.
– Nagyon jó érzés valóban. Ettől még ugyanúgy ott van, hogy egy kicsit legalább miért nem voltam tájépítész. Miért nem vezettem mozdonyt legalább pár évig? Az ember életéből kimaradt dolgok azért tudnak fájni.

Ezt most kezdte el hiányolni, vagy húsz éve is hiányzott, hogy tájépítész legyen?
– Egy kicsit mindig hiányzott. A háttérben sok mindennel foglalkoztam, még az extrém sportokat is kipróbáltam. Sárkányrepültem, autóversenyeztem, vendéglőm volt, bortársaságot alapítottunk. Emlékszem, a hetvenes években jött egy drasztikus benzinár-növekedés, és csináltam egy vélt statisztikát arról, hogy az átlagosan két személy által elfoglalt autók feltöltésével hogyan lehetne javítani a helyzeten. Kidolgoztam egy diszpécseriroda ötletét, ahonnan lehetne koordinálni, hogy a vidékre utazni vágyók kivel mehetnek. Nagyon sokat járt az agyam a teleautózás ötletén. Mindezzel elmentem az akkori közlekedési miniszter-helyetteshez, de az volt a válasza, hogy a magyar ember erre nem alkalmas.

Ahhoz képest ez azóta kialakult, sőt, ma már applikáció segítségével is kereshetünk magunknak utastársakat.
– Azóta létrejött, igen. De az első szelfit is én csináltam 59 környékén, amikor először felvételiztem a főiskolára, ahova harmadszorra vettek fel. Minden operatőrnek kellett vinnie fotókat a felvételi vizsgára. Volt egy önkioldós Ljubityel gépem, azzal csináltam magamról egy 12 képből álló sorozatot. Illés György volt, aki megnézte a képeket, vágott is egy arcot mellé. Valószínűleg azt gondolta, ki az a nárcisztikus fazon, aki a magáról készült képekkel akar itt engem meggyőzni.

Az nem általános amúgy, hogy azt hisszük, mint a közlekedési miniszter-helyettes, hogy a magyar nép sok dologra nem alkalmas?
– Erre nem tudok válaszolni. A lányom szociológus, ő biztos tudna.

Nem szokta úgy érezni, hogy a kishitűség erős a társadalomban?
– Nem ezt tartom a legnagyobb negatívumnak. Inkább azt a fajta apátiát, ami ráül az egész országra. A „most mit csináljak, úgysem lehet semmit megváltoztatni” című szöveg. Csak a ma, és csak én. Van egy szép kertem, de hogy a kerítésemen kívül nő a dudva, az már nem érdekel.

Monori Lili: Az öreg Lukács György végigsírta a belső vetítést | Magyar Hang

– Végül is örülhetünk, hisz a kormány hasonlókat mond, nem? Apokaliptikus víziókkal riogat, és sulykolja, hogy nem elég a jelennel foglalkozni, mert a jövő szörnyűségeket hozhat.
– Ez megint más, de nagyon be is jött nekik. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a vallásos vakhit intelligenciafüggő lenne, hiszen egyetemi tanárok éppoly borzongva mondják ki a migráns szót, mint egy átlagember. A Mario és a varázsló jut eszembe: mintha átok ülne rajtunk, és hipnotizálták volna az országot. A goebbelsi propaganda mintájára zajlik ez, nem csoda, hogy működik.

A félelmekre mindig könnyű rájátszani, nem?
– Félelmekre és a tetten érhetetlenre. A misztifikált, csak körvonalazott, de nem létező társadalmi jelenségekre, karakterekre. Régen azt mondták, ha rossz leszel, kisfiam, elvisz az ördög. Ma behelyettesítették Soros Györggyel. Így van ez a migrációval is. Mindig lehet olyan képet találni a híradóba, ami nem is biztos, hogy akkor és ott készült, ahol mondják, de kellően félelemkeltő. Még a sokak által nézett futballmeccs szünetében is az egy perces híradóban harminc másodpercig migránsok jönnek, harminc másodperc pedig a sikereinkről hallunk. Győztes harcainkról az éppen aktuális ellenséggel. Hiszen az van bőven, résen kell lenni, én is most kétszer ráfordítottam a zárat az ajtóra.

Kilátvány a Nemzethez! | Magyar Hang

Elég volt a megaláztatásból! Elegünk van belőle, hogy olyan népecskék leckéztetik ősi nemzetünket, mint a francia vagy a német, lásd még NSZK, NDK. Elegünk van belőle, hogy a világméretű liberális fake news ipar kizárólagos célpontja a migrációt egyedüliként megállító Magyarország és Orbán Viktor. Meg egy picit Szijjártó Péter. Illetve Donald Trump.

Érdekes, ezek a kultúrharcos magyarázatok mennyire hasonlóak tudnak lenni, mint régen. Mikor betiltották filmjét, a Bástyasétány 74-et, a Filmfőigazgatóságot vezető Szabó B. István azzal érvelt: rendkívül torz, zavaros képet ad a társadalomról. Ma kormányközeli ideológusok a Liza, a rókatündér világáról mondják ezt.
– Érdekes egyébként a Bástyasétány története. Mai szemmel egyáltalán nem értem, miért tűnt olyan veszélyesnek annak idején. Egy vicces film, ennyi. Valószínűleg arról lehetett szó, hogy bár sok mindent szabad volt mondani, akár élesen is kritizálva a rendszert, de egyet nem lehetett: megkérdőjelezni, hogy ez minden világok legjobbika. Azt sugallni, hogy lehetne ennél jobb is. És a kritikánál sokkal jobban fájt az is, ha kinevették a rendszert. A Tanú például ezért vált kedvenc ellenséggé. A Bástyasétánynál a munkánk sorsa akkor dőlt el, amikor javasoltam helyszínnek a romos házat a futószalaggal szemétgyűjtő közepén. Attól lett ennyire vad és kinevetnivaló az egész, ahogy ebben a környezetben elénekelték azokat a vidám dalokat.

„Inkább tessék akasztani!” Mi igaz A tanúból? | Magyar Hang

A tanú én vagyok. Bacsó Péter, az ötven éve, elkészültekor be nem mutatott kultuszfilm rendezője mondta ezt magáról. Másszor egyenesen úgy fogalmazott, hogy a Rákosi-rendszer harcos kollaboránsa volt, aki „egy ideig bedőlt az egész kitalációnak”.

Vagy ott voltak az ügynökügyek, azok is keserű rácsodálkozásra adhattak okot. Hogy érzi, Bódy Gábor tragédiája mögött is ez állhatott?
– Bódynak valószínűleg ez volt a tragédiája, igen. Mindenféle városi legendák szólnak róla, hogy nem is öngyilkos lett, de ezekre nem született bizonyíték. Az biztos, hogy az ő lelkére nagy nyomásként nehezedett ez, bár elég cinikus fickó volt. Nem voltam vele közeli kapcsolatban, bár egyszer, a Psyché kapcsán szóba kerültem én is mint operatőr. Csináltunk próbafelvételt együtt, de nagyon idegenkedtem a személyiségétől. Számomra fontos volt, hogy akikkel dolgozom, azokkal jó emberi kapcsolatot ápoljak.

A cinizmusa miatt idegenkedett tőle?
– Nehéz megfogalmazni, de egyszerűen olyan személyisége volt, ami engem taszított. Mondtam, hogy inkább nem szeretném ezt a munkát. De jól járt Hildebrand Istvánnal, és méltánytalannak is érzem, hogy most kapta meg azt a Kossuth-díjat, amit már fél évszázaddal ezelőtt kellett volna.

Miről beszélget Kertész Mihály és Bódy Gábor a halál után? | Magyar Hang

Izgalmas filmtervéről adott hírt Lichter Péter, a Fagyott május című „avantgárd horror” rendezője. Az alkotó harmadik játékfilmje Üres lovak címmel készül, és két legendás művész, Kertész Mihály és Bódy Gábor halál utáni beszélgetését mutatja be. A korszakos rendezőket Mácsai Pál és Rába Roland formálják meg, a diskurzust pedig hollywoodi klasszikusok, valamint „szerzői és avantgárd munkák asszociatív kollázsa kíséri”.

Ha már a mai kultúrharc szóba került, érdekes, mennyiszer hivatkoznak a történelmi filmek hiányára is. Miközben sorra készülnek hasonlók, az ön utóbbi két filmje is az 1945 és a Budapest Noir voltak, de a Saul fia és a Napszállta például szintén azok.
– Valóban, de a történelmi filmet ők csak fedőnévként használják. És az olyan filmeket hiányolják, amik Horthy Miklós nagyságáról szólnak, esetleg Trianon igazságtalanságáról, vagy arról, hogy milyen szörnyű sors jutott ennek az országnak. Eközben történelmi film lenne az is, ami a rendszerváltásról szólna, és sajnálom, hogy ilyen alig készült. De 56-ról sem született sok hiteles film kettő-három kivételével. Arra büszke vagyok, hogy az egyikben, a Szerencsés Dánielben közreműködhettem. De nagyon nehéz volt azt is megcsinálni.

A fiatal filmes generációnak köszönhetően egyébként egyre inkább fellendülőben van az ipar, nem? Jönnek a díjak, a fesztiválsikerek is.
– Az valóban fantasztikus, örülök is neki. És annak is, hogy egyre demokratikusabb a szakma. Régen annyira arisztokratikus dolog volt rendezni, mint a középkorban festőnek lenni. Ma tulajdonképpen csak ambíció kérdése. Ha valakinek telik mobiltelefonra, és van mondanivalója, már filmezhet is. Felteheti a Youtube-ra, több nézője lehet a Kincsemnél is. Nekem fiatalon az volt az álmom egyébként, hogy bárcsak mindig lenne velem egy kamera. Akármerre járok, csak előkapnám a csomagtartóból, mert akkor még nyilván ilyesmiben gondolkoztam, és máris készülhetne a felvétel.

Napszállta: Temérdek szépség mögött a világ borzalma | Magyar Hang

Nemes Jeles László bátor ember, és tökéletesen korszerűtlen. Nem kis merészség kellett hozzá, hogy a Saul fia valószínűtlen sikerszériája után is konokul folytassa a megkezdett utat, és a közönség, illetve a kritikusok várható véleményére fittyet hányva kompromisszumok nélkül építse fel ugyanazt a világot, amit az egyebek mellett Cannes-i Nagydíjat, Aranyglóbuszt és Oscar-díjat nyert első művében is láthattunk.

Viszont szembesülhetünk ennek negatív oldalával is. Mikor bárkit látunk az utcán, mind a telefonjába van mélyedve, és csak a kamerán keresztül látja meg az őt körülvevő világot.
– Ez egy átmeneti állapot. Minden újdonságot lehet okosan és hülyén is használni. Valóban nevetséges számomra is, hogy ma embert nem lehet találni, aki a többieket vagy az épületeket nézi, inkább mindenki mered maga elé. Viszont fantasztikus, hogy ha valami nem jut eszembe, nem kell hazajönni és a Révai Nagylexikont felütni. Szerintem ez sokkal fontosabb annál, mint hogy mások mit szórakoznak a mobiltelefonjukon.

Érdekes az is persze, hogy régen szintén megvolt ez, csak akkor még a metrón mindenki az újságjába temetkezett. Ma viszont, ha valaki könyvet vagy újságot olvas, rögtön pozitív példának látjuk.
– Facebookra fel is tettem egy fotót nemrég erről. Három éve fotóztam, hogy egy anya két gyerekével ült a metrón, és mindannyian könyvet olvastak. „Milyen üdítő látvány”, írtam hozzá. De hát ez is megy ki a divatból. Gutenberg nagyot dobott annak idején. Most meg már az e-könyv van feljövőben.

Kicsit azért romantikus elvárás az is, hogy metrón és buszon egymást nézzük mosolyogva, ne pedig a saját kis világunkba meneküljünk, nem?
– Persze, tény az is, hogy nem sok szépet és jót látni. Elég hosszú ideig laktam a Nyugati pályaudvar környékén, naponta mentem át az aluljárón. Hieronymus Bosch bizakodó, rózsaszín képeket festegető kis piktor volt ahhoz képest, ami ott az ember szeme elé tárul. Annyira szerettem volna mindig ott fotózni, de egyszerűen nem mertem. Ma már ezt nem lehet, azonnal személyiségi jogokról kezd kiabálni a másik, vagy meg próbál ütni. Pedig van ott egy figura, akit nem tudok megfejteni. Van egy kockája az aluljárónak, és mindig azon áll kinyitott bőrkabátjában. Feltételeztem azt is, hogy nőket futtat, de fiatal lányok nem mentek még oda hozzá. Időnként nagyon jelentőségteljesen telefonál, és azon az egy négyzetméteren éli életét. Előbb-utóbb meg fogom már kérdezni tőle, nem bírom, hogy nincs válaszom rá.

Említette, hogy nagyon fontos a baráti viszony kialakítása azokkal a színészekkel, akikkel dolgozott. Ez sikerült az olyan világsztárokkal is, mint mondjuk Alan Rickman?
– Igen, ő például olyan színész volt, akivel sikerült baráti viszonyba kerülni. De Banderasszal is nagyon jóban voltam, sok e-mailt váltottunk. Ben Kingsleyvel, Anjelica Hustonnal szintén. Szegény Robin Williamsszel is nagyon jó beszélgetéseink voltak. Lengyelországban forgattunk, ahova ő hozta magával a szakácsát. Minden este főzött nekünk a szálloda konyháján, órákig beszélgettünk a forgatások után, megváltottuk a világot. Rickman a Raszputyin forgatásán nagyon példaértékű kiállást tanúsított mellettünk. Le akarták váltani a stábomat, amit én megneszeltem. A következő reggelinél találkoztam Rickmannal, és ő látta, hogy valami bajom van. Kérdezte, ha elveszik tőlem a stábomat, maradok-e? Mondtam, hogy nem. Na, erre több se kellett, a forgatásra civil ruhában érkezett, miközben kétórás maszkolása volt a forgatás során minden reggel. És mondta, hogy ha mi nem maradunk, akkor ő sem. Minden maradt is a régiben.

És Williams milyen volt?
– Iszonyatos szélsőséges hangulati ingadozásai voltak. Egy hatalmas hahota után bármikor ellephette egy sötét fátyol az arcát. Nekem az volt a módszerem, hogy a forgatás előtt akartam mindig megalapozni a hangulatot velük. Mondtam nekik, hogy mindenki maga ismeri a legjobban az arcát, és mondják el, mit tartanak előnyösnek, mit nem.

Nem él az emberről hamisabb kép a saját arcáról? Annyira ismerjük magunkat, hogy már képtelenek vagyunk pontos képet alkotni.
– Erről készült is egy nagyon jó magyar film, Zolnay Páltól a Fotográfia. Annál szebben nem lehet arról beszélni, mit fogadunk el magunkon, mit nem.

Most min dolgozik?
– Azon, hogy hátralévő éveimnek tartalmat és értelmet adjak. Egész életemben forgatókönyvben leírt szavakat változtattam képekké. A kamera egyre nehezebbé vált, a toll meg könnyű. Most megpróbálom gyermekkorom fejemben nyüzsgő képeit „szóra bírni”.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/16. számában jelent meg, 2019. április 18-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/16. számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
Lakner Dávid
Lakner Dávid
1990-ben született újságíró, a Magyar Hang munkatársa. 2015-től dolgozott a Magyar Nemzetnél, előbb az MNO-nál, majd a kultúra rovatban. Média, film, irodalom, Bergman, Camus, Vonnegut.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

27,998lájkolóTetszik
2,429követőKövetés
16,879feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Orbán hamis mítoszt épít – Magyar Hang-ajánló

Németh Miklós- és Gémesi György-interjú; megszólal a „kutyagyilkos bisztró” pultosa; gyerekkönyvmelléklet; vajteszt. Itt a friss Magyar Hang!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Amikor a tükörkép felénk fordul

A Mi horrornak álcázott vígjáték, amely azonban egy ponton a rémisztő után a mosolygós maszkot is ledobja magáról.