A Fekete Zaj meghívására Magyarországon járt a Facebookon nagy népszerűségnek örvendő izlandi képregényrajzoló, Hugleikur Dagsson. A közösségi médiában egyre több követőre találnak a hasonló fekete humorral bíró rajzolók, említhetjük Dagsson mellett például a Cyanide&Happiness népszerűségét. Míg tizenöt-húsz éve a South Park, a Family Guy jelentette elsősorban a határokat és a politikai korrektséget nem ismerő szatírát, addig az internet és a közösségi média berobbanása egy új nemzedéket ismertetett meg velünk. Dagssont a pályatársai mellett korábbi főnöke, Jón Gnarr reykjavíki polgármesterségéről és a Mohamed-karikatúrákról is kérdeztük.
– Már nemcsak a Facebookon gyűjti a lájkokat, könyve Ööö… Nevetnem kéne ezen? (Should You Be Laughing At This?) címmel magyarul is megjelent. Vaskos, a biztosítékot könnyen kiverő humora mintha tényleg nem ismerne határokat: kifiguráz vallást, szexuális identitást, olykor tobzódik a testnedvekben. Mi az, amiből már ön szerint sem kellene viccet csinálni?
– Az egész a kontextustól függ. Szinte bármiből csinálhatsz viccet, legalábbis addig, amíg bizonyos szabályokat tiszteletben tartasz. Létezik például az „ez még túl korai” szabálya: ha valami nagy szerencsétlenség történik, nem kezdesz el már aznap este viccelődni vele. Valamivel később, esetleg. Az egész nem igazán azon múlik, hogy mit mondasz, hanem mikor, hogyan és miért mondod, sőt ki mondja a poént.
– Akkor már érthetőbb, a Notre-Dame-tragédia után két héttel miért nézhettük esetleg másként a quasimodós mémeket, mint aznap este. Vagy említhetjük a Charlie Hebdót, ami a brüsszeli terrortámadáson való poénkodással verte ki a biztosítékot. Akadnak azért, akik nem ismerik ezeket a kimondatlan szabályokat, nem?
– Valóban így lehet, bár ezt a szóban forgó Charlie Hebdo-rajzot nem láttam, így nem is tudnám megítélni. Viszont szükséges beszélni arról a fajta felelősségről, amit a humoristának vállalnia kell.
– A politikailag inkorrekt humor jellemző az olyan sorozatokra, mint a South Park, de a szélsőséges politikai csoportok is szeretnek játszani vele. Amikor pedig az uszító rajzok kiverik a biztosítékot, rögtön a szólásszabadságra hivatkoznak.
– A szólásszabadság valóban nagyon fontos. De a dolgokat nem érdemes keverni, egy poénnak nem annyi a célja, hogy ki lehet mondani. Ha csak azért mondasz el egy viccet, hogy botrányt kavarj, akkor ott a humor csak egy eszköz arra, hogy megtámadj valakit. A vicc szólhat épp ellentmondásos megítélésű vagy érzékeny témáról, de nem azért születik, hogy fegyverként használják.
Már nem űz gúnyt a South Park a globális felmelegedésből | Magyar Hang
A családapa lazán felkönyökölve, borát szürcsölgetve öntudatosan magyaráz feleségének. „Ne higgy el mindent, amit az emberek összevissza beszélnek, Susan. A medvedisznóember létezésére nincs tudományos bizonyíték" - mondja, a kioktató hangnem pedig nem szűnik akkor sem, mikor az említett lény beront a bárba, és elkezdi gyilkolni az embereket.
– Ugyanakkor van, amikor a poén halálos is tud lenni, és valóban a szólásszabadság forog kockán. Ön például viccelődne Mohameddel?
– Ez nagyon jó kérdés. Nem kerültem korábban olyan helyzetbe, hogy Mohamedet kívántam volna rajzolni. Egész pontosan addig nem, amíg Dániában lövöldözni nem kezdtek azért, mert valaki meg merte ezt kockáztatni. A késztetést azóta sem igazán éreztem, miután nem ismerem igazán Mohamedet vagy a Koránt. A kereszténységhez vagy a skandináv mitológiához több közöm van, hiszen azokról tanultam is. Ettől még viccelődök az iszlámmal, az iszlamofóbiával vagy azzal, hogy nem viccelődhetek Mohameddel. De ha eszembe jutna egy nagyon jó poén Mohamedről, valóban nem biztos, hogy közzé merném tenni, miután nem akarok meghalni. Az elég igazságtalan, hogy az iszlámhívők ennyire érzékenyek a Mohamed-témára. Pedig biztos vagyok benne, hogy neki magának is tetszenének ezek a viccek.
– Volt már olyan vicc, aminek megbánta az elmondását?
– Előfordult már, miután ironizáltam egy izlandi közszereplőn, aztán azt hallottam tőle, hogy mennyire bántotta. Akkor kicsit sajnálkoztam ezen. „Jajj, ne haragudj, de hát ez a munkám, tudod”, és hasonlók.
– Pedig mondhatta is volna a szemébe, hogy márpedig ezt gondolja róla. Legalábbis egyre elterjedtebb, hogy a bárdolatlanságot sokan őszinteségnek hiszik, és egy-egy bántó mondat után védekeznek: „hé, én csak kimondom, amit gondolok.” Az egyik rajzán ki is figurázta ezt a hozzáállást.
– Valóban, ezt nemrég tettem közzé. Mostanában kezdem én is azt érezni, hogy szokás a gorombaságokat azzal magyarázni, hogy ez csak őszinteség volt. „Jaj, ez annyira béna poén” – vágták például a fejemhez nemrég. Magamban gondoltam is: de hát nem kértem, hogy őszinte legyél, nyugodtan magadban is tarthattad volna. Úgy tűnik, ha valakinek rossz napja van, azzal vezeti le, hogy őszinte emberré vedlik át. Ami szerinte rögtön felmentést is ad az alól, hogy a gonosz beszólásokat gonosz beszólásként kezeljük.
– Ennek a fajta fekete humornak van köze ahhoz, hogy ön Izlandról érkezett?
– Régebben azt gondoltam, hogy tipikusan izlandi az a sötét humor, ami rám jellemző. Aztán elutaztam Finnországba, és rájöttem, hogy ott is jellemző ez. Akkor már inkább skandináv jellegzetességnek tartottam. Ma már úgy látom, hogy a fekete humor elég univerzális dolog. Ez nem kötődik földrajzhoz, Közép-Európában és Amerikában éppúgy a nyomára bukkanhatunk.
– Igaz, Izlandról egyébként sem a humor jutna feltétlenül eszünkbe. Ha csak az olyan zenészeket vesszük, mint Björk, a Sigur Rós vagy a Sólstafir, illetve az olyan filmeseket, mint Baltasar Kormákur, hát nem egy nagy nevettetők a szigetország lakói.
– Ennek Izland elszigeteltségéhez lehet köze. Ott vagyunk elzártan a világtól, sötét a történelmünk, sötétek a napjaink, az időjárás tényleg nem túl reménykeltő. A viking csaták szintén inkább véresek, mint viccesek. Ráadásul Norvégia és Dánia is az uralma alatt tartotta országunkat 1944-ig. Persze, azóta sok idő telt el, de attól még máig meghatározza a szemléletünket. Gyakran volt szükségünk egyébként a humorérzékre, csak hogy túl tudjuk élni ép ésszel a mindennapokat. A sötétebb zenével pedig nem feltétlenül a külvilágot akarjuk megszólítani: sok izlandi nem is gondolta volna, hogy nemzetközileg népszerűvé válhat. Szóval benne van az is a hozzáállásunkban, hogy nem kell mosolyt erőltetni magunkra, hamis pózokban tetszelegni: tehetünk magasról a világra, és kifejezhetjük a művészetünkben azt, ami nekünk jól esik.
– Azért manapság már elég sok figyelmet kap a szigetország, illetve az izlandi humor. Vegyük csak a Legjobb Párt választási győzelmét, illetve Jón Gnarrt, akit Reykjavík polgármesterének választottak meg.
– Jón Gnarr a személyes mentorom, nagyon becsülöm őt. Filmkritikusként is segítettem a munkáját: volt egy rádiós műsora, annak meg egy filmes játéka. Hatalmas mozirajongó vagyok, így hát folyton betelefonáltam. Így hamar fel is fogadott a kritikusának, animációkat gyártottam a tévéshowjába. A karrieremet gyakorlatilag Jón Gnarr indította be. Aztán az egyik nap azzal keresett meg, hogy mit szólnék, ha a pártja tagja lennék? Mondtam, hogy hát jó. Jött is a következő kérdés, hogy hányadik helyet szeretném a listán, az ötödiket, a tizediket? Mondtam, hogy inkább a 28.-at. Még a végén valóban bejutottam volna.
– A viccpártok örök kérdése, hogy mi történik, ha a poén túl jól sikerül. Mi történt?
– Két éve volt már polgármester, amikor egyszer találkoztam vele. Ügyeket intézett, választópolgárok panaszait hallgatta, vér és veríték volt az egész. A nap végén rám nézett, sóhajtott egyet, és azt mondta: ez a vicc most rólam szólt. Szerintem nem végzett rossz munkát.
– Az egyik legnépszerűbb rajza az Anarchy in the UK, amivel a Sex Pistols-számcímet gondolta újra. A britekkel most amúgy is lehet bőven viccelni, nem? Vegyük csak a bohóckodást a brexit körül.
– Meglepett azért, mekkora népszerűségre tett szert ez a rajz. Valószínűleg a legismertebb, amit eddig alkottam. A Sex Pistols népszerűsége is okozhatja. Azt mondtam magamban, oké, ez tényleg vicces, de azért nem ennyire. A brexit alakulásával tényleg megkönnyítik a humoristák dolgát.
– Egyre népszerűbbek a Facebookon a hasonló fekete humorral megáldott képregények, vegyük csak Joan Cornellàt vagy a Cyanide&Happiness-t. Inspirálják ezek is?
– Imádom a Cyanide&Happiness-t, ami persze jóval népszerűbb nálam. Mégis időnként próbálom inkább kerülni Rob DenBleyker, Kris Wilson és a többi C&H-rajzoló munkáit, nehogy később véletlenül lenyúljam a poénjaikat. De sokszor vált már az az érzésem, mikor megláttam egyet: a francba, pont ezt akartam én is elsütni!
– A South Parkban is volt egy epizód Simpsonék már megcsinálták címmel, ami ezt az érzést dolgozta fel.
– Pontosan, ezt szoktam érezni én is. Nagyon hasonló témákkal dolgozunk, könnyen előfordulhat az ilyesmi.
