Térey János emlékére

Épp hétvégén beszélgettem arról valakivel a rettenetes budapesti hajókatasztrófa kapcsán, mennyire törékeny az élet. Banális felfedezés? Hogyne lenne az. Mégis újra meg újra megrendíti az embert. Arra azonban nem számítottam, hogy június 3-án reggel mindjárt újabb bizonyítékot kapok ennek a banalitásnak az igazságára. 

Hétfőn reggel meghalt Térey János. Amikor megláttam a hírt – vigyázat, újabb, a közhelyesség vádjára joggal igényt tartó észrevétel! –, nem akartam elhinni. Hiszen Jánossal nem is olyan régen még beszéltünk, járt bent a Magyar Hang szerkesztőségében. Legutóbb, nem egészen egy hónapja Ballagás ekével, kalapáccsal, tollal címen közölt nálunk írást, amelyben saját debreceni élményeit írta meg, hogy egyazon lendülettel gyors, ám tökéletes verselemzést is adjon Juhász Ferenc, Csukás István és Weöres Sándor egy-egy költeményéről. 

Hihetetlen műveltsége volt. Huszonegy évesen, Debrecenből érkezve robbant be a magyar irodalomba, költőként. Kevés nagyobb tehetség volt akkor idehaza. És kevés alázatosabb. Térey – ez az ember benyomása műveit olvasva – már fiatalemberként mindent tudott a magyar költészetről. Elzarándokolt a még élő nagyokhoz – Vas Istvánnál tett látogatásáról szóló írása jut eszembe elsőként –, elképesztő magabiztossággal nyúlt nyelvhez, történelemhez, rímekhez. Már pályakezdőként érett és kiforrott volt. Szellemes, elegáns és profi. Nemigen volt kérdés, hogy az 1990-es évek fő eseménye költészetünkben az ő – és Peer Krisztián – színrelépése. 

Később írt esszét, drámát, prózát. Fordított – túlnyomórészt verseket. Alkotott verses regényt. A Paulus, a Protokoll és A legkisebb jégkorszak szinte előzmény nélküli remekművek kortárs irodalmunkban.

Térey János örökségét, életművét még sokan fogják értékelni és értelmezni az elkövetkezőkben. Hiányozni fognak a művei, irodalmi és közéleti éleslátása – azon kevesek közé tartozott a magyar értelmiségben, akik a lehető legjózanabbul próbálták szemlélni a körülöttünk zajló történéseket –, és hiányozni fog ő maga. Szerzője volt  Magyar Nemzet Magazinjának, és, mint említettük, a Magyar Hangnak. 

A Legkisebb Jégkorszakot annak idején végtelen meghatottsággal olvastam. Ez a meghatottság nem kis részben annak szólt, ahogyan a szerző egyik legkedvesebb zenekarom, a Cure (és ezen keresztül egyik kedves kortárs költőm, Robert Smith) munkásságát beemelte a műbe. (Egyébként is: rajongtam azért, hogy Térey éppoly komolyan, mélyen és okosan tudott írni a Depeche Mode vagy a Cure munkásságáról, mint Verlaine-ről. Pár hónapja még azt tervezgettük, hogy közösen nekivágunk, és elmegyünk meghallgatni Robert Smithéket a szerbiai Exit fesztiválra.) A Recorder blog 2016-ban körkérdést intézett sokakhoz a Cure közelgő budapesti fellépése kapcsán, valljanak kedvenc zenekarukhoz fűződő viszonyukról, állítsanak fel toplistát a legjobbnak tartott számokból. Térey válasza: 

1. Kiss Me Kiss Me Kiss Me (1987) – Mert ez egy korszakos mestermű. 2. Disintegration (1989) – Még emlékszem, ahogy Herskovits Iván leadta a rádióban, jelezve, hogy a kazettaváltozat hosszabb.
3. Pornography (1982) – már a Cold önmagában, mert az nekem maga a fiatalság jege, lásd saját omázsomat A Legkisebb Jégkorszakban.
4. Bloodflowers (2000) – Mert azt senki sem szereti, pedig a legnagyobb nyárbúcsúztató dal azon van.
5-6. hely megosztva: Wild Mood Swings (1996) a könnyes balladákért és az egyenetlen Wish (1992) B oldala, a Letter To Elise-szel a tetőn.

Épp megjött a nyár, János, de egy darabig most megint a Coldot fogom hallgatni én is.

Isten veled, borzasztóan hiányozni fogsz.