Almás kofa, zsömlelány, kuglófmadonna, rossz tündér és nyúlánk királykisasszony. Tálak, kancsók, vázák, korongolt állatplasztikák. Volt néhány évtized, amikor szinte minden magyarországi lakásra jutott legalább egy nosztalgikus hangulatú Kovács Margit-kisplasztika, köszönhetően az Iparművészeti Vállalat sorozatgyártásának. Széles körű ismertséget hoztak Kovács Margitnak ezek a naiv szobadíszek, de művészetének valódi lényegét is épp ezek a figurák homályosították el. Ő maga is tudta ezt jól, így írt erről egy kiadatlan cikkében: „Édesistenem, ne váljon soha gépiessé bennem a munka. Ne adjon helyet a munka élő öröme és kínlódása a mesterség megszokott ügyességének.”
Sikere hosszú évekig töretlen volt: a szentendrei Kovács Margit Múzeum több mint két évtizeden keresztül a leglátogatottabb kiállítóhelynek számított, a diplomáciai vizitek kötelező programpontja volt a szentendrei kitérő, megfordult itt az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Margaret Thatcher, a Szovjetunió vezetője, Mihail Gorbacsov, a dán királynő, a spanyol király a feleségével, az iráni sah és a szaúdi sejk is. Volt olyan időszak, amikor a szentendrei múzeumot egymillióan, azaz kétszer annyian keresték fel, mint a Duna-parti város összes többi galériáját együttvéve.
„A művészet nem játszik a politikával" | Magyar HangA rendszerváltás után Kovács Margit munkássága lassanként mégis vesztett jelentőségéből, a múzeumi látogatók is mindinkább elmaradtak. Ebben talán szerepe lehetett annak is, hogy művei jelentős része a közgondolkodásban a szocialista realizmus esztétikai megfelelőjévé vált, elég itt csak a Csepel Autógyár Művelődési Házának homlokzatán lévő Ember és a munka című relieffrízre vagy az igencsak propagandisztikus díszmedencére gondolni a budapesti Úttörő Áruházban. De említhetnénk az országimázs-gyűjteményként szolgáló Magyarország-térképet is, amely hosszú éveken át a hegyeshalmi határátkelőnél fogadta a hazánkba érkezőket.
„Ő nagyon hálás azért, hogy 1956 után nem agitálták őt erőszakosan be a pártba, és soha ebből neki semmiféle hátránya nem volt. (…) Most először érzi úgy, Kádár elvtárs levele után végiggondolva mindent, hogy talán mindig mindenkit becsapott, hogy ezekről a kérdésekről nem beszélt és talán többet kellett volna neki is azért tenni és segíteni, hogy az emberekben a szépség és a jóság erősebben hasson. Most először érzi, hogy nem ellentétes ezzel a párttal, hogy ő szereti a rendes embereket, ha olasz, ha franciák, ha hottentották. S az emberek iránti szeretet összeköti velük. (…) Kéri, hogy cserepeit, ha akármilyen kicsi értéket is jelentenek, szeressük, ha lehet” – vetette papírra Kovács Margit kérését Aczél György 1977. május 30-án, néhány nappal a művész halála előtt.
Kovács Margit azon kevés alkotó közé tartozott, akiket a Horthy-korszakot követően a kommunista éra is elfogadott, foglalkoztatott. Sőt igazából egész magánmitológiája ekkor épült fel. A Kádár-korszak kultúrideológusa régi, jó barátságot ápolt Kovács Margittal. A keramikus egy házban élt a Pozsonyi út 1. szám alatt Radnóti Miklósékkal. A költő és felesége, Gyarmati Fanni társaságához tartozott Aczél is, aki akkor még amatőr színész-előadó-művészként élte életét.
A nyers hús színeváltozása egy itthon még sosem látott kiállításon | Magyar HangKésőbb már „főkultúrosként” ő és az MSZMP Pest megyei bizottságának titkára, Cservenka Ferencné járta ki, hogy Szentendrén megnyílhasson Kovács Margit állandó, gyűjteményes kiállítása – noha a művész egyáltalán nem kötődött a településhez. Szomorú adalék, hogy három ház közül Kovács Margit maga dönthette el, hol kapjon otthont életműve, a kiválasztott Vastagh György utcai épületből pedig az utca névadó festőművészének leszármazottjait egy lakótelepre költöztették. A kiállítóhely az utóbbi években csendesen működött, tavaly télen műszaki problémák miatt be is kellett zárni az intézményt, amely idén április közepén nyitotta meg ismét kapuit, ráadásul Eged Dalma és Szilágyi Zsófia kurátor vezetésével újrarendezték a kiállítást.
Árnyaltabb megközelítésből, feldolgozatlan hagyatékából származó levelek és fotók segítségével mutatják be Kovács Margit életpályáját. Kiszélesítették az életművet: láthatóvá válnak az eddig ismert és újonnan azonosított, Magyarország területén található kültéri, köztéri, valamint középületekben található munkák is – mint például a kiállítás címét is adó Budapest, a Duna királynője című kerámiapannó, amelyet az 1937-es párizsi világkiállítás magyar pavilonjában mutattak be. Kovács Margit 1959-ben Játékok címmel készített egy nagyméretű csempeképet a fóti Károlyi István Gyermekközpont főépületébe, kérdés, mi lesz a sorsa ennek az alkotásnak, ha a gyermekotthonnak ki kell költöznie onnan.
A dokumentumokból kiderül, hogy Kovács Margit nyitott gondolkodású művész volt, a legismertebb Madonna-alakjaihoz számos forrásból merített ihletett. A kiállításon látható egy német lapból származó kivágás az afrikai törzsekről, a meztelen nőalakokat idézi a Szoptató című alkotása, amely gyönyörű őszinteséggel ábrázolja az anya és gyermeke közötti intim pillanatot. Szerelem, anyaság, az otthon fészekmelege – élethelyzetek, amelyekben neki nem lehetett része, szobrai mégis érzékenyen fejezik ki az ehhez kapcsolódó érzéseket.
Kovács Margit titokzatos asszony volt: sosem beszélt zsidó származásáról, a háború alatt történtekről. Szerelmeit, ha voltak egyáltalán, titok övezi, édesanyjával élte életét, akit rajongva szeretett. „Jaj szerbusz Mukim. (…) Azt hiszem az tett téged olyan édessé, hogy olyan erős voltál és olyan gyönge. És akármilyen pici és gyönge voltál – mégis mindig védelmező és édes és erős bástya voltál. Jajjistenem. (…) Szerbusz édesgyönyörűszép apró kis Bubák” – írta egyszer édesanyjának. Minden fájdalmát, minden szeretetét őrzi ma is az a szobor, amelyen anyja halottas ágyára hajol testvérével közösen.
A kiállítás legerősebb anyagát képzik azok a szobrok – a Jaj, a Gyász I. és a Gyász II., a Komisz öregasszonyok –, amelyek megindító őszinteséggel, kevés eszközzel, plasztikusan, markáns mozdulatba sűrítve fejezik ki a halálhoz való viszonyt, a megrendülés fájdalmát, a csapás súlyát. Letaglózó az 1970-ben készült Halotti beszéd, amelyben pillanatba merevíti az élet legnagyobb tragédiáját. Fájdalmasan szép a Melyik immár az anya és melyik a gyermek című kompozíció, utolsó műveinek egyike is. Szikár egyszerűséggel mutatja meg egy ölelésben az élet körforgását, hogy miként cserélődnek fel a szerepek, miként óvja a felnőtté ért lány gyermekké zsugorodott szülőanyját utolsó útja előtt.
A Kovács Margit, a Duna királynője című kiállításért érdemes újra ellátogatni Szentendrére, mert máz nélküli, őszinte képet kaphatunk arról, milyen művész is volt Kovács Margit valójában.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/18. számában jelent meg, 2019. május 3-án.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/18. Magyar Hangban? Itt megnézheti!
