Nagyon korán kialakulnak az árkok, sokszor a fiatalok is belenőnek a megosztottságba – többek között erről beszélt lapunknak Tóth Krisztina. Az író-költőt kérdeztük Fehér farkas című novelláskötetéről és a nőkkel szembeni elvárásokról is.
– Új kötete, a Fehér farkas novelláiban olyan emberekkel találkozunk, akik nem tudnak szabadulni múltjuk színhelyeitől, emlékeitől. Vegyük csak a nőt, aki a gyerekkori otthonához hasonló alaprajzú, ki- vagy eladó lakásokat járja körbe. Ön is beszélt arról, hogy csinált már hasonlót, visszament oda, ahol korábban élt. Milyen érzéseket indíthat ez be? Sikerül valami újat megtudnia az embernek önmagáról?
– Bonyolult és összetett kérdés, a szereplőim nevében pedig természetesen nem tudok válaszolni, csak a sajátoméban. Aki ír, az eleve ide-oda közlekedik a különböző időrétegek között. Általában nem a jelenben tartózkodik, írás közben biztosan nem. A civil élet más: mi most épp a Jelen kávézóban is ülünk. Valamelyest feltétele is az írásnak, hogy a szerző egyszerre érzékelje az összes időréteget. Nemrég beszélgettem Karafiáth Orsolyával, aki elmondta: pár éve erős késztetést érzett, hogy visszamenjen a gyerekkora helyszíneire. Szerintem ezt mindenki átéli időnként. Egy-egy ilyen vizuális inger legalább olyan mellbevágó és erős tud lenni, mint mondjuk egy a múltat megidéző illat. És mindnyájan ismerjük azt a megdöbbenést, amikor visszamegyünk gyerekkorunk kedves helyszíneire. Hirtelen azt érezzük, hogy összement minden. A világ abból a látószögből hatalmasnak tűnt, visszatérve viszont már csak kicsinek, szűknek.
– Nem öncélúan, nosztalgiától vezérelve akarunk visszatérni, hogy valamiféle folytonosságát érezzük az életünknek?
– Mindennek, ami az alkotási folyamatot segíti, egyben a gondolkodást serkenti, annak célja van. Emellett azt is gondolom, hogy az alkotási folyamatba időnként beleférnek öncélú dolgok, ez nem egy célracionális tevékenység. Nosztalgiáról pedig szó sincs. Soha nem gondoltam, hogy az ember azért menne vissza, mert visszavágyik abba az életbe. Inkább csak rekonstruálni akarja a maga számára a múltját. De most az alkotóról beszélgetünk, nem a művekről.
– Ott van aztán a Lift elbeszélője, aki elképzeli a teljes ház életét, a különböző emeleteken lakó, ismeretlen emberekét. És rádöbben, mennyire nem tudja, hogy mi mindent élnek meg a többiek. Ennyire nem ismerjük egymást, miközben vágyunk rá, hogy a másik életébe belehelyezkedhessünk?
– Az, hogy mennyire nem ismerjük egymást, ordas közhely. Természetesen, mint minden közhely, ez is igaz. Valójában arról van szó, hogy az írás lehetséges valóságok inventáriuma. Mindnyájan pásztázzuk a többi embert, amikor a metróban utazunk, vagy felszállunk egy buszra. És a benyomásainkra támaszkodva különböző elméleteket gyártunk arról, ki kicsoda. A ruházat, a mozdulatok és viselkedések alapján elképzelünk egy életet. Semmi más nem történik ebben a novellában, mint hogy a szereplő fölépíti ezeket a lehetséges életeket. Nem tudjuk meg, hogy valójában igazak-e, érvényesek-e. Az írás is hasonlóképpen működik. Egyszer Ámosz Ozzal beszélgettem, ő mondta, hogy neki az egyik legkedvesebb tevékenysége a peoplewatching. Kiül egy teraszra, nézi az embereket, és úgy tekint rájuk, mint akik az ő szereplői. Elképzeli az életüket. Ezt a találgatósdit mindenki űzi.
– Kívülről nem egyszerűsítjük le nagyon a többi embert?
– Én inkább hajlamos vagyok tovább gondolni a sztorikat. Elmerülni a részletekben. Sokszor kapok szemrehányó pillantásokat, amiért nagyon elidőzött valakin a tekintetem. De hát érdekelnek a részletek! Az is tanulságos, amikor ellátogatunk egy egészségügyi intézménybe, és ott nézegetjük a várakozókat. Egészen más, mintha ugyanezekkel az emberekkel az utcán futnánk össze. Hirtelen szembesülünk vele, hogy mennyiféle bajuk van, micsoda terheket cipelhetnek. Vágásokat, sebeket, zacskót az oldalukon. Az irodalom valahogy ezt a ruha alatti, takargatott részt firtatja. Szeretem azt is végiggondolni, hogy vajon kik ők, honnan jönnek. Milyen munkát tettek le, mit csinálhattak egész nap? Mivel mindenki jó hangosan telefonál, én meg – mint egy nyomozó – néhány apró részlet alapján megpróbálom felgöngyölíteni a háttértörténeteket. A mindennapi útvonalamon is nézem az ismétlődő arcokat, és van időnként egy-egy részlet, ami töprengésre késztet. A Keleti magasságában, a Thököly úton van egy homlokzati erkély. Délutánonként, amikor már nem éget a nap, alsógatyás férfiak ülnek ki az erkélyre sörözni. Szerintem lakásfelújítás zajlik. Ez engem roppantul szórakoztat. Biztosan munka után lazulnak el, a hetes buszról meg őket nézi mindenki a lámpánál.
– A Fehér farkas mennyire lett más, mint mondjuk a Pixel?
– Eléggé más. Azért nem is hasonlítanám hozzá, mert az egy zárt struktúra, amiben szorosan összefüggenek a történetek egymással. Itt viszont nem. Ez novellákból álló válogatás. Persze pusztán azzal, hogy egymás mellé raktam a novellákat, új fénytörésbe is helyeztem a szövegeket. A válogatás szempontja főként a tematika volt. Mindenütt megjelenik a múlt és a visszaélés. Nincs megoldás, feloldozás vagy kivezető út ezekben az írásokban.
– Negatívabban látja a világot?
– Igen, ennek a kötetnek talán sötétebb a hangvétele, mint a korábbiaknak, mert én magam is pesszimistább vagyok. Megjelenik ugyanakkor a groteszk, mint minőség, és a humor azért még a legkomorabb szövegekben is megcsillan.
– Első darabját, a Pokémon Go-t a Rózsavölgyi szalon felkérésére írta, most pedig itt a júniusi Jelenkorban olvasható Denevér. Ami viszont kevésbé nyomasztó talán, mint a súlyos családi titkokat megmutató Pokémon go volt, nem? Viszont ugyanolyan súlyos, és tragikus végkimenetelű.
– Az, hogy valami nyomasztó, az nem esztétikai minőség. A nyomasztó jelzőt annyira elkoptatták, hogy az már szinte nyomasztó. A Denevér abszurd, egy óvodai, szülők közötti konfliktust nagyít fel. Nem akarok spoilerezni, de az a mód, ahogyan a szülők képzelődnek és gyűlölködnek, az a paranoid áskálódás valahogy a mai Magyarországon zajló vitákat akarja leképezni.
– Nemcsak régi helyszíneket vagy családi emlékeket idéz fel az ember, de régi barátságokat is, mint most sokan Térey János tragikus halála után. Hogyan emlékszik rá?
– Barátok sohasem voltunk, egy irodalmi körbe jártunk annak idején. Az Almássy téren működött, Mezey Katalin vezette, aki rengeteget tett ezért a pályakezdő társaságért. Sok időt töltöttünk versolvasással, egymás szövegeinek megvitatásával. Akkoriban egészen másképp zajlott az irodalmi szocializáció. Gondoljon bele, nem volt még internet! Nem lehetett a szövegeket elküldeni, csak postán. Sokkal nagyobb szerepe volt a személyes kapcsolatoknak. A tájékozódásban is sokkal fontosabb volt, hogy a többiek mit mondanak.
– A megosztottságok kevésbé voltak meg pályája elején?
– Akkor még szó sem volt arról a fajta hasadásról, ami mostanra ismét kialakult az irodalomban. Mi többnyire a rendszerváltás előtt ismerkedtünk meg egymással. Akkoriban a Kilencek közül sokan érezték úgy, hogy háttérbe vannak szorítva. Nem jutnak elég publikációs lehetőséghez, nincsenek a helyükön kezelve az irodalomban. Később aztán ez a helyzet megváltozott, mostanra pedig úgy érzem, nagyon sokan nem látják: miközben a régi sérelmekért próbálnak elégtételt venni, addig ők maguk okoztak, okoznak újabbakat. Újratermelődött valami, amiről azt gondoltam akkoriban, hogy már nem fog. Lehet, hogy én voltam idealista.
– Ez csak a régebbi generációknál van meg, vagy az újabbak is belépnek ezekbe a szekértáborokba?
– Szomorúan látom, hogy belenőnek. Igyekszem is arra biztatni a tanítványaimat, hogy próbáljanak ne ideológiák mentén olvasni, hanem inkább esztétikai alapú döntéseket hozni. Viszont úgy látom, nagyon korán kialakulnak az árkok. Kinyúl egy-egy kéz a szekértáborokból, és berántja az ifjú szerzőket, megveregetve a vállukat: „te nagyon tehetséges vagy, mostantól a mi emberünk leszel.” Nagyon nehéz helyzet, és nem látom, hogy a fiatalabb generációk meg tudnák ezt úszni.
– Azt még a Nullahategynek mondta, hogy többnyire férfiak kritizálják és osztályozzák a műveket, szigorú tanítóbácsikként ítélkezve felettük. Arra gondol, hogy kevés a női kritikus?
– Nem arra gondolok, hanem hogy a struktúrát és a gondolkodást mélyen átitatja a patriarchális szemlélet. Ebben ugyanúgy részt vesznek nők is, és jutalmat is kapnak, ha kellő alázattal és szorgalommal illeszkedve a már kész struktúrába. Nem számokról, szemléletről van szó.
– Miként jelenik meg ez a gyakorlatban?
– Attitűd. Szakmaiság, a másik fél tisztelete, személyes határok respektálása. Nemrég például arról kérdezett valaki, hogy miért mosolygok nyilvánosan olyan keveset. Vagyis, szerinte, túl keveset. Ráadásul egy újságírónő. Biztos vagyok benne, hogy ezt a kérdést nem tette volna fel, például, Krasznahorkai Lászlónak vagy Parti Nagy Lajosnak. Nincs olyan kontextus, amiben ez a kérdés felmerülhetett volna. Megerőltette volna magát, hogy valami értelmes dolgot kérdezzen, ne csak valami felszínes kis butaságot.
– Azt szeretnék, hogy a nők mosolyogjanak minél többet?
– Biztos, hogy a női szerepekhez hozzátartoznak olyan tradicionális vonások, mint a kedvesség, a lágyság és az alkalmazkodóképesség. Sokkal többet kéne beszélni arról, mennyire átitta a gondolkodásunkat a patriarchális szemlélet. És minden alkalommal jelezni, ha szexista megjegyzésekbe ütközünk. Ha két férfikollega találkozik a könyvhéten, megdicsérik egymás könyvét és érdeklődnek, min dolgozik a másik. Ha összefutnak egy nő írótársukkal, megdicsérik a ruháját, a haját, és érdeklődnek, hogy van a gyerek. Egy nőnek sokkalta többet kell letennie az asztalra ahhoz, hogy elkezdjék a helyén kezelni őt. Ez még mindig egy férfiak dominálta terület, a kivételek ellenére is. Mondhatnám példának Takács Zsuzsát, aki most lett nyolcvan éves. Aktívan az irodalmi élet az utóbbi 15-20 évben kezdett figyelni rá, pedig hát nem hatvan évesen publikált először.
– A fiatalok tekintetében nincs javulás? Sorra mutatkoznak be az olyan írók-költők, mint Mécs Anna, Izsó Zita, Láng Orsolya vagy épp Vida Kamilla.
– Van, igen. A fiatalabbak már nagyon tudatosan figyelnek rá, hogy ne szippantsa be őket ez a struktúra. Látják az előzményeket, kitapasztalják a rendszer működését, és nem sorolódnak be a felkínált női szerepekbe. A szexi. A lázadó. A politikailag elkötelezett Jeanne d’Arc. A szerethető csúnyácska stb. Van négy-öt ilyen skatulya, amibe a nőket bele szokták szuszakolni. Rémes ajánlatok. Ők viszont megpróbálnak ebből kikerülni, a saját hangjukat megtalálva.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/28. számában jelent meg, 2019. július 12-én.
A teljes interjút keresse a Magyar Hang július 12-én megjelent számában!
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/28. számban? Itt megnézheti!
