HIRDETÉS
Kezdőlap Kultúra Kritika Dogville-t en...

Dogville-t ennél kevesebbért is porig égették

HIRDETÉS

Ari Aster filmjeiben van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. A rendezőért tavaly óta rajong a nagyvilág. Az Örökség után most a Fehér éjszakák című munkáját is jórészt pozitív kritikák köszöntötték, a horror műfajának megújítójaként, egyedi látásmódú alkotójaként üdvözölve őt. A kreativitással pedig nem is lehet gondunk. A jumpscare-jellegű tucatijesztegetések korában elismerésre méltó, amikor valaki új elemekkel bolondítja meg a horrort, vagy egyenesen mellőz mindent, ami mostanában a démonos produkciókat jellemzi. Már az nagy előrelépés (vagy épp visszanyúlás a nagy klasszikusokhoz, lásd alább), hogy valaki a rémet végre nem a láthatatlanban keresi.

HIRDETÉS

Pedig az Örökség is csak úgy indult, mint bármelyik parajelenséges horror. Kaptunk egy gyászoló családot (azon belül is egy neurotikus anyával), valamint egy isten háta mögötti házat, amiben minden lépcsőnyikordulástól meghűlt a vér az ereinkben. Pszichothrillert vártunk, végül valamiféle szektás tombolást kaptunk, amit a rendező érezhetően nem tudott úgy lekerekíteni, hogy annak bármiféle értelme is legyen. Pedig ehhez tényleg nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Ott volt néhány évvel ezelőtt a Valami követ, ami nagyon jól kapta el a régi idők hangulatát, egyetlen jól eltalált Dosztojevszkij-idézettel pedig tökéletesen zárta le az egész őrületet. Ari Aster mintha előre érezte volna azt a terhet, amit a filmre érkező szuperlatívuszok jelentenek, váratlant lépett, csakhogy nem a jó értelemben véve. Az Örökség esetében a kritikus nézők épp ezt a véget fájlalhatták.

A Fehér éjszakák (Midsommar) viszont azt sejteti, hogy a rendező nagyon is elégedett volt a maga befejezésével. Az új film konkrétan olyan, mintha az Örökség zárlata köré egy egész filmet építettek volna. Pedig még itt is olyan jól indul az egész. A nyitójelenetben egy kétségbeesett fiatal lányt (Dani – Florence Pugh) látunk, aki képtelen megbirkózni bipoláris húga rohamaival. Egyetlen támasza a barátja (Christian – Jack Reynor), aki viszont úgy tűnik, szintén nehezen bírja ezt a terhet, és a szakítást fontolgatja. Végül a lehető legrosszabbul végződik az egész, Danire pedig iszonyú súllyal nehezedik a tragédia, amit ép ésszel feldolgozni lehetetlen. Viszont esély nyílik az ilyenkor javasolt levegőváltásra, miután a barátok egy svéd kiruccanáson tanulmányoznák a helyi pogány szekta sajátos szokásait. Az izgalmasnak ígérkező túra persze hamar kegyetlen fordulatot vesz, a végére pedig csak az lesz a kérdéses, milyen sorrendben haláloznak el hőseink.

Örökség: az év legrémisztőbb filmjét vártuk | Magyar Hang

Mintha csak fordítottak volna egyet az arányokon: ezúttal kapunk egy rövid családi drámát, aztán váltás, és a teljes filmen keresztül borzonghatunk azokon, akiknél a vallási szélsőség teljesen kikapcsolja az emberséget és lelkiismeretet. Persze, Dani drámája ott van végig a háttérben, és az átélteket nem tudjuk nem a közelmúltbeli veszteség fényében értelmezni. A Fehér éjszakák pedig eközben egy szakítós film jegyeit is igyekszik magába olvasztani. Sajnos a végére pont ez lesz az, ami annyira ellenszenvessé tudja tenni.

A Fehér éjszakák a szó szoros értelmében új színfoltot jelent a mostanában divatos démonhorrorok között. Éjsötét rémület helyett ezúttal ragyogó napsütésben, ráadásul egy tágas réten figyelhetjük a kibontakozó elmebajt, így tartanunk biztosan nem kell ajtó mögül előugró rémektől. Eddig még rendben is lenne, csakhogy az olcsó ijesztgetés helyett nem okos rémületet kapunk, hanem teljesen kiszámítható, feszültségmentes mészárlást. A Fehér éjszakákat végignézve biztos, hogy egyszer sem fogunk ijedten a karfába kapaszkodni. A méltatók sokkal inkább a feszült hangulatot emelik ki, amit viszont mondhatunk idegesítőnek is, ha már a közepétől tudjuk, mi várható a hátralévő időben. Márpedig tudjuk, hiszen ennél kiszámíthatóbb horror kevés van. Érdemes megemlíteni a filmhez közelálló Rosemary gyermekét, ahol valóban megvolt az a fajta feszültség, ami innen fájóan hiányzik. A beavatott, kegyetlen és erős közösség kontra elveszett nő sztorija sokkal elevenebben hatott, amikor közelebb voltunk az általunk is ismert társadalom segítőkésznek tűnő, valójában álságos és démoni világához.

HIRDETÉS

Az atmoszférateremtés persze így is kiváló, és sikerül átéreznünk, milyen az, amikor a legkevésbé sem szeretnénk elérni a napsütötte sávig. Külön remek, hogy a bármiféle jóérzéstől mentes szektás csoport bemutatásába humor is vegyül, komolyan venni így sokszor lehetetlen a bizarr szertartásokat. A legjobb példa erre az a pároztatási jelenet, ami egyszerre lesz beteges és nevetséges, így a film egy csúcspontját adva.

Viszont nem lehet elmenni amellett szó nélkül, ahogy Aster a civilizációs különbségeket bemutatja. Az első halálos rítusoknál a rémült amerikaiak elsőre úgy reagálnak, mint bármelyikőnk tenné, aztán viszont nyugtatnák egymást: itt ezek a szokások, el kell fogadni őket. Nem civilizátorként jöttek elvégre, csupán megfigyelni azokat a jellegzetességeket, amik megkülönböztetik tőlük ezeket az embereket. Tudományos érdeklődés vezeti őket, ezért hamar össze is vesznek rajta, kinek van joga szakdolgozatot írni a fehér leples elmebetegekről. Persze, a néző már tudja, hogy semmiféle ilyen tanulmány nem fog végül születni. Izgalmas viszont az a kulturális relativizmus, ahova hőseink nagyon hamar eljutnak. Mintha csak az idősek otthonában való elhelyezés nyugodt szívvel egy lapra lenne hozható az aggkorba lépők meggyilkolásával. Emögött valójában nem kulturális nyitottság, sokkal inkább érdektelenség és önhittség rejlik, ami ma egyre inkább jellemző azon nyugatiakra, akik a civilizációterjesztés sikertelenségét látva arra jutnak, hogy a zsarnok rendszereket el kell fogadnunk egyenértékűként a sajátunkkal. Csodálatos társadalomkritika lenne az Aster-horror, ha arra jutna, hogy ez valójában csak kulturális önfelszámoláshoz vezet.

Csakhogy a zárójeleneteket látva ennek épp az ellenkezője tűnik ki. Mintha a Fehér éjszakák azt akarná mondani: a beképzelt és empátiahiányos nyugatiak a viselkedésükért megérdemelnek bármi rosszat. Ezzel összefüggésben a szereplők pontosan olyan ostobák lesznek, mint azt az átlagos horrorfilmekből megszokhattuk. Christiant ráadásul Aster még ellenszenvesebbé is szerette volna tenni, csak Jack Reynor kérésére hajlandó volt némiképp árnyalni a karakterét. Ezzel csak összezavarva a nézőt, hiszen a végkifejlet érezhetően egy jóval antipatikusabb srácra lett szabva. Érthetetlenek is azok a kritikák, melyek úgy interpretálják ezt a párkapcsolati drámát, miszerint a fiú sosem volt ott a lánynak, amikor annak igazán szüksége lett volna rá. Egyfelől a Fehér éjszakák elején Dani pontosan annyira távol van a húgától, mint Christian a barátnőjétől, így a felelősséget ráhárítani bár könnyű, de elég igazságtalan is. Másrészt egy szakítós film attól lesz kifejezetten erős, hogy megismerjük mindkét fél álláspontját, és nem igazán tudunk egyikre sem helyezkedni. Asternél erről nincs szó, ő bűnösben és áldozatban gondolkodik, csakhogy Reynor küzd ez ellen, ez pedig felemássá teszi a végeredményt.

A rendező utalt rá, hogy filmjét többen kapcsolatba hozták Lars von Trier kiváló Dogville-jével, utóbb pedig ő is látja a párhuzamokat. Csakhogy épp itt van a bökkenő: a dán rendező nem állított olyat, hogy az érzéketlen Tom Edison megérdemli a véget, ezt pedig a falu hasonlóképp sérült tagjainak kell kimérniük rá. Egyfelől, mert nála Tom Edison és Dogville valójában elválaszthatatlan egymástól, így ha ítélkezni kell egyik felett, nem hagyhatjuk ki a másikat sem. Christian és a szektás pogányok között viszont számos különbség akad, leszámolni pedig sokkal inkább utóbbiakkal lenne jogos. Épp azért, mert nem gyűlölhetjük annyira saját felelőtlenségünket és érzéketlen önhittségünket, hogy azt mondjuk, akkor győzzenek inkább a még rosszabbak. Mosolyogni pedig senki nem fog, akit bábként épp rákényszerítenek, hogy süllyedjen a mélybe, fogva tartói szintjére. Grace sem tette a Dogville-ban, amikor maga mögött hagyta a falut, egyúttal mindazt, ami méltó lehetne a nevéhez.

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
Lakner Dávid
Lakner Dávid
1990-ben született újságíró, a Magyar Hang munkatársa. 2015-től dolgozott a Magyar Nemzetnél, előbb az MNO-nál, majd a kultúra rovatban. Média, film, irodalom, Bergman, Camus, Vonnegut.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

29,624lájkolóTetszik
2,792követőKövetés
18,300feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Minden hatalom megittasul önmagától – Magyar Hang-ajánló

Nagy Ervin-, Zsiday Viktor- és Timothy Garton Ash-interjú. Riport a szekszárdi cigánynegyedből. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Jelentkezzen az eucharisztikus kongresszusra! (x)

A résztvevők a rendezvény honlapján keresztül regisztrálhatnak a többségében ingyenes eseményekre.