A komédiáknak jutott a főszerep az idei gyulai Shakespeare Fesztiválon. A mester vígjátékai első pillantásra – valljuk be őszintén – meglehetősen egyszerű, szerelmi szálakkal és félreértésekkel gabalyított történetek. Hogy vélekedésünk netán sommás, a kép összetettebb, arról meggyőző tapasztalatot szerezhetett a közönség az idei találkozón. Mint ahogy arról is: hogyan érdemes – és hogyan nem – megközelíteni a komédiákat. Két pozitív példát: ifjabb Vidnyánszky Attila Vízkeresztrendezését és a tbilisziek Sok hűhó semmiért előadását emelnénk ki a sokból.
Szegény Malvolio! Hogy rosszakaratú, eleve tudjuk beszélő nevéből. Azt viszont, hogy a Vízkereszt nagy intrikusában ilyen hatalmas lehetőségek rejlenek az áldozattól a terroristáig, mostanáig legfeljebb a jó fantáziával megáldott Shakespeare-rajongók sejthették. A Gyulai Várszínházban július közepén a pályakezdő színészekből álló Sztalker Csoport által bemutatott, ifjabb Vidnyánszky Attila rendezte Vízkereszt, de amúgy mindegy című előadásban Malvolio egyszerre sunyi házmester és retardált könyökvédős hivatalnok; elfojtott vágyakkal, démonokkal küzdő végrehajtó és kényszerbeteg stréber. Az utóbbi azért is fontos, mert más fénytörésbe helyezi a figurát: szívből megsajnáljuk meggyötörtetésének hosszú pillanataiban. Sőt, még indítékait is megértjük, amikor a megalázott „troglodita” lemészárolja a vígjáték boldoggá érett hőseit.
Nem szabad ugyan előre inni a medve bőrére, de talán mégsem túl nagy merészség megpendíteni a gondolatot: a Sztalker Csoport a hazai színháztörténetben helyet fog kapni, hasonló folytatás esetén talán nem is akármilyet. Mindenesetre megérdemlik, hogy hosszabban bemutassuk őket, elsősorban a színházba ritkábban járók kedvéért. A nagyközönség – ha az Ódry Színpadot nem látogatta – először a négy éve Budaörsön bemutatott és a pécsi mustrára is azonmód beválogatott Liliomfit látva találkozhatott velük. Az előadást közvetlensége, üde, sohasem bántó szemtelensége egészen közel vitte a nézőtérhez, már akkor feltűnő volt a színészi alakítások magas színvonala, akár az a markáns játékmód, amellyel a gyulai Vízkeresztben is találkozhattunk: eltartások, humoros allúziók végeérhetetlen sora kíséri a két felvonást. A szereplőgárda kifogyhatatlan a szójátékokból, szófacsarásokból, jobb (esetenként sajnos kevésbé sikerült) tréfákból. Virtuóz fizikai színházat láthatunk, mozgásuk olykor bizarr hatást keltő, olykor burleszkszerű.
Az én Kárpátaljám | Magyar Hang„Képzeletbeli társulat” – mondják magukról, hiszen ma már különböző, egymástól olykor több száz kilométerre eső színházi közösségek tagjai. Miért és miről érdemes előadást készíteniük? – merülhet fel a kérdés velük kapcsolatban; feleletként a Sztalker Csoport tagjai az orosz rendezőtől, Anatolij Vasziljevtől kölcsönzött idézettel válaszolnak: „Hogy az istenek az egekben élnek, hogy a rabok a barlangokban szenvednek, ahogy a szenvedély felemel, a szerelem elpusztít, hogy mennyire nincs szükség jó emberre, hogy hazugság ural mindent, és ahogy az emberek a lakásukban élnek, a gyerekek pedig a menekülttáborokban, és ahogy visszatérnek a sivatagba, és ahogy elválnak a szeretteiktől, a színház mindenről képes beszélni.”
Hibájuk az erényükben rejlik: előadásaik nem elég feszesek, egy-egy jelenet olykor különösen és feleslegesen hosszú. Érezhető volt ez a gyulai Vízkeresztben is, de sokkal inkább az idei POSZT-győztes Woyzeckben. Néhány, a lényeget nem feltétlenül érintő, azt inkább összezavaró „túlvirtuóz” gegre, viccre, elnyújtott párbeszédre, a kelleténél jóval többször körbejárt szituációkra gondolunk. Árnyalja a képet, hogy ifjabb Vidnyánszky Attila előadásai – hiszen az alkotói folyamat nem zárul le a premierrel – a későbbiekben is változnak, formálódnak.
A mostani Vízkeresztből (Gyula után láthatta a közönség a Szentendrei Teátrumban és a zsámbéki romtemplomnál is) két szereplőt külön érdemes kiemelni – nem mintha ne dicsérhetnénk meg bárkit a színészek közül. A már említett Malvoliót alakítja emlékezetesen Gyöngyösi Zoltán; Bordás Roland Keszeg Andrása pedig autentikus megformálása a nagyot mondó, nehézkes felfogású, könnyen megvezethető ivócimborának.
A szerelmet értelmezi újra a Sztalker csoport előadásaA Sztalker Vízkeresztje nemcsak modern környezetbe helyezi a történetet, Vecsei H. Miklós fordításának köszönhetően a párbeszédek is napjaink fordulataiból, szlengjéből építkeznek. Az idei fesztivál meglehetősen szembeötlő tapasztalata, hogy a komédiák leginkább mai köntösbe öltöztetve nyílnak ki, mutatják meg magukat.
Megerősítette sajnálatos módon egy sikerületlen ellenpélda is. A társulat messziről, az Urál hegység vidékéről, Permből érkezett. Szigorúan kosztümös előadásuk minimális mozgással, a tréfa (akarva-akaratlan történő) mellőzésével, ami mégiscsak több, mint furcsa, jellegtelen, karót nyelt Vízkeresztet eredményezett – néhány nappal később ugyanott, a várban. (Ha nem említettem volna: Gyulán látható Közép-Európa egyetlen a középkorból megmaradt téglavára. A helyszín különleges, erkélyeivel, zegzugosságával egyébiránt alkalmas terepe lehet a színházi invenciónak.) Szigorúan a mába helyezte a Vízkeresztet a Juhász Kata Társulat délutáni táncelőadása, a Keresztvíz is. Az Ázsiából, Afrikából érkező menekültekkel kapcsolta össze a darabbeli hajótörött ikrek, Viola és Sebastian sorsát, helyzetét. (Igaz, a párhuzam nyomán sajnos nem született az irodalmi alapanyag és a jelenlegi drámai helyzet között valódi szerves viszony.)
Míg a permiek a Vízkeresztet hozták, a tbiliszi Nodar Dumbadze Professional State Youth Theatre a Sok hűhó semmiért-tel érkezett. A merítés széles tehát – a gyulai fesztivál e tekintetben egyedülálló lenne idehaza, ha nem született volna meg néhány esztendeje a Mitem (Madách International Theatre Meeting), a kontinenseken átívelő tavaszi színházi mustra a Nemzetiben. Visszatérve a grúzokra: a vígjátékot Shakespeare halálának 400. évfordulóján, 2016-ban mutatták be Dimitri Hvtisziasvili [Khvtisiashvili] rendezésében. A kifejezetten fiatal közönséget megszólítani kívánó előadásban szintén nem láthatunk kosztümöket – legfeljebb színpadi idézőjelnek megfelelő fodros gallérokat.
A történet szerint az aragóniai herceg, Don Pedro diadalmasan tér vissza a csatából, kísérői közül ketten pedig (Claudio rögtön, Benedek némi késéssel) szerelmesek lesznek. A hercegöcs, az álnok Don Juan azonban igyekszik rágalmakkal megzavarni Claudio és Hero szerelmének beteljesülését. (Mindez része egy nagyobb tervnek, amellyel bátyja hatalmára tör.) A szellemes és erőteljes előadás környezete tehát mai, a fordulatokat és intrikákat a rendező egy viccesen ütődött bandatagokból álló maffiaközegbe helyezi. Olasz filmvígjáték kereszteződik a kelet-európai jelennel, rajta keresztül mégis utat tör magának a múlt: halvány visszfényét ott látjuk a játékban és elsősorban a kettős esküvőt közvetlenül kísérő fordulatokban.
Keleti népek | Magyar HangA kiváló színészi alakítások legkiválóbbikaként a herceget megformáló Nika Paikridzét [Faikridze] kell megemlíteni. Annyira figyelemreméltó, hogy nem bírtam ki: megpróbáltam pályája nyomait megtalálni az interneten. Találat alig, a grúz ábécé, amely pedig nyilván eredményesebb kereséshez vezetne, sajnos ismeretlen előttem.
A Shakespeare Fesztivál után, augusztus 1-jén kezdődött az Erdélyi Hét Gyulán. Elsőként Hubay Miklós zenés darabját (kevesen tudják, de ez az első magyar musical), a háborús témájú Egy szerelem éjszakáját láthatta a közönség a nagyváradiaktól, de eljön a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház is Matei Visniec Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk című, igazán aktuális darabjával.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/29. számában jelent meg, 2019. július 19-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/29. számban? Itt megnézheti!
