Mi az abortusz? Élet elleni bűn vagy az önrendelkezési jog kényszerűségből vállalt gyakorlása, netán mindkettő együtt? Akárhogy is: mély drámai alapanyag, igazi színházi téma. Hogyan jelenik meg ma, hogyan jelent meg korábban a kérdés a hazai színpadokon? Kis színháztörténeti összefoglalónk második részében a Kádár-rendszer bukásától napjainkig tartó időszakot vizsgáljuk.
Bennünket, parasztokat csúfolnak ki – támadt a közönség a harmincas évek végi vándortársulatra, akik Kodolányi János Földindulását vitték el az Ormánságba. Abban az időben, ha az abortusz színpadon szóba került, morál és ideológia összevont, bár legkevésbé sem összetartozó szempontjai adták meg a megszólalás irányát. A Földindulás esetében az erkölcsi argumentumok mellett a nemzetféltés gondolata dominált; a háború után pedig – mint cikkünk első részében is szerepelt – a szocializmus nevében megint csak az ideológiát morális szempontokkal összemosva utasították el a művi vetélést mint megoldást, míg a Kádár-rendszerben a megengedő hozzáállást „érvként” leginkább merő pragmatizmussal igyekeztek alátámasztani. (A kettőre egyszerre tekinthetjük példának Karinthy Ferenc először 1955 végén bemutatott Ezer évét.)
Angyalcsinálás a színpadon | Magyar HangA praktikus-pragmatikus (mondjuk ki: végeredményben amorális) szemléletet a rendszerváltozás – ha nem is a hétköznapokban, de a színpadon – elsöpörte, érvénytelenné tette. Ebben döntő szerepe volt a ténynek, hogy immár minden megkötöttség nélkül lehetett beszélni az abortuszról (ellene és mellette), akár olyan hangon is, ahogy Czakó Gábor 1986-ban nyomtatásban, a Színház mellékleteként megjelent Ötszögében, amelyet 1988 elején némi módosítással Édes hármas címen mutattak be a Józsefvárosi Színházban Beke Sándor rendezésében.
Főhőse, a 19 éves Berci brutális-kamaszos reflektálatlansággal vonja felelősségre tekintély nélküli, puhány, rendszerkonform apját a szülők korábbi öt abortusza miatt. Dühödt vádbeszéde szerint az orvosok már a magzatokkal szemben „lesben álltak” a kaparókanállal. Ám „nem sejtették a kis butuskák, hogy ők egy olyan kor küszöbére vetődtek, amelyben az ő édes szüleik az ő vésztörvényszéki tárgyalásukon nem mentőtanúk, nem védőügyvédek, hanem vádlók, vérbírók, fölbujtók – magyarán: gyilkosok. Ráadásul a világ legsunyibb gyilkosai, akik kizárólag olyan áldozatokra utaznak, akik képtelenek védekezni. Még sikítani se tudtak az árvák, hogy ők ártatlanok, nem vétkesek a szüleik felelőtlenségében.”
(...)
A teljes cikket keresse a Magyar Hang 2019. augusztus 2-án megjelent 2019/31. számában!
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/31. számban? Itt megnézheti!
