Nem maradt reakció nélkül, hogy az idei soproni VOLT Fesztiválon napközben, a nagyszínpad kivetítőjén azt az ominózus, a '89-es rendszerváltás harmincadik évfordulójára készült „reklámfilmet” is vetítették, amelyen olybá tűnik, mintha a szovjet csapatok kizárólag Orbán Viktornak a Nagy Imre és mátírtársai újratemetésén elmondott beszédének hatására vonultak volna ki Magyarországról. A videó miatt a noÁr néven rappelő Molnár Áron színész lemondta részvételét egy panelbeszélgetésen. Az ügy érdekes vitát generált, és a következő héten a Balaton Soundon végül elálltak a levetítésétől a szervezők. Erről, illetve a fesztiválok, a zene, a művészek és a politika kapcsolatáról beszélgettünk, és arról is, ha nincs helye a propagandának a fesztiválokon, akkor egy előadó milyen alapon fogalmaz(hat) meg kritikát, mondjuk, a kormánnyal szemben.
– A VOLT egyik főszervezője, a Sziget Kulturális Menedzser Iroda Zrt. egyik igazgatósági tagja, Lobenwein Norbert egy azóta törölt Facebook-bejegyzésében megmosolyogtatónak tartotta, hogy a lemondta a fesztiválra szervezett beszélgetését az ominózus '89-es „Orbán-videó” miatt, hozzátéve: nem hiányzott senkinek, szóba sem került, sőt ő még csak nem is ismeri. Hogyan érintette ez a reakció, már csak azért is, hiszen a dalai YouTube-on százezres megtekintéssel futnak, ami ebben a galaxisban már nem is olyan rossz.
– Azóta már beszéltünk. Azért hiszek az ilyesfajta kiállásokban, mert ez elindíthat egyfajta kommunikációt. Ha csak szimplán kimegyek a VOLT Fesztiválra, és ott találkozom ezzel a politikai propagandával, akkor csak néhány száz embernek tudnék ott helyben reflektálni. Ha ráadásul még maradok, mondjuk, Black Eyed Peas-re bulizni, akkor a saját értékrendemet köpöm ezzel szembe. Viszont azzal, hogy ez a bojkott részemről megtörtént, elkezdődött egy olyan kommunikációs folyamat, amelyben teljesen emberi hangon meg tudjuk beszélni, kinek mi az értékrendje, és kinek mi fér bele.
– Hogyan és miként döntött arról, hogy nem vállalja a soproni szereplését?
– Nagyon vártam ezt a beszélgetést, a civil katalizátorok témáját, amit elképesztően fontosnak tartok, ahogy utána a nagy kedvencemet, a társadalomkritikai vonatkozású dalokban is erős Black Eyed Peas-t is szerettem volna meghallgatni. A feleségem azonban felhívta a figyelmem a videóról szóló cikkre, éjjel volt, 23 óra után, megpróbáltam mindennek utána járni, de a felvétel önmagáért beszélt. Egyrészt hihetetlen szomorúság öntött el, másrészt ez egy azonnali reakció volt részemről, de úgy vélem, ma így lehet érvényesen reflektálni bármire is.
– Mi is a probléma ezzel a videóval? Akad, aki szerint semmi.
– Ne kerülgessük a forró kását. A korai orosz-szovjet filmes, Eisenstein óta lehet tudni, a filmalkotásban 1+1=3. Azaz, van egy képed, ami mellé raksz egy másikat, utána egy harmadik gondolatra asszociál a néző. Ha tehát adott egy bevágás, amin a jelenlegi miniszterelnök arról beszél 1989-ben, hogy távozzanak a szovjet tankok, majd pedig kivonuló harckocsikat mutatnak, miközben tudjuk, hogy nem ennek a beszédnek a hatására indult el a folyamat, ez az én értékrendembe nem fér bele. Azért nem szabad ebbe nem beleállni, mert a szíveddel érezned kell, mi a helyén való és mi nem. Én úgy érzem, ez nem az.
– Bojkottot hirdetett volna egy ehhez hasonló, nem fideszes „reklámfilm” esetében is?
– Félre értés ne essék, ha egy baloldali szereplő felszólalása '89-ből, vagy bárhonnan belekerülne egy hasonló narratívájú videóba, ugyanígy felháborodnék. Ez nem arról szól, hogy jobb- vagy baloldal. Hanem arról, hogy egy elvileg politika- és mindenféle propagandisztikus hatástól mentes, semleges fesztiválon hol a határ? Például a környezettudatos, újrahasználható poharak mellett belefér-e egy atomerőmű népszerűsítése? A kérdés, ki húzza meg a határt. Ha nem mi, akkor az már nem a mi fesztiválunk.
– Miként reagáltak a fellépők a felhívására?
– Akadt, aki nem is feltétlenül miattam, de jelezte, propagandamentes fesztiválokat szeretne. Megint mások nyíltan ugyan nem vállalták, de privátban nekem jelezték, egyet értenek velem. A közös fellépés nem varázsütésre zajlik, de látjuk, az MTA, vagy a kulturális tao megszüntetése, vagy az ismétlések jogdíjának ügyében, ha tényleg komoly a helyzet, a szakma, legyenek akadémikusok, színészek, vagy zenészek, de megtalálják egymást, képesek összefogni, és jelezni, ennyi és ne tovább.
– Örök kérdés, mennyire politizáljon a zene, a művésztársadalom?
– Amellett, hogy a politikusok miatt elértéktelenedett a jelentése, Magyarországon már magától a politika szótól is félnek az emberek, így a színészek és a zenészek is. Holott ez a közügyekkel való foglalkozást is takarja, ami kardinális dolog, evidencia kell, hogy legyen. Tudom azonban, hogy ez nehéz. Viszont én épp azon vagyok, hogy kialakítsunk egy olyan formanyelvet, amivel lehet reflektálni a közéleti ügyekre. Edzeni kell magunkat, hogy meg tudjuk fogalmazni a véleményünket olyan kardinális kérdésekben, mint a kilakoltatás, a hajléktalanság, az egészségügy, a környezetvédelem, az otthonápolás, a sajtószabadság vagy épp az oktatás. Ezekről egyelőre legfeljebb elszigetelten beszél egy-egy ember a művésztársadalomban. Az egyéneket ugyanakkor könnyű eltaposni, egy kollektívát már nem. És én hiszek benne, hogy a közönséggel közösen képesek vagyunk fellépni a társadalmi igazságtalansággal szemben. Rajtunk, előadókon is múlik az, hogy mi ragad meg az emberekben.
– Hogy lehet feloldani azt ellentmondást, hogy miközben azt mondjuk helyesen, a propagandának semmi keresnivalója egy fesztiválon, addig egy fellépő keményen kritizálja kormányzat politikáját?
– Felületet biztosítani egy olyan, komoly támogatással bíró intézmény pártoskodó kampányának, mint a Terror Háza Múzeum szerintem luxus. De önmagában bármilyen, pártokhoz köthető propagandának sincs semmi keresnivalója egy fesztiválon. Ahogy annak az előadónak sem, aki direktbe a jobb- vagy baloldalnak kampányol, pártpolitikai alapon sárdobál és pocskondiázik. Viszont egy társadalmi kérdésekre intelligens válaszokkal a zenéjén, szövegén keresztül reflektáló előadónak – akit az adott fesztivál meghív, így tematikájába illően magáévá tesz, felvállal – igen.
– Ezek szerint fel szeretné hívni a figyelmet arra, hogy különbséget kell tenni a pártpolitizálás és a közügyekkel való foglalkozás között?
– Maximálisan! Ezen dolgozom immár másfél éve. De itt egy friss példa: a napokban kért fel egy független képviselőjelölt, vegyünk részt a kampányában, de nem volt kérdés, hogy nemet mondunk rá. Nem veszünk részt se bal, se jobb, se független politikai kampányokban, közügyekkel foglalkozunk. A kettő nem ugyanaz!
– Több olyan társadalmi kampányban is részt vesz, amelyeket az ellentábor által „Soros bérencnek” titulált szervezetek visznek. Így az ő kirakósuk szerint nem csoda, hogy „vihart kavart a biliben” az Orbán-videó miatt. Mit gondol az ilyen reakciókról?
– Aki ezt a logikai párhuzamot véli felfedezni, azzal nagyon kevés közös platformunk van a vitára. Ettől függetlenül meg kell próbálni, már akivel lehetséges. Engem egyébként a konkrét ügy érdekel. Ha az Amnestynek van egy sajtószabadságról szóló programja, az egy tök klassz dolog. Ha a Transparency Internationalnek meg egy olyan kezdeményezése, amely arról szól, hogy lehet a korrupcióról integráltan beszélni az oktatásban, ahhoz a legnagyobb örömmel csatlakozunk. Engem nem érdekel, kire milyen bélyeget sütnek, kit kik támogatnak. Ha ezek jó ügyek, lásd a már említett kilakoltatások, hajléktalanság, otthonápolási díj, egészségügy, oktatás, ezekről beszélni kell!
– A hiphop, de akár a slam poetry is más műfajokhoz képest fogékonyabb a közéleti kérdésekre. Mondhatni, többek között a társadalmi reflexiók hívták őket életre. A noÁr-dalok is olyan témákat feszegetnek, mint az oktatás vagy épp a migráció. Időszakos, egy-egy aktuális problémára szeretnének rámutatni, vagy folyamatos jelenléttel kívánják felhívni a figyelmet a vitákat kiváltó kérdésekre?
– Egyelőre azon vagyunk, hogy közösségi finanszírozással megteremtsük a folyamatos működéshez szükséges forrásokat. De igen, katalizátorok szeretnénk lenni, rávilágítani a problémákra, mindezt ráadásul úgy, hogy közben a közönség érdeklődését fenntartva adott témákban különféle programokat szervezni nekik két tematika között.
– Többek szerint minél értőbb, összetettebb egy szöveg, annál nehezebb tömegeket megfogni vele, ezért lesz mindig is nagyobb felvevőkészség a könnyedebb, a kemény társadalomkritikát mellőző popgagyira. Mi a véleménye erről?
– Én ezt másképp látom, maximálisan bízom a közönségben. Tapasztalom, és felvillanyoz, hogy egyre többen ismerik és éneklik a szövegeinket. Ráadásul nem csak a fiatalabbak, hanem az idősebbek is. Ez is jól mutatja, egyetlen generációt sem szabad kihagyni.
– Mondják, a YouTube korunk szájhagyománya, szó se róla, a noÁr jól is teljesít ott, ám minden digitalizáció ellenére a rádiós lejátszás még mindig fontos ahhoz, hogy egy zenész eljuttassa az üzenetét a közbe. Nem zavarja, hogy nem játsszák a dalaikat?
– Fontos, nem szeretnénk semmilyen kompromisszumot sem kötni. Ha a dalaink szerintük nem férnek bele a lejátszásba, szívük rajta. Mi továbbra is keményen dolgozunk és tudom, hogy fogja a Petőfi Rádió is játszani majd a számainkat. Csak fel kell, hogy ébredjenek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/28. számában jelent meg, 2019. július 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/28. számban? Itt megnézheti!
