Előbb Kurzus néven alapított irodalmi csoportot Térey János, Peer Krisztián és Poós Zoltán, majd a kilencvenes évek végére költői alapokra épülő rapcsapatuk is lett, a Nyelvterület. A húszas éveiket együtt megélő költők találkozásai később ritkultak, a társaság felbomlott, miközben egyre csak jelentek meg könyveik. Térey több mint két hónapja nincs közöttünk, mi pedig leültünk Peerrel és Poóssal megbeszélni az akkori és a mai időket. Interjú fiatalkori zúzásról, Mezey Katalin ambícióiról, Demeter Szilárd telefonkönyvéről és arról, mi a fontosabb, a trambulin vagy a könyv.
– Hogyan ismerték meg hárman egymást Térey Jánossal?
Poós: Jánossal egy légtérben először 1988 őszén voltunk Debrecenben, egy Sexepil-koncerten, de akkor még nem ismertük egymást. Aztán két év múlva Kemény István hozott össze minket a New York Kávéházban. Mindketten azt gondoltuk a másikról, hogy afféle tipikus modoros ifjú költő, és később bevallottuk, mennyire zavarnak minket azok, akik nyakig begombolt fehér inget és Wayfarer-jellegű napszemüveget viselnek. Eközben mindketten fehér inges, sötét napszemüveges fazonok voltunk. Csak neki volt még a karakterében némi ságváriendrés is. Krisztiánt pedig úgy ismertem meg, hogy egyszer eljött Debrecenbe felolvasni Kemény Istvánnal, Jánossal és Kun Árpáddal, és aznap éjszaka én voltam az idegenvezetőjük a Piac utcai forgatagban. Kemény azt mondta előzetesen Krisztiánról, hogy „képzeld, ez a srác arról fantáziál, milyen jó lenne sétapálcával közlekedni”. Mondtam is magamban, hogy de jó, akkor van János mellett egy srác, aki szintén beleragadt ebbe a múltmániás, modoros Nyugat-érzésbe.
„Úgy volt, hogy te jössz hozzám”: Térey Jánosra emlékeztek | Magyar Hang
Aki a Kálvin téren konfirmált, mint én, az csak tud várni - így szól a református Kálmán, Térey János Asztalizenéjének kényszeresen önigazoló figurája. Sőt: „a református, az tud várni, világéletében várnia kellett”. Szerda este, kinn a Kálvin téren sajnos inkább a fékezhetetlenség jellemző.
Peer: Igen, ez identitáskereső, -megerősítő időszak volt ifjúi életemben, akkortájt kezdtem dohányozni is, és persze nem akármit szívtam. Egyszer például begyulladt torokkal olvastam fel: egyik kezemben szivar, másikban maciméz. Aztán szereztem cigarettatárcát, hol a Kifulladásig-ból lopott Gitanes-t, hol az ottliki Memphist tároltam benne. Térey vinnyogva röhögött, hogy ezt az elkorcsosult Memphist azonosnak vélem a takarékosan végigszívott, arany füstszűrőjű egyiptomi luxustermékkel. Régi bőrtáskák az Ecseriről, sőt vászonba tekert könyvek nadrágszíjjal összekötve, ugyanakkor övként használt nyakkendő, csíkos mellény… Eljutottam a csokornyakkendőig is. Emlékszem, kéziratot vittem a 2000-nek, amikor Barabás András úgy rám rikoltott, hogy zengett az egész New York: „Hát maga honnan jött? Egyenesen a jelmezkölcsönzőből?” Akkor váltottam bőrkabátra. Abból viszont, miután lehánytam az ujját, nem jött ki a szag. Úgyhogy azóta is a Petőfi Irodalmi Múzeum raktárában pihen.
Zombik a gazos hegyoldalon - interjú Térey Jánossal | Magyar Hang
A Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be Térey János új, Káli holtak című regényét. Élőhalottak a pannon Provence tájain, kultúrkritika és bebírók, lángos- és hekkszag. A szerzővel az ötvenes évek kísértő közhangulatáról is beszélgettünk. - Évek óta jelentek meg a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában a Káli holtak részletei.
Poós: De hát mindannyiunkra jellemző volt ez, az identitásunk részévé vált, hogy mi vagyunk a költők, amibe bizonyára belejátszott az is, hogy már húsz évesen elfogadott kötetterveink voltak, Jánosnak és nekem az akkor újraindított Cserépfalvinál, Krisztiánnak pedig a JAK-füzeteknél. Közismert, hogy a rendszerváltás idején is még jórészt 35-40 év körül jelentek meg az írók, költők első könyvei. Ráadásul nekem ugyanúgy fontos volt a The Cure és a Mission, ahogy Jánosnak is. A popkultúra, az underground legalább annyira része volt az életünknek, mint Szép Ernő vagy Babits Mihály. Mindig ott zümmögött a háttérben az MTV, az elektro klipekről legalább annyit beszéltünk, mint Arany Jánosról, és nem volt sláger a Danubiuson, amit ne gyaláztunk volna meg alternatív szövegvariánsokkal.
Peer: Én azután találkoztam Jánossal, hogy megjelent az első kötete, amit elküldött Kemény Istvánnak. Előtte már publikáltunk közös lapszámokban, például a Mozgó Világban, ahol amúgy Berkes Erzsébet akkori versszerkesztő hosszan próbált lebeszélni az idegen csengésű Peer név használatáról. Kemény hozta el Jánost egy csütörtökön az Almássy téren működő Sárvári Irodalmi Körbe, közös irodalmi szocializációnk legfontosabb helyszínére, ahova jórészt a patinás Sárvári Diákírók és Diákköltők találkozójának hajdani résztvevői jártak, például Kun Árpád, Tóth Krisztina vagy Vörös István, és szuper műhelymunka folyt. Tizennyolc évesen kifejezetten legyezgette a hiúságomat, hogy nálam 10-15 évvel idősebb, nagyra becsült pályatársakat is érdekel, amit csinálok, ugyanakkor nehéz volt nem megsértődnöm azon, ahogy egy-egy általam késznek gondolt szöveget atomjaira szedtek.
Poós: Én bezzeg rögtön el is bíztam magam, hogy na, 21 éven nekem lehet majd először verseskötetem. Aztán elcsúsztatták a megjelenést egy évvel, így János nyert. „Beelőzött” – morgolódtam, de aztán azonnal beláttam, hogy Térey Jánosé kivételesen erős debütálás, míg nekem az első igazán jó könyvem az 1997-ben megjelent Barokk fizika lett. Szent barátság alakult ki közöttünk, állandó kakaskodásokkal, amiket alapvetően ő provokált, mert szeretett versenyezni. Hangoztatta: szereti, ha szikrázik a levegő. Amikor Krisztián belépett a képbe, ugyanez folytatódott, a hülyéskedés, a kakaskodás és az esszészerű nagymonológok. János lett a közös nevezőnk, aztán szinte azonnal meg is alapítottuk a Kurzus Irodalmi Társaságot.
Térey János emlékére | Magyar Hang
Peer: Fiatal költőként könnyebb csapatban felszállni, ez közhely. Akkoriban úgy képzeltük el az irodalmat, mint valami meghódítandó területet, ahová be akarunk törni. Merthogy egy csomó figura érdemtelenül van ott, ahol, miközben természetesen nekünk, küzdelemre felkent daliáknak kellene azon az ismertségi és elismertségi fokon állnunk, ahol az impotens negyvenéves vénemberek tanyáznak kirobbanthatatlanul. Ez a közös ambíció egy ideig képes felülírni az egymás közti vetélkedést. Mert az irodalom terepe végül is valóban az Agon, valóságos csoda, hogy olyan emberek képesek egymással barátkozni, akik nem is nagyon titkolják, hogy magukat tartják a legjobbnak, vagy legalábbis jobbnak a másiknál. Más kérdés, hogy ebben mennyire van vagy nincs igazad fiatalon. Én például kifejezetten gyenge költő voltam, így visszatekintve, és baromi érdekesnek látok ma már olyan teljesítményeket, például Simon Balázsét, amiken akkoriban csak értetlenkedtem.
– Mennyire volt az elmúlt két évtizedben folyamatos ez az együtt mozgás?
Poós: 1999 végéig tartott az intenzív együttlét, aztán pont húsz éve, az ezredforduló körül, ahogy a Nyelvterület nevű irodalmi rapzenekarunk megszűnt, Krisztián elsodródott, elveszítettük szem elől. A Jánossal való viszonyom kevésbé volt rapszodikus. A kilencvenes évek elején összekötött bennünket az a kettősség, hogy az irodalom szent dolog, de közben meg semmit nem vettünk komolyan. Ültünk a Csarnok étteremben, ettük a börzsönyi sertésmájat, megszólalt a rádióból az Edda Éjjel érkezem című száma, és azonnal átírtuk, nem kegyelmeztünk. Szórakoztató volt ebben a társaságban létezni, afféle családi pótlék, ráadásul nem kellett feszengeni, hogy most nem Nemes Nagy Ágnes esszéiről beszélgetünk.
Peer: Azt mondjuk átírni sem kell: „Kérlek, feküdj nyugodtan, csak én mozdulok. Csak éééééén…” De azért egyszer-egyszer Nemes Nagy Ágnes is szóba került, tombolt bennünk az elsőgenerációs olvasásdüh. Nehéz a fiatal Jánost elképzelni például a Szomory Dezső-mániája nélkül, állandóan vadászni kellett neki vidéki antikváriumokban (mert a pestieket hetente körbejárta) az első kiadású Szomorykat. Vagy első egyetemi éveinkben volt egy közös Zsolt Béla-korszakunk is. Sok minden volt közös, de az élmény, a mondat azé, aki megírja – ahogy János tette például a Termann hagyományaiban. Egy másik könyvének a címe, a Tulajdonosi szemlélet eredetileg az én dumám volt: élcelődtem a habitusán. Ő mindig rettenetesen felkészülten vágott neki az estének, eleve két doboz cigit vett egy napra, viszont egyből csak egy szálat adott, ez volt a szabály. Én persze mindig kértem másodikat is, aztán méltatlankodtam, hogy mi ez a kínosan kispolgári tulajdonosi szemlélet, hogy harmadikat már nem ad. Nem igazán gondoltam bele huszonéves fejjel, hogy mit jelent ez nála. Hogy neki tényleg nincsen érdemi hátországa, és talán épp ezért, de mondjuk kölcsön kérni sem tud olyan magától értetődően, mint én. Hogy miért olyan fontos megőriznie a méltóságát a teljes kiszolgáltatottságban. Hiszen ő ténylegesen árva volt!
Poós: Sokszor hallottuk tőle, hogy „még nem jött meg az árvaságim”. Nekem akkor még a legtermészetesebb volt, hogy élnek a szüleim, szokatlan volt az árvasági ellátás fogalma. Persze erről a lehető legritkábban beszélt, inkább vad, igazi rock'n'roll srác volt, aki a kilencvenes évek végéig sokszor mélyre lement a twistben. Volt, hogy kidobtak minket a Razzia nevű helyről, aztán Baksay Levente – aki már szintén nincs közöttünk, János megemlékezett róla a Protokoll című kötetében – kihívta a klubra a rendőrséget. Ezer sztorit lehetne mesélni, fel lehetne rakni a rock'n'roll Esti Kornélt, de nem lenne szerencsés egy afféle bennfentes kereskedés a vad korszakunk történeteivel.
Peer: Hajlamosak vagyunk azt hinni mindannyian, mindenki mással kapcsolatban is, hogy ez a zabolátlan fiatalság volt a true korszak. Holott egyáltalán nem biztos. Miért pont ez lenne? Sokszor úgy érzem, hogy épp a fiatalkori zúzás, ami egy kaptafa, ráadásul társadalmilag is előírt és tolerált: tombold ki magad, amíg teheted. Plusz épp az előbb beszéltünk arról, hogy az úgynevezett személyiség kialakulása is koppintások és azonosulások sorozata. Ahogy Zoli mondta, én a kétezres évek legelején lekoptam, nagyjából a Paulus megjelenésével egy időben. A továbbiakról így viszonylag kevés intim részletet tudok, miközben a nagy művek jelentős része ebben a konszolidálódott időszakban jött létre. Hiszen nem is tud máshogy. Egy verses regényt nem lehet úgy írni, hogy a kocsmaasztalnál dolgozol egy órát, amíg vársz valakire. Jó kérdés persze, hogy az óhatatlanul kialakuló mítoszba mi épül majd bele a személyiség valódi történetéből. Biztos emlékszel rá, hányszor mondta János fiatalkorunkban, hogy ő biztosan nem fog sokáig élni, tulajdonképpen méltóságán alulinak tartotta volna. Egyszer szívattam is ezzel: „Harminchat év. Adatik-e harminchat év? A keservét!” – Jánoskám, egyfelől mi ez a standard kamaszduma, másfelől ne viccelj, te vagy közöttünk a legpolgáribb, napi ebéd, mátrai borzaska, miről beszélünk? Amire azzal riposztozott, hogy „Tök mindegy, mit csinálsz, úgyis te leszel közülünk az aggastyán, aki alig várja, hogy az utolsó kortárs is meghaljon, és végre elkezdhessen gátlástalanul hazudozni.”
Poós: Fiatalon tényleg volt egy afféle halálkultusza. 1993 körül megkért arra, hogy vigyázzak a végrendeletére. Arról rendelkezett, hogy hol temessék el. Heroikus volt a munkabírása is. Emlékszem, a Csendesben ültünk, ő pedig mutatott egy orvosi látleletet, és egy ajánlást, mely szerint pihentetnie kell a kezét, mert a túl sok írás miatt lett ínhüvelygyulladása. De nemcsak írni, élni is szeretett. Amikor már beértek a színházi munkái, állandóan azt forszírozta, hogy üljünk be exkluzív éttermekbe, amiket mi nem tudtunk kifizetni, így kompromisszumos helyeket kellett keresnünk. Amikor pedig az utóbbi években kiszorult a színházakból (ő fogalmazott így), újra a Menzában kötöttünk ki. A gasztrós korszaknak az Asztalizene lett aztán a csúcsműve. Zseni volt, ezt nem is vonta senki kétségbe, de sokszor tőlünk is elvárta volna, hogy úgy bánjunk vele, ahogy a színészei, amikor elmegy egy olvasópróbára. De úgymond velünk nőtt fel, nekünk természetes volt, hogy kiváló író, hogy jó a dumája, és rendesen használta a mi szövegeinket is, szóval, amikor együtt voltunk, lazázást vártunk el mindenkitől, elvégre a találkozásaink nem Vámos Miklós-féle televíziós felvételek voltak, hanem baráti összejövetelek.
„Kezdenek már nyakukba venni" - Száz éve halt meg Ady Endre | Magyar Hang
– Más vágyaik voltak huszonévesen, mint neki? A közös irodalmi rapzenekarra, a kilencvenes évek végén létrejött Nyelvterületre visszaemlékezve írta Zoltán még a Szépirodalmi Figyelőben, hogy tudta előre, a kétezres évekre visszavonul majd a rock’n’rollból. „Nem hiányoztak az irodalmi estek utáni hajnali ivászatok, ahogy az sem, hogy a Ráckert murvájába süppedt széken várjam a naplementét.”
Poós: Más lett az életstratégiám. A rock’n’roll egy afféle szerepjáték volt, haljanak meg mások 27 évesen, ne én. Biztonsági játékos lettem, óvatos duhaj, mert 23 éves koromra már egy napilaphoz kerültem, minden nap két anyagot kellett leadnom, és betépve nem lehetett telefonos interjút készíteni, mert elfelejted bekapcsolni a magnót és egyébként sem emlékszel semmire. Krisztián és János is merészebbek voltak. Én hátországra vágytam, családra, meleg kályhára, Kallax polcra, tele vinyl lemezekkel, Lingel szekrényre, benne gyerekkorom összes mesekönyvével és rock and roll szakirodalmával, miközben persze az íróasztalom véres csaták helyszíne maradt. Szinte mindent fejben játszottam le, azaz: írtam. Aztán a családalapítás Jánosnak is sikerült, sőt ő hamarabb házasodott meg és hamarabb is születtek gyerekei, mint nekem. Pedig sokáig mantrázta, hogy neki biztosan nem lesz családja, mást szán neki a sors, aztán megismerte a feleségét, Artemiszt, és minden normális kerékvágásba került.
Peer: Egyszer már kimondtam a kispolgár szót, amit talán huszonéves korom óta egyszer sem. Akkoriban kellett rájönnöm, hogy a kispolgároknál sokkal cikibbek a kispolgározók. Olyan ez, mintha működne az emberben, vagy legalábbis bennem egy jobb híján lustaságnak nevezett energia-minimalizálási elv. Minél kevesebbet befektetni, megúszni, kicselezni, eljutni egy olyan helyzetbe-állapotba, ahol már nem kell semmit sem tennem azért, hogy szeressenek-elismerjenek, ad absurdum megéljek, elég, hogy vagyok, végre meg lehet pihenni, révbe érni. Pedig nincs olyan helyzet, ami mindent megold helyetted. Akitől a boldog élet titkát akartad ellesni, két feles után panaszkodni kezd. „Ó istenem, miért nincs két életem!” Én valahogy mindig a látszólag tudatos stratégiákat követő emberekhez vonzódtam, miközben olyanokat utánoztam, akik legalább bevallják, hogy mindig is céltalanul sodródtak.
– Pedig ott van a hosszú kihagyás után megjelent Peer-kötet, a 42 verseiben is, hogy miért nincs még gyerek, így biztos nem lesz unoka.
Peer: Előbb lakás meg egzisztencia! Sajnálod-e, hogy nem másmilyen életet éltél, mint amilyet? Kamaszkori tévés élmény, ahogy a gégemikrofonos Venyegyikt Jerofejev ténylegesen képtelen megérteni ezt a kérdést. Azt sajnálom-e, hogy az lettem, aki vagyok? Igazából nagyon is boldog világban élünk, hiszen senki nem cserélne senkivel. Ezt-azt, anyagi helyzetet, nőt vagy pasit, státuszt, fizikumot, vagy akár temperamentumot igen, de mindent: nem. Lecsúszol erről, lecsúszol arról. Végül arra jutsz, hogy ez vagy te, ez a te életed. És felesleges is azon gondolkozni, hogy mi lehetett volna másképp.
– De hiába felesleges, mégis rágódunk ezen. Ott volt mondjuk a fiatalon öngyilkosságot elkövető Hazai Attila, akivel mindketten jóban voltak, a kötetében is köszönetet mondott önöknek. Nála is lehetett volna másként, nem?
Poós: Persze, ez azért eszébe jut az embernek. Nekem nem él az apám, de dobhatta volna azt is a sors, hogy megéli mindkét unokája születését. Nem élte meg, már az esküvőnkre se tudott eljönni, de a testvére úgymond telefon közvetítette az eseményeket. Így alakult.
Peer: De a beérkezés maga, ami nyilván baromi munkás valójában, megnöveli a veszélyérzetet is benned, nem? Hirtelen sokkal több felelősséget kell magadra venned. Jó, nyilván az anyámnak vagy a csajomnak fájna, ha meghalnék, de árvákat nem hagynék magam után. Én úgy képzelem el, javíts ki, hogy a gyerekkel jön az az érzés is, hogy úristen, mostantól nem halhatok meg egy autóbalesetben, mert akkor mi lesz velük? Megszületett az első ember, akinél nem akarok tovább élni.
Poós: Ez is megvan tényleg. Ezért aztán ritkán gyújtok már rá. Amikor a gyerekek megszülettek, azt is megfogadtam, hogy eljárok majd futni. Ez még nem jött össze, viszont sokat dolgozom a kertben, cipeltem a bontott téglákat, a sittet, az ilyesmi is ad némi pszichés állóképességet. Minek is tagadjam: a kertben felállított trambulinunk sokkal fontosabb, mint bármelyik könyvem.
Peer: Meg hogy a fizetésem fontosabb, mint a könyvem. Abból lesz a trambulin. És azt már nem tudod megcsinálni, hogy jó, akkor két hónap múlva veszünk iskolatáskát.
Poós: Egyébként János tényleg széthajtotta magát a családjáért. Nem adta fel a függetlenségét, ezért ez nehezített pálya volt, állandó egzisztenciális félsz. És mintha fenntartott volna egy képzeletbeli irodát különböző kapcsolatok ápolására, ami szintén sok energiát vihettek el. Az persze jó, hogy azt mond, amit akar, de ő például nem is nagyon osztott meg semmit a Facebookon, büszke volt arra, hogy az ő oldalát sokáig a Jelenkor kiadó frissítette. Persze, minden munkahely megtanít különböző igazodásokra, egy multicég ugyanúgy rád telepszik, ahogy az állami hivatalok.
– Gondolom, az induláskor önök is azt szerették volna, hogy megéljenek az irodalomból, nem?
Poós: Az már 1994-ben – amikor elszegődtem egy napilaphoz – világos volt, hogy szépirodalomra egzisztenciát alapítani nem lehet. Az első négy könyvem után – bár szabályos szerződéseim voltak – nem kaptam egy fillért sem. A hatodik kötetem, a Milyen mezben, milyen mezőn megjelenése utána a grafikus díját szerény honoromból vonták le, mert úgymond a tervezőt én hoztam. Nem ismerek szerzőt, aki ne tudná órákig sorolni a méltánytalanságokat, de ugyebár olyan ez, mint a megerőszakolt nő szégyene, az írók csak egymás között beszélnek erről. Szóval, amikor 2019-ben egy nagy hírű kiadó egy könyv megszerkesztéséért ötvenezer forint díjat ad, akkor bizonyára mindenki számára világos, hogy magas irodalomra nem lehet egzisztenciát alapozni. János viszont meg merte lépni.
Peer: Mert ő alkalmas volt a napi penzumra, ahogy annak idején a nagy idolok. Egy időben még azt is naponta csekkolta, hogy annyi naposan, amennyi épp ő, Kosztolányi mit írt. Hogy ő mit írt 27 évesen, 5 hónaposan és 3 naposan, és mit Kosztolányi? Merthogy mind a ketten írtak minden nap. Ehhez alkat kell. Meg akaraterő. Nekem, hiába rugdosom magam, most is kimaradnak napok, pedig csak neki kellene ülni. De amíg nincs minek nekiülni, addig minek nekiülni – mondja az energia-minimalizálás elve.
Poós: Én sem tudok napi penzumot írni. Most egy regény dolgozik bennem, ehhez gyűjtök anyagokat, és majd fél év múlva, amikor már teljesen alámerültem a témában, lendületből megírom, azaz menetből veszem be a regényem városát, mint a katonák az ellenállást nem tanúsító célpontokat.
Peer: Nagyon röhögtek rajtam az eladók, de nekem többek közt azért lett jó tempóban új könyvem, a Nem a sajátod, mert vettem egy qwerty billentyűzetes Blackberryt. Mert ha már penzumot nem írsz, akkor legalább nonstop jegyzetelj.
Poós: Vannak ilyen anekdoták is, hogy a vécébe azért járt sok író, hogy felírja a többiek szövegét.
Peer: Miért ne, ha ő úgyis elfelejti. Nem is úgy értette. Elírná előled, ha szólnál, hogy ez jó volt. A végén már olyan volt, mintha huszonöt évesen prosztataproblémáim lennének. De az sem annyira kínos, mintha az asztalnál írnád le.
Poós: Abban tényleg igaza lehetett Péterfy Gergelynek, hogy ez az iszonytató penzum, amit naponta megírt, ez sok volt. Sokszor panaszkodott arra, hogy ha íméles interjún dolgozott valamilyen helyi harsonába, azt is úgy kellett összeraknia, mintha a FAZ-nak adta volna. Mert csak hibátlan anyagokat adhatott ki a kezéből, nem volt mérlegelés. Mindig jegyzetelt, állandó készenléti állapotban volt, akkor is, ha vacsoráztunk.
– Téreyre az is jellemző volt, hogy igyekezett elkerülni a politikai besorolhatóságot, ami azért így sem tűnt könnyűnek. Szakács Árpád listáján például ott szerepelt azon „liberális írók” között, akiket folyamatosan hívnak a PIM-be.
Peer: De azóta kiderült, hogy Szakács Árpád nem csak ránézésre hülye, ahogy Bereményi mondta ahelyett, hogy hálás lett volna, amiért őt a libsi-posztmodern ízlésdiktatúra által elnyomott jók listájára tette. Ezért a mondatért aztán kapott is bőven a píszí humortalan közlekedési rendőreitől. Szakács Árpádról az is kiderült, hogy súlytalan figura, hiszen az új igazgató tudja azt a telefonszámot, amit csak fel kell hívnia, ha Szakács őt is be találná támadni, és Árpád addig a percig volt újságíró. Ez most demokráciánknak és a PIM sokszínű műsorpolitikájának a záloga. A kilincs és a telefonszám. Hogy nem fogták még föl ezek a szerencsétlenek, hogy a telefonszámok változnak, lehet, hogy Demeter Szilárd is már csak egy régit tud. Vicces egyébként, hogy deus ex machina Soros újra beletesz 360 milliót a kultúrába. Ami egyébként lófasz, ha mondjuk csak a független színházakra gondolunk. Mire készültünk 92-ben? Arra biztos nem, hogy 2019-ben ugyanott fogunk tartani.
– Más volt a kilencvenes évek elején, amikor még Mezey Katalin vezette az irodalmi körüket?
Peer: Maga Mezey Kati is más volt. Elég jókat tudott például gúnyolódni azon, miféle nagyasszonyi babérokra tör Jókai Anna. Utólag azt gondolom, bár a maga – akkor nekem fel sem tűnő – nagyasszonyi ambícióit kezelte volna ennyi iróniával. A 90-es évek felfelé ívelő időszak volt, hirtelen azt lehetett hinni, hogy itt egy szabad, polgári világ alakul ki, nyilvános vitákkal és értékpluralizmussal. Aztán az lett, ami lett: „bezárt cukorgyár a ködben”. Szomorú, hogy azok, akik a legkorábban kapcsoltak akkor, simán profitálnak abból, vagy legalábbis szó nélkül asszisztálnak ahhoz, ami ma van.
Poós: Ugyanakkor a 90-es évek volt az az évtized, amikor ugyan túl voltunk a hidegháborús krízisen, de bejöttek az olajügyek, a rendőri öngyilkosságoknak álcázott kivégzések, a robbantások, amikor a szocializmusból megörökölt, 1995-re kiteljesedett alvilág a szemünk előtt játszotta le a konfliktusait. Mi dülöngéltünk a szállj el, kismadárra, miközben megtörtént a srebrenicai mészárlás, amit finoman szólva sem reagált le a magyar elitirodalom, sem a honi popkultúra. A Cranberries és a U2 érzékenyebben reagált a Balkánra, mint mi, akik majdnem lőtávolon belül voltunk.
Peer: Azért tudnék mondani pár címet meg nevet. De szorítkozzunk a körúton belülre. A felszabadulásban a felfordulás is rendkívül szórakoztató volt, azok a rendőrök, akik egy-két évvel korábban még Demszkyt verték, rettenetesen zavarba jöttek a Tilos az Á előtt, hogyan és kivel szemben lehet/kell fellépni. Simán bemondtad nekik, hogy semmi gond, akkor hívom a főpolgármestert. El is hitték. Lehet, hogy Demeter sem tud semmiféle telefonszámot?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/32. számában jelent meg, 2019. augusztus 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/32. számban? Itt megnézheti!
