És a dél-amerikai maffiózó karján sem jelenhetett meg Szűz Mária-tetoválás. A Candide sorozat végül nem is az állami csatornán került adásba, miközben előzőleg még támogatásban is részesült. Kreif Zsuzsanna és Turai Balázs beszéltek arról is, hogy az animációs rövidfilmesek sokszor egymásnak és a fesztiváloknak készítik műveiket. Mi nem tetszett a krétakörösöknek az Oligarchia című animációs szériában? Trianon-gyalázónak tartja-e magát Turai a Hungarophilia-projekt miatt? Ezek is kiderülnek interjúnkból.
– Mennyiben állja meg a helyét, hogy ti vagytok az animációs filmezés Krúbijai?
Turai: Annyira nem ismerem őt. Azok lennénk?
– Egész sok közös vonás van: szókimondó, kormánykritikus tartalom, ami ráadásul ugyanúgy a húszas és harmincas hipsztereket szólítja meg, ahogy egy nyilatkozatotok alapján ti is szeretnétek.
Kreif: Nálam azért ilyen politikai vonatkozású előzmény nincs. A Candide sorozatnál, mivel hogy Voltaire regényét igyekeztünk kortárs közegbe ágyazni, persze felmerült ez a közéleti dimenzió. Találtunk tizenkét olyan témát, ami most aktuális, számunkra izgalmas. A regény hangvételéhez hasonlóan mi is szatirikusan és kritikusan mutatjuk be ezeket a szituációkat. Alkatilag tehát nem áll távol tőlem a közéleti reflexió, de nem voltak korábban ilyen nagyon politikai jellegű munkáim. Balázsnak már inkább.
Turai: Valóban, többekkel együtt közösen csináltuk az NER-mindennapokat szatirikusan feldolgozó Oligarchiát, ami a Krétakörnél jött ki, és Gulyás Marci volt a producere. A Róma bukásában is erősen megjelent a közéleti szál. Nálam ezek a maguk természetességében jönnek, bár most épp próbálok lejönni a politikáról.…
– Sikerül?
Turai: Kevésbé hiszek már abban, hogy hatást lehet gyakorolni. Kicsit kiégtem. A rendszer lassan mindent befoglal, szinte már felesleges bármit csinálni. Az Oligarchiával ki is írtam magamból, amit a NER-ről mondani kívántam, talán csak ennyi patron volt bennem ezt illetően.
Kreif: Megszólítanánk mi a Candide-dal is ezt az említett fiatal réteget, csak nehéz a célcsoportot elérni, vagy egyáltalán a saját körből kilépve üzenni egy nagyobb közönségnek.
– A fiatalokat tényleg nehéz berántani?
Kreif: A budapesti fiatalok eljöttek megnézni az Urániában, de amúgy a sorozatot az RTL Klubon adták le a hajnali órákban, szóval tágabb közönséghez nemigen juthatott el.
– De ha az eredeti terveknek megfelelően a köztévén futott volna, az említett fiatalokhoz ott sem jut el könnyebben, nem?
Kreif: Azért mégis elég furcsa rendszer ez, hogy az államilag támogatott filmeket eldugják a közönség elől, és nincs más olyan platform, ahol bárki számára elérhetőek lennének ezek.
– A köztévével valóban hosszan egyeztettek, sikertelenül. Mi volt a bajuk a sorozattal? Mit szerettek volna másként látni benne?
Turai: Ez az, amiről most sajnos nem beszélhetünk.
– De már beszéltetek róla, onnan is tudni, hogy sikertelenek voltak az egyeztetések.
Turai: Az igaz, de jelen pillanatban nem beszélhetünk róla. Próbáljuk a sorozat jogi státuszát rendbe hozni. Azt, hogy pontosan kinek a tulajdonában van, pontosan mit lehet vele csinálni, hol lehet forgalmazni.
– Az, hogy végül az RTL Klubon leadták, problémás volt?
Turai: Nem, az éppenséggel kötelező elem volt a támogatás megítélésekor, hogy egy országos tévének le kell adnia a sorozatot. Ezt pedig az RTL Klub szívességből vállalta.
Kreif: Mindezt azok után, hogy a Duna TV visszavonta a vállalást. Ha nem adja le egy tévé sem, az szerződésszegésnek számított volna.
– Fesztiválokra viszont lehet vinni a sorozatot, nem? Most is felbukkant a KAFF-on.
Kreif: Még nem indult be nagyban a fesztiváloztatás, de az előző epizódok voltak versenyben Annecyban, nemrég pedig egy portugál fesztiválra juttattuk el. Szóval valamennyire küldözgetjük, de megjelenhetne több helyen is.
– Szeretnétek felrakni internetre, fizetősen akár?
Turai: Jó lenne fizetősre felrakni, akkor végre valami profit is lenne. A prioritás valóban az, hogy kikerüljön a netre.
Kreif: Nemzetközi szinten is vannak érdeklődők Franciaországból, az Egyesült Államokból. De ezt a producerek intézik, mi pedig annyira nem látunk bele a folyamatba. Egy ideig nyomon követtük az egyeztetéseket, de aztán annyira elvitte minden időnket bármiféle eredmény nélkül, hogy inkább úgy döntöttünk, az új filmekre koncentrálunk a jövőben.
– Kovásznai György terveire alapozva vágtatok bele a Candide sorozatba. Mennyiben az valósult meg végül, amit ő megálmodott?
Kreif: A tartalmat illetően egészen különböző lett, nem is lehetett volna másként. Sokat gondolkoztunk is rajta, hogy ő mit szólna a végeredményhez. Remélem, tetszene neki.
Turai: Benne volt a koncepciójában, hogy nem aktualizált Candide-ot akart csinálni. Elmondta, hogy ő nem egy farmernadrágos Candide-ot képzel el, aki a Cabriójában ide-oda megy a világban. Hogy pontosan miért nem így gondolta el, mivel érvelt, azt már nem tudom pontosan. Valamiért őt a Voltaire-korabeli sztori érdekelte. De az is lehet, hogy ez a mondat csak azért volt, hogy a cenzúrát lenyugtassa.
Kreif: A látványvilágunkra hatott erősen az ő elképzelése. A pilot-epizódban csináltuk azt, hogy folyamatosan váltogattuk a rajzstílust, illetve használtunk gyurmát, videórészleteket is. Eléggé experimentális epizód lett. Ehhez képest a gyártásra le kellett faragni ebből, és inkább ráálltunk egyféle rajzi stílusra.
– Az aktualizálással mi volt a cél? Provokálni, vitára ingerelni?
Turai: Az volt a kísérlet, hogy csináljuk most, amit Voltaire tett az ő idejében. Ugyanazt az algoritmust megpróbáltuk lefuttatni, Candide-ot körbeküldve a világban, megmutatva, mi mindennel találkozhat ennek során. Nem az volt a cél, hogy ez provokatív legyen. Az viszont, hogy megosztó egy téma, mi pedig reagálunk rá, tök jó és normális.
– Az egyik epizód például a globális felmelegedésről szól, és nem kímélitek egyik „tábort” sem. Cél az, hogy tematizáljátok az erről szóló vitát?
Kreif: Érdekel minket a téma, az új filmtervemben, a Forró helyzet a hüllők bolygóján című sci-fi szatírában is elég erősen benne lesz ez. Világvége közelébe sodródott bolygón játszódik, ahol az erőforrások korlátossága miatt erős kasztrendszer alakult ki. Van a burzsujréteg, ami egész nap csak ázik a medencéjében, illetve a munkásréteg, akiknek az élete már jóval kevésbé móka és kacagás. Ez egy analógia arra, amiben vagyunk. Rövidfilmnek indult, de végül lehet, hogy egész estés lesz belőle.
– Mikorra fog ez elkészülni?
Turai: Még a világvége előtt. Napjainkban nem foglalkozni ezzel a helyzettel tényleg furcsa lenne. A legújabb rémhírek szerint tényleg arról van szó, hogy nem is tudunk még egy ilyen filmet sem befejezni azelőtt, hogy teljesen elkezd összeomlani a rendszer.
– Nem túlzás az ilyen apokaliptikus víziókra hagyatkozni? Az emberek minden korban szerették azt hinni, hogy belátható időn belül jön a világvége.
Turai: Remélem, hogy túlzás. És tényleg lehet, hogy mindenki a saját világvégéjét érezte az első igazinak. Én is ezt érzem annak. A szemét- és a szén-dioxid-mennyiség korlátlannak tűnő felhalmozása az, ami rendkívül aggasztó, megkerülhetetlen problémának tűnik.
– Rövidfilmed, a Róma bukása is erről szólt?
Turai: Igen, illetve ott egy háború utáni helyzet adta a háttérsztorit. Inkább a migránsválság izgatott, ami akkoriban még nem volt annyira központi téma, mint most. Hova fajulhat az egész helyzet, milyen társadalmi újrarendeződést hozhat?
– A Candide-nál mi volt a fő szál, ami köré építeni akartátok az egészet?
Turai: A regénybeli Candide valójában egy naiv, agymosott gyerek, a valósággal való találkozás viszont felébreszti. A mű végére rájön, hogy nem fogadhatja el azt az ideológiát, amit kívülről rákényszerítenének. Mi játékosra vettük ezt az egészet. Már csak azért is, mert nagyon rövidek az epizódok, és nem volt nagy írói tapasztalatunk.
– A végére még Puzsér Róbert is beszállt a produkcióba, az utolsó részben hallhattuk a hangját.
Turai: Sőt, saját magát alakította. Na, vele kapcsolatban is akadtak problémák. Ez azt hiszem, olyan dolog, amiről gond nélkül mesélhetek. Közölték, hogy közszereplő nem halhat meg a képernyőn, még akkor sem, ha beleegyezik. Az első verzióban Puzsért végül kivégezték, de ez nem mehetett le így, ezért végül életben marad, még nyögdécsel egy kicsit. Ez a nyögés úgy tűnik, sokat nyom ilyenkor a latban.
– De hol van ilyen szabály, ki kötötte ezt ki?
Turai: A közszolgálati tévénél mondták. Van aztán, hogy vallási szimbólumokat nem lehetett gúnyosan használni. Ami tök vicces, mert ez egy Voltaire-adaptáció, tehát azt gondolhatnánk, hogy belefér. Az, hogy nem fér bele, önmagában talán izgalmasabb is, mint a sorozat. Tehát 2019-ben a dél-amerikai maffiózó karján nem jelenhet meg Szűz Mária-tetoválás, mert ez állítólag vallásgyalázásnak minősül.
– Nem új neked ez a dolog, a Hungarophilia-projekttel is kaptál már kritikákat emiatt. Olyan tárgyakat készítettetek el, mint a Koppány sütőforma, a kötött Szent Korona sapka vagy épp a Trianon-partimix tálkészlet, utóbbiak pedig nem nyerték el mindenki tetszését. Ez sem provokáció?
Turai: Remélem, az emberek nagy részének azért kiderült, hogy ez nem egy gúnyból készült trashprojekt volt. Ha az lett volna, akkor máshogy néz ki, és nem öt évet szánunk rá, hanem, mondjuk, egy hónapot. A tiszteletadás volt a cél, egyben játéknak is bizonyult. Nem tartom magam Trianon-gyalázónak még akkor sem, ha humorral állok a témához.
– Sokszor felmerül ez, mi fér bele, mi nem. A Krétakörnek például már azzal volt baja, ahogy a hajléktalanokat ábrázoltátok az Oligarchiában.
Turai: Igen, ez valóban érdekes volt. Nekik ez a szakmájuk, és számukra sokkal több nüansznak kell lennie például egy hajléktalan ember ábrázolásánál, mint nekem, rajzfilmesnek. Én viszont a Kretén magazinon nőttem fel. Számomra egy üvegek között fekvő, kiégett bácsi is lehet vicces. Az ő érzékenységüket viszont bántotta ez, és úgy látták, hogy pont ez a baj. Az, hogy a gyerekek ezen nevetnek, miközben az a bácsi adott esetben enyhén pszichológiai zavaros, vagy különböző tragédiák miatt került az utcára. Mi meg közben viccelődünk, hogy „haha, piros az orra”. Ez tanulási folyamat volt, és nem értek most sem mindenben egyet az aktivista emberekkel, de csiszolódunk. Ők is biztos megértették az én szempontomat.
Kreif: Én mostanra jutottam el oda, hogy a kisebb-nagyobb helyi gondokkal való foglalkozás már nem köt le, inkább érdemes egy nagyot hátralépni, és általánosabb kritikát megfogalmazni a világ működésével kapcsolatban. Olvassuk minden nap a híreket, lefárad az agyunk, aztán sok lenne, hogy még a filmjeinkben is ezen pörögjünk. Eggyel nagyobb perspektívából érdemes hozzáállnunk.
– Attól nem fárad le az ember agya?
Kreif: Azt is átforgatom úgy, hogy izgalmas tudjon lenni. Mindenki tudja, miről beszélsz, de átfogalmazod olyan fantáziavilágra, amelyet te hozol létre. Saját szabályokkal, figurákkal és konfliktusokkal. Nekem ez a játék most szórakoztatóbb.
– Az animációs rövidfilmeket mennyire könnyű eljuttatni az emberekhez? Élőszereplősök időnként végigfutnak a közösségi médiában, de az animációsok kevésbé.
Turai: Szerintem egy teljesen zárt közegről van szó. Az animációs rövidfilmesek egymásnak és a fesztiváloknak készítik a filmeket. Amik olyanok is lesznek többnyire. Beülsz egy animációs fesztiválon egy átlag blokkra, és fogod a fejed, hogy mi ez az egész. Persze tisztelet a pár kivételnek.
– Nem érti az ember, hogy mit akart kifejezni a művész?
Kreif: Annecyban például lehet látni, hogy vannak ezek a típusfilmek. Szeretne oda mindenki bejutni, a reflexek pedig ilyenkor életbe lépnek. Hogy, mondjuk, klasszikus zenére kell akvarellképeket mutatni a strandon sétáló idős néniről. A kísérletezés, aktuális témák feldolgozása eléggé hiányzik. A közönség számára az élőszereplős filmtől eltérő vizuális nyelv miatt nehezebb értelmezni. Talán több türelem kell egy animációs rövidfilm felfogásához.
Turai: Ráadásul nincsenek megírva, tekintve hogy írni soha sem tanultunk. A fesztiválokon azt látom, hogy a többi animációs iskolában ez pontosan úgy van, mint a miénkben. Pedig amikor hazaérsz munkából és leülsz Netflixezni, akkor olyasmiket nézel, amik alapvetően nagyon jól meg vannak írva. Majd bemész egy animációs fesztiválra, és látsz nagyon sok mindent, ami szép, érdekes, experimentális, de semmi forgatókönyv, így kapaszkodó sincs a néző számára.
Kreif: Remélem, az is változni fog, hogy az animáció egyenlő a némafilmmel. Valamiért mostanában így alakul, hogy nem nagyon írnak dialógokat a rendezők, inkább a képekkel akarnak mesélni. Ilyenkor fordul elő, hogy az animáción kevésbé edzett néző elveszti a fonalat, és feladja az értelmezést. A Limbo-Limbo Travelnél mi is többször megkaptuk, hogy vicces volt meg jól nézett ki, de egy nézés után nem tudnák elmondani, hogy miről szólt.
– Sokat számít, mikor mondjuk Kálid Artúrt és Jordán Adélt halljuk a Candide-ban?
Turai: Igen, ők szerintem elvitték a hátukon az egészet.
Kreif: Először készült a szinkron, és arra az animatikok, így eleve a hanghordozásuk alapján jöttek bizonyos képi megoldások. Érdekes folyamat volt.
Turai: Szerintem baromi kreatívak voltak. Ilyenkor egy-egy mondatot többször veszünk fel, és ők nagyon sokszor feltaláltak új modorokat, amik jót tettek a produkciónak. Sok esetben az a hanghordozás, amivel bejutott a szöveg a filmbe, nem az volt, amit eredetileg elképzeltünk, hanem amit ők ráimpróztak.
– Mi a helyzet a további tervekkel?
Kreif: Nekem van egy hobbiprojektem, ami támogatás nélkül készül. Animációs áldokumentumfilm lesz egy kiöregedett, amerikai pornószínésznőről, aki a hetvenes években volt a csúcson. Ráadásul hendikeppel indult, mert citrommellei nőttek. Arról fog szólni a film, hogy a kezdeti frusztrációk és kiközösítés után hogy fordítja ezt végül az előnyére.
– Mire számítasz, felkavarja majd az állóvizet?
Turai: Sőt, a pornóipart!
Kreif: Nem tudom, nem nagyon cél az számomra, hogy felkavarjam az állóvizet. Jól esik ezt most csinálnom. Illetve szeretnék arról beszélni, hogy ezt a dolgot lehet úgy is nézni, mint egy feminista választást, illetve úgy, mint egy férfitársadalom által elnyomott sorsot. Azért választottam a 70-es éveket, mert a pornó akkor tényleg a felszabadultságot jelképezte, volt benne valami aranyosan játékos és filmnyelvileg kísérletező, ami aztán az internetes korszakkal eltűnt, és csak mostanában indult egy új mozgalom ennek a visszaállítására.
