Meg lehet-e állítani a fenyegető jövőt?

Kedves mosollyal az arcán boldog karácsonyt kíván a brit miniszterelnöknő, miután képtelen és gyűlöletkeltő gondolatok sokaságát mondta el a nyilvánosság előtt. Ez a cinikus jókívánság valahonnan a magyar politikafogyasztónak is ismerős lehet, és sajnos nem csak ennyiben merülnek ki a hasonlóságok a képernyőn látottak és a minket jelenleg körülvevő valóság között, ha úgy döntünk, hogy az Évek alatt (Years and Years) című sorozat nézésébe fogunk.

Az HBO-n futó széria készítői nem találták fel a dramaturgiai csodafegyvert, nem tolják el (kevés kivételtől eltekintve) a cselekménybonyolítást sem végzetesen extrém irányba, mégis működik. Az alapképlet faék egyszerűségű: vegyünk egy átlagos brit családot, és személyes sorsukon keresztül mutassuk meg a világ átrendeződését. Ez alatt több mint tíz évet lépünk előre az időben.

Átlagos család, legalábbis angol szemmel nézve. A Lyons família ugyanis meglehetősen sokszínű összképet mutat. Vegyes házasságtól a homoszexuális viszonyon át a mozgáskorlátozott létig többféle élethelyzet tárul fel, talán egyetlen szereplő képviseli csak a régi jó Angliát, Muriel, a bölcs nagymama alakjában, aki egy ódon vidéki házban tűnődik a világ felfordulásán. Ami nem egyik napról a másikra következik be.

Éppen az a legnagyobb erénye az Évek alattnak, hogy hitelesen mutatja meg, mindaz, ami ma még látszólag csak a rettegett jövőkép része, mennyire közel is van valójában. Hiszen velünk él már egy ideje a politikai idiokrácia teljes eszköztára a minden jogos kritika esetében fake newst emlegető politikusokkal, a robotizáció is túl van már a csíraállapoton, és ma már az sem tűnik képtelen ötlenek, hogy egy választási kampány során digitálisan manipulált videókon olyan mondatokat adjanak a politikai ellenfél szájába, amit nem is mondott.

A cikk elején említett miniszterelnöknő, Vivienne Rook – aki Trumphoz hasonlóan az üzleti szférából érkezik, és legalább olyan gátlástalanul nyilatkozik minden kérdésben – ilyen álvideók segítségével (is) manipulálja a választásokat, majd amikor az ellenfelek tiltakoznak, cinikusan a kamerába néz, és azt mondja: „Lehet, hogy tényleg nem mondtak ilyet, de kitelne tőlük, nem?” A sima karaktergyilkosság azonban még csak a kezdet.

Rövid idő alatt olyan rendszer épül ki Rook regnálása alatt, amelyben például a bevándorlókat már nem csak verbálisan éri támadás. Régi katonai bázisokra szállítják őket – köztük az ukrán Viktort, aki a Lyonsok egyike, a meleg Daniel élettársa –, az angol–búr háborúk során kifejlesztett „önmegsemmisítő” koncentrációs táborokba (ahol a fertőzések végeznek a fogvatartottakkal), amelyek létezéséről egy ideig semmit sem tud a közvélemény, viszont az ingatlanok fenntartásán jól kereshetnek a kormányhoz közeli cégek. A nem éppen nemes brit hagyományhoz való visszanyúlás is jól jellemzi napjainkat: minden, ami nevében a radikális újítók és népvezérek fellépnek, tulajdonképpen ijesztően régi.

Mindezzel párhuzamosan az egész világ átalakul. A szoftverek fejlődése miatt az egyik szereplő a könyvelői, míg a mesterségeshús-ipar vívmányai miatt másikuk a konyhavezetői állását veszíti el. Az áramkimaradások a mindennapok megszokott részévé válnak – ezért aztán újra felértékelődik a nyomtatott dokumentumok jelentősége. Az egyik Lyons unoka, Bethany gyanúsan sokat keres rá a neten a trans kifejezésre, majd amikor felvilágosult szülei megnyugtatják, hogy ha nem lány lesz, akkor is szeretni fogják, szembesíti őket a ténnyel: nem nemet kíván váltani, „csupán” transzhumánná szeretne válni. Vagy saját magát információcsomagként „fellőni” a digitális felhőbe. Nevetséges ködszurkálásnak is hangozhatna a dolog, ha, mondjuk, nem olvasnánk egyre többször arról: a halhatatlanság hajszolása érdekében már most folynak az ezt lehetségessé tevő technológiai kutatások. Végül maga a kormány fizeti az időközben hivatalnokként elhelyezkedő lány átalakító műtétjét – ettől kezdve hiába kapja meg a mindentudás illúzióját, valójában az uralmi rendszer tulajdonává válik.

A sorozatot elsősorban annak árnyalt ábrázolása teszi izgalmassá, ahogy a hétköznapi életünk során – kapcsolatainkban, magánéleti vagy szakmai válságainkban bukdácsolva és a boldogságkeresés folyamatos késztetésétől hajtva – tulajdonképpen csendben elfogadjuk minden egyes nap azt, ami tegnap még elfogadhatatlannak tűnt. És hogy kínál-e valamiféle válaszfélét arra az Évek alatt, meg lehet-e állítani a fenyegető jövőt? Sajnos igen. Mert amilyen jól indul a széria, és amilyen jól építkezik, a végére eltompítja az alkotókat a politikai manifesztumgyártás bódulata, hogy aztán a jó öreg Muriel szájába olyan antikapitalista szózatot adjanak – lényegében azt állítva, hogy már akkor be kellett volna törni az áruházak kirakatüvegét, amikor az első önkiszolgáló pénztárgépek megjelentek –, hogy abba még Tamás Gáspár Miklós is belepirulna. Ezzel együtt is érdemes időt szánni rá, ha másért nem, azért, hogy legalább az alaptalan derű és a felesleges illúziók terhe ne terhelje lelkünket.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/28. számában jelent meg, 2019. július 12-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/28. számban? Itt megnézheti!