Misszionáriusok vagyunk-e mindannyian? Mikor jutunk olyan helyzetbe, hogy akarattal sem térhetünk ki a sors efféle (ki)hívása elől? Le tudjuk-e győzni a szereptől való esetleges viszolygásunkat? A február végén a Jurányi Inkubátorházban bemutatott Az örökség című előadás főhőse hirtelen-váratlanul fut bele a kérdésekbe. A fiatal férfi, egy Németországban dolgozó gyerekorvos anyja halálhírére tér haza a Borsod megyei kis faluba, ahol döbbenettel szembesül a északkelet-magyarországi hétköznapok nyomasztó valóságával. A lassan kisebb-nagyobb kanyarokkal kibontakozó, szépen előkészített és felépített történet (akár a doktort a körülmények) tarkón vágja a nézőt is. Mintha számára ismeretlen, eredendően valahová a dzsungelbe vagy a Balkán sötétebb zugaiba képzelt helyszínre tenne kirándulást az orvossal együtt.
A településről egy kivételével eltűnt az összes roma gyerek. Nyomorgó (munkanélküli, drogos és alkoholista) szüleik néhány százezer forintért adtak túl rajtuk Svájcba, Ausztriába vagy Németországba. A fikció olyan elemi erejű társadalmi vonatkozásokkal rendelkezik (hasonlóan a Jurányi számos előadásához), amely valósággal kényszeríti a befogadót: menjen és érdeklődjön, valóban létezik-e az elképzelhetetlen a mai Magyarországon. Igen – juthatunk a következtetésre. „Nem jellemző ugyan, de előfordul az ilyesmi” – felelik rendre az általam felkeresett szakújságírók. (Egyikük azt a férfit is ismeri, aki hazahozza a jó esetben fogadott gyerekként családhoz kerülteket, rosszabban pedig a netán prostituáltnak eladottakat.)
Vásár a szállodában: több tízezer gyereket vettek meg Romániából | Magyar HangA Schwechtje Mihály által írt és rendezett Az örökség fontos, megrázó, mozgósító erejű, amit különösen erősít a bűnügyi történet oknyomozását idéző dramaturgia. Filmszerű töredékekből, mozaikkockák egymás mellé rendeléséből kerekedik ki a szüzsé. A multifunkcionális, néhány szimbolikus bútordarabbal jelzett térben megfér egymás mellett az orvosi rendelő, a polgármesteri hivatal, a főtér és a műanyag palackokkal fűtött putri. (A látvány és a jelmez Torma Mária munkája.)
A falu kiürülése (nem cigány gyerek alig van) mellett más valami is történik: a településvezetők korunk elitjét érintő vadászati fejlesztésbe kezdenek – úgy is mondhatnánk, hogy saját zsebükre játszva a közösség önfelszámolását készítik elő. A dicstelen munkához a nyugatról látogatóba érkezett rokon nem hajlandó asszisztálni. Nemzeti öngyilkosság keveredik a totális érzéketlenséggel, embertelenséggel a színen, hogy aztán a végkifejlet – a gyerekorvos csak a törvények áthágásával tudja megmenteni az utolsó roma kisfiút – a megoldás reménytelenségét villantsa fel. Mindez azonban nem beletörődés, hanem a tenni akarás felé vezet minket.
Végre egy magyar film, ami tudja, milyenek a kamaszok | Magyar HangA darab konstrukcionális gyengesége, hogy a gyermeke elvesztésébe belebolondult édesanya alakja valószerűtlen, helyenként keresett. Gergely Katalin játéka a hibát szerencsére elfedi valamennyire. Molnár Gusztáv a legautentikusabb polgármesterként és romaként, az utóbbi esetben legerősebben a fiától való búcsúzás pillanataiban. Polgár Csaba hitelesen hozza a nyugatról hazatért, az itt hagyottakat kissé lekezelő, a dolgokat – mint elfoglalt ember – a praktikum irányából megközelítő orvost. Erősen belülről fakadó játéka mentes a rutinból jövő technikai megoldásoktól. Mondhatnánk, a hátán viszi az előadást.
Az örökség, Jurányi Ház, író és rendező: Schwechtje Mihály
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/13. számában jelent meg, 2019. március 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/13. számban? Itt megnézheti!