A harmadik korty sörön még senki nem jutott túl

Honnan tudhatod, hogy a fiad/lányod már szinte felnőtt? Nem a korai szerelemről, nem is az első részeg kicsapongásról, de még csak nem is arról, hogy befüvezve kirabol egy szupermarketet, majd hajnalig üldözik őt a rendőrök. Nem, az éretté válás egyik csalhatatlan jele, hogy a gyerek feszengve tolja félre a legtöbb témába vágó vígjátékot. Ez úgy nagyjából tizenkét éves kor felett esedékes, de persze előfordulhat, hogy valaki csak kicsivel később jön rá: a humor nem feltétlenül azt jelenti, mint ami az Amerikai pite-sorozat alkotói, esetleg Seth Rogen baráti köre szótárában szerepel.

Szó se róla, nem kell feltétlenül leírni minden ilyen filmet, a jó pillanatokat meg lehet találni az említettek esetében is. Az Amerikai pite első része például még nem volt olyan rossz, és A 40 éves szűz is tartogatott szórakoztató pillanatokat. Ahogy viszont fiatalodik a bemutatott korosztály, úgy válik egyre kínosabbá az egész. Jó példa a 2007-es Superbad, amiben érvényes kamaszpillanat, az nem sok volt, ellenben kaptunk egy majdnem két órás rendőrviccet a félkegyelmű zsarunak öltözött Seth Rogennel, illetve néhány szerencsétlenkedő tinédzserrel. A felnövésről ezeknek a filmeseknek többnyire annyi gondolatuk van, hogy a kamaszok egyre ordenárébbak lesznek, elkeseredett harcot vívnak a szüzesség elvesztéséért, és még a törvénnyel is összetűzésbe keverednek. Persze csak a játékidő végéig, hiszen akkor minden elsimul, megtörténik az első aktus (vagy nagyon közel kerülünk hozzá), és a fiatalok tanulnak valami nagyon fontosat a barátságról és a szerelemről.

Volt okunk tehát aggódni a Jó srácok kapcsán, ami nemhogy érettségizőknek maszkírozott huszonéveseket mutat, de egyenesen 11-12 éves korig repít vissza. Ha a hollywoodi alkotók már a fiatal felnőttekről is képtelenek hitelesen és viccesen beszélni, mit várjunk ez esetben? Ráadásul ha a filmet nem is Rogen írta, mint a Superbad esetében, azért producerként csak itt van, ahogy egyébként Evan Goldberg és Jonah Hill szintén. És még az egészet úgy is hirdetik, mint hogy „a Superbad alkotóitól.” Készüljünk hát egy újabb adag szégyentelenkedésre?

Félreértés ne essék, nem az a gond, hogy a vígjátékok nem félnek a szex, drogok és alkohol bűvös hármasától, a humorforrás pedig ezek váltakozó adagolásában rejlik. Hogy mennyire nem, arra jó példa az augusztusban mozikba kerülő Jó srácok, ami szintén ezekkel operál, mégis működőképes, sőt, az elejétől a végéig sírva röhögős is lesz. Pedig könnyű lett volna elcsúszni, hiszen itt ráadásul kisgyerekeket látunk, akiknek még fogalmuk sincs róla, mire valók a szüleik hálószobájában talált szexjátékok.

A maguk részéről ők csak egy üvegezős buliba szeretnének eljutni, ez a nagy küldetés, amit aztán azonos forgatókönyv alapján is fognak teljesíteni, mint az összes hasonló komédia. A különbség, hogy Gene Stupnitsky filmje egyáltalán nem lesz kínos, mert nem izzadságszagúan erőlködik, hogy Valódi Fiatalokat mutasson. A Jó srácok három főszereplője épp azért lesz imádnivaló, mert úgy játsszák a felnőttet és igyekeznek nagyon vagányak lenni, hogy valójában igen messze vannak még a kirepüléstől. Olyan ez, mint mikor a négy-öt éves gyerek minden fél órában tesz egy komolykodó kijelentést, amitől a szülők teljesen padlót fognak. Régen fel is írták a „gyerekszáj” füzetbe, ma sietnek kiposztolni Facebookra. Persze, itt azért némiképp súlyosabb témák és dumák röpködnek, eszünkbe juttatva a South Park szabadszájú iskolásait, vagy épp a 2016-os Vademberek hajszája Rickyjét.

Az átlagos tinivígjáték azért tud olyan rossz lenni, mert abban már semmi vicces nincs, hogy tizennyolc éves hülye kamaszok próbálnak nagyon érettnek tűnni. Amikor a Superbadben bemegy Jonah Hill az áruházba, majd ott végtelennek tűnő ideig kínlódik azon, hogyan szerezzen alkoholt, az csak fárasztó lesz, de biztosan nem vicces. Ellenben amit a Jó srácok hősei leművelnek az őket komolyan venni nem hajlandó, a napos műszakban megfáradt rendőr jelenlétében, az valami egészen briliáns. Vagy ahogy a nagy kaland egyik fontos állomása lesz, hogy megpróbálnak átrohanni az igencsak zsúfolt autópályán. És amikor kioktatják a szomszéd lányokat, hogy márpedig nem ártana leszokniuk a drogokról, mert az nagyon veszélyes, és még a törvény is bünteti. Hogy aztán az alkohollal azért bepróbálkozzanak: ideje lenyomni a nagymenő srácot, akinek a rekordja három korty az italból! A poénok itt végre ülnek, Stupnitsky és Lee Eisenberg szerencsére képesek voltak épkézláb forgatókönyvet letenni az asztalra.

A film pontosan azokat az elemeket használja fel, mint a tinivígjátékok többsége, csakhogy karikíroz is, rájátszik arra, ahogy ezek a tipikus humorforrások működnek. Ha így nézzük, tinivígjáték-paródiaként is nézhető a Jó srácok, amiben a szereplők rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítanak a dolgoknak, úgy érzik, minden tétre megy, miközben tudjuk jól, hogy nem most dől el az életük.

Miközben a sztori több szinten is működik, miután nem nélkülözi a drámai elemeket: oké, az első korty sör tényleg nem a világ, de a szülők válása azért olyan dolog, ami valóban mindent meg fog változtatni. Ezt pedig a Jó srácok szintén pontosan, egyszerre fájdalmasan és szórakoztatóan mutatja meg. Nem vicceli el az egészet, nem csinál perlekedő bohócokat a felnőttekből, viszont nem is megy annál közelebb hozzájuk, mint amit egy 11 éves srác lát az egészből. És hát az is pont elég lesz: az apa erőltetett „anyukáddal továbbra is barátok vagyunk”-szövege, az anya sokatmondó pillantása, ahogy jelzi, az azért nem egészen úgy van.

A film persze nem csap át kőkemény drámába, nem lesz belőle Floridai álom, amiben a Disneyland-díszletek árnyékában a gyerekek élete egyszerre játék és nélkülözés. A Jó srácok hőseinek a kertvárosi kényelem jut, és a probléma, hogy ha apu drónja összetörik, akkor nagy bajba kerülnek. De hát nem dől össze a világ. Az élet változik, a régi barátságok átalakulnak, az életben kevés olyan hirtelen átmenet van, mint mikor valaki egyetemre kerül. Előtte pontosan az, mint utána: a folyamatos küszködés, hogy az ember le ne maradjon valami fontosról. Fiatalon nem látja, hogy még tengernyi ideje lesz mindenre, és semmivel sincs elkésve. Idősebben meg azt nem, hogy van, amit már el kell engedni.

Jó srácok (Good Boys) amerikai vígjáték, 95 perc, 2019