A katapult, ami egészen Amerikáig repíthet

Képzeld el, hogy olyan zseniálisan veszélyes (vagy veszélyesen zseniális) ötleted támad, ami hozzásegíthet életed filmjének elkészítéséhez. Vagy gondolj bele, milyen lenne gyerekként építeni egy katapultot, amivel egészen Amerikáig lőheted ki magad, hogy újra találkozz a kis barátnőddel. El tudod képzelni, hogy egyik napról a másikra minden megváltozhat? Vagy csak szeretnéd, de már nem mered?

A rövidfilm is olyan, mint egy hirtelen jött, ellenállhatatlannak tűnő ötlet. Villanás, ami mindent megváltoztathat. Nincs idő és lehetőség hosszan bemutatni a szereplőket, életük alakulását, jól kell tudni sűríteni, adott esetben egy csattanóra kifuttatni az egészet. Még ha fél óránk van is, az sem teszi lehetővé, hogy túlzottan felengedjünk, és hagyjuk a szereplőinket csak úgy létezni a vásznon.

Pontosabban megtehetjük ezt is, viszont úgy még nehezebb dolgunk van, mintha nagyjátékfilmben engedélyeznénk magunknak ezt a luxust. Bár úgy tűnhet, hogy rövidfilmet készíteni egyszerűbb, kvázi segít felkészülni a nagyobb vállalásra, de a műfaj valójában jóval melósabb és kockázatosabb.

És igen, sokszor tényleg megéri egyetlen nagyot szóló poén kedvéért építkezni húsz-huszonöt percen keresztül. A közönség annál hálásabb lesz, mikor rájön, hova futott ki az egész. Aki nem hiszi, nézzen csak utána Tóth Barnabás, Vácz Péter, Deák Kristóf vagy Szirmai Márton rövidfilmjeinek. Utóbbihoz itt volt a lehetőség: a legutóbbi BuSho Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválon láthattuk a Szerepzavart, benne Friedenthal Zoltán eddigi egyik legjobb alakításával.

Szirmai például azért is a hazai rövidfilmezés egyik legfontosabb alkotója, mert mesterien vegyíti a drámai és humorosabb pillanatokat, nem fél a közéleti reflexióktól sem, ötletei pedig kiforrottak, blöffnek nyoma sincs. A Szerepzavarban egy olyan színészt figyelhetünk, akinek kamerák és színpadok helyett a hétköznapi élet játéka jut. Ha kell, műtői vizsgán játssza el a beteget, máskor HR-es bőrbe bújik, mert a főnöknek nem fűlik a foga hozzá, hogy maga rúgja ki az elbocsátani szándékozottakat. Ahogy ennyiből is kitűnik, a szerepjáték így jóval kockázatosabb tud lenni annál, mint ha valaki bérgyilkos vagy diktátor lenne – a kamerák előtt. A hétköznapi életben viszont hiába, hogy ez csak munka, ha egyszer ebbe pont azok nincsenek beavatva, akik előtt színészkedni kell. Könnyen sérülhet így a mutatványos és közönsége is. Jól gondoljuk meg hát, milyen szerepet érdemes bevállalnunk. Kurt Vonnegut egyik legjobb regénye, az Éj anyánk üzenete volt ez, de lehetne épp a Szerepzavaré is.

Szirmai filmje egyébként már sokakhoz eljuthatott, egy ideig ingyen megtekinthető volt a Vimeón. Hasonló, egyszerre megrendítő és szórakoztató munka a Borsos Miklós rendezte A nagy dobás, amiben egy ambiciózus, kultfilmrajongó fiatal rendező (Papp Endre) és alkoholproblémákkal küzdő, kiégett főszereplője (Kamarás Iván) esnek egymásnak. Egy vízbe fulladásos jelenetet rögzítenének, de persze az eredmény közel sem tökéletes, sokan unják is már, mennének haza. Miközben a rendező, Tamás azzal indult neki, hogy majd ő újra felfedezi a Mihályban egy ideje pislákolni látszó tehetséget. Csakhogy utóbbinak ehhez nem fűlik a foga, ráadásul rendezőjét egy tehetségtelen amatőrnek is tartja, így még kevésbé hajlik az együttműködésre. Egészen addig, amíg Tamásnak nem támad egy képtelen ötlete, hogyan tehetnék még élethűbbé a jelenetet.

A nagy dobást a két főszereplő alakítása viszi el a hátán, főleg Kamarásé, míg Papp Endre minimalista játékkal jól hozza a helyzetbe csöppenő, ott először elveszettnek tűnő, de aztán lelkesedését visszanyerő rendezőt. Szépen építkező sztori arról, egyetlen nagy ötlet is hogyan adhatja vissza önmagunkba és munkánkba vetett hitünket.

Szövényi-Lux Balázs rövidfilmje, a Katapult már a gyermeki fantázia világába vezet minket. A rendszerváltás beköszöntével ismerkedik meg a két gyerek, Nana és Gau, majd amikor előbbi az Egyesült Államokba utazik, levelezni kezdenek. Gau számára pedig marad az álmodozás, hogy egy szép napon maga is kilőhet a tengerentúlra, amit még látni is vél, ha a hiányos rácsozatú mászóka legtetejéről veti tekintetét a messzeségbe. Játékos kedvű nagypapája segíti is a katapultépítésben, miközben nincs könnyű dolguk, lélekgyilkos „bexik” (úgymint rendőr és házmesterkedő szomszédasszony) lesnek rájuk mindenhonnan. A Katapult kicsit olyan, mintha a Reisz Gábor-filmek ifjúsági kiadása lenne. Miközben a kreatív gyermeki fantázia szárnyakat növesztene, az egy helyben toporgó környezet ezt nem nézi jó szemmel, és a jóságba vetett hit minden apró morzsájára szükség lesz, hogy az ember ne merüljön el a mocsárban. Szívet melengető rövidfilm, a főhős srác alakításáért pedig Fazakas Bendegúz megkapta a legjobb színésznek járó elismerést.

Akad viszont, amit nehezebb hova tenni. A versenyben lévő Jakab és az információs programban vetített Szobanövények egyaránt a „hagyjuk a szereplőinket egymás közelében létezni”-iskolát képviseli, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Előbbi Dávid Attila filmje, utóbbi Jakobetz Zoltáné, és mindkettő hiszi, hogy a csend többet mondhat ezer szónál. Leszámítva, ha fogalmunk sincs, kik ezek, akiket a vásznon látunk, és érzelmi sérültségükkel miért kellene azonosulnunk, vagy egyáltalán empatikusnak lenni irányukba. A magyar művészfilm rossz hagyományai között előkelő helyet kap, amikor az értelmetlenül tengő-lengő szereplők tíz percenként mondanak valamit, és akkor is vagy tőmondatokban kommunikálnak, vagy érthetetlenül szenvedélyes kirohanással élnek.

Van aztán, amikor a történetet egyetlen remek ötlet viszi el a hátán. Ilyen volt Szeleczki Rozáliától az egyperces Dzsenderológia, amihez tényleg nem kellett semmi azon túl, hogy az embernek legyen mondanivalója. A szintén egy perces A bérlők, amit a BuSho versenyfilmjei között vetítettek, hasonló dobás lehetne, ha nem lenne a sztori és a csattanó lerágott csont. Regős Ábel munkájában egy roma pár venne ki lakást, de tudjuk persze, hogy számukra ez az egekben lévő árak mellett extra nehezítéssel jár. Ki kell hát valamit találniuk, hogy végre sikerüljön, amit elterveztek. Regős érzékeny filmes, ezt bizonyította például a Lili című rövid dokumentumfilmben is. A bérlők viszont sajnos nemcsak minimalista, de az ötlet sem túl eredeti. Azért megkapta a soproni BuSho-helyszín különdíját, amit a rendező távollétében az egyébként nagyszerű színésznő, Farkas Franciska vett át.

Annál ötletesebb Szeleczki Rozália versenyfilmje, az Arany János-balladára épülő Rozgonyiné, ami meg is kapta a legjobb játékfilmnek járó elismerést. Bence (Göndör László) legénybúcsúztatóra készül, de váratlanul felbukkan menyasszonya, Juli (Törőcsik Franciska) is. A fő kérdés az lesz, kapcsolatuk elbírja-e, amit a váratlan fordulatokkal terhelt estén közösen kell átélniük. Okosan felépített dráma ez egy kapcsolat dinamikájának alakulásáról, és arról egyáltalán, mennyire nem ismerheti egymást két ember, akik épp most készülnek egymásnak örök hűséget fogadni.

A legjobb magyar animációs film Tóth Luca alkotása, a Lidérc úr lett, amiről korábban írtunk már. A Superbia rendezője ráadásul eközben kapott egy díjat Odensében is, így az Akik maradtakkal a Telluride Filmfesztiválon debütáló Tóth Barnabás mellett már ő is esélyes egy Oscar-jelölésre. A legjobb animáció is magyar alkotónak jutott ezúttal, Buda Flóra Anna kapta az Entropiáért, ami egyébként már a Berlinaléról is díjjal térhetett haza.

Ha a nemzetközi mezőnyt nézzük, érdemes a több produkcióval is jelenlévő északiak felé fordulnunk. A lett Collective.Me például fájdalmasan ismerős papírgyári sztori, ami akár kelet-közép-európai abszurdnak is beillene. A kollektíva mindent igyekszik megtenni, hogy a látogatóba érkező minisztérium figyelmét elterelje a kellemetlen valóságról, és közben persze még azt sem veszik észre, ami a szemük előtt zajlik. Adriana Roze filmjéért megérdemelten kapta meg Elina Hanzena a legjobb színésznőnek járó elismerést.

A nemzetközi mezőnyből kitűnt még a Salam, ami a „kultúrák közti találkozást” mutatta be üdítően friss és kijózanító nézőpontból. Claire Fowler filmjében egy arab származású sofőrnő fut össze egy fehér társával, akivel úgy tűnik, csak elbeszélni képesek egymás mellett. Aztán ahogy a találkozás nem akar véget érni, úgy tudnak meg ők is többet egymásról, ahogy mi is kettejükről. Az amerikai rendezőnő megkapta a produkcióért a fesztivál fődíját, az Arany BuShót.

A versenybe nem került alkotások között is érdemes volt szemezgetni, aranyat épp ott is találhatott a néző. Kiemelendő Fazekas Máté Bence filmje, a Dragomán György-novella alapján készült Apám szíve, amiről korábban írtunk már. Zseniálisan szórakoztató a címhez hasonlóan többrétegű A közellátás vizsgálata, Gyimesi Anna munkája. Az egészségügyi bürokrácia útvesztőjében kanyarogva jól kell vigyázni, melyik folyosón fordulunk balra, és ott kitől is kérünk tanácsot. Meddig érdemes hallgatnunk a józan eszünkre, és mikor törődjünk bele, hogy mások döntik el, mennyire lehetünk betegek vagy egészségesek? A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezzék Gyimesi Annát, vagy csak simán nézzék meg a rövidfilmjét.

További díjazottak:

Legjobb fikciós film: Hot Dog (rendezte: Alma Buddecke és Marleen Valin)
Legjobb kísérleti film a diákzsűri döntése alapján: Déguste (rendezte: Stéphane Baz)
Legjobb kísérleti film: Facelift (rendezte: Jan Riesenbeck és Dennis Stein-Schomburg)
Legjobb operatőr: Lali Rubio (Benidorm 2017)
Legjobb vígjáték: Mamartuile (rendezte: Alejandro Saevich)
Zsűri különdíja: A Strange Trial (rendezte: Marcel Barelli)
Különdíj a Sziget felajánlásából: White Mark (rendezte: Anton Mamykin)
Legjobb nemzetközi animációs film: Teofrastus (rendezte: Sergei Kibus)
Bronz BuSho: Felülnézet (rendezte: Lőrincz Nándor és Nagy Bálint)
Ezüst BuSho: Three Blades (rendezte: Matthieu Maunier-Rossi)