Csukás István a kortárs irodalom egyik legjelentősebb alkotója. A nagyközönség meseíróként ismeri és tartja nagyra, ám költőként is a legkiválóbbak közé tartozik, de írt prózát, hangjátékot, filmet, bábfilmet, színpadi művet és operát is a gyerekeknek. Csukás Istvánnal óbudai otthonában beszélgettünk.
A Magyar Hang szeptember 13-i (2019/37.) számában megjelent interjú!
– Utoljára három évvel ezelőtt, a 80. születésnapja alkalmából beszélgettünk. Hogy van?
– Köszönöm szépen, jól. Akkor érzem jól magam, ha tudok dolgozni. El vagyok látva munkával, sőt szokás szerint túlvállalom magam. De nem baj, mert inspiráló dolog. Nagy múzsa a kényszer, ha határidőre el kell készülnie valaminek.
– A Süsü-trilógia harmadik részét már beharangozta a köztelevízió, jövő karácsony táján mutatják be.
– A trilógia első részében, a Süsü, a sárkányban Süsü elindult az emberek földjére, ahol jól érezte magát, ottragadt, a második részben, a Süsüke a sárkánygyerekben visszament Sárkányföldre, ahol „nagy csapás” érte, mert megházasodott. Gyereke született, ennek a résznek a főszereplője a gyerek Süsüke. Amikor fölkértek a folytatásra, a helyszínen törtem a fejem, mert az nem volt kérdés, kik lesznek a főszereplők: a sárkánygyerek Süsüke és a másik gyerek, a Királyfi . Két remek figura a sorozathoz. Már csak az volt a kérdés, hol játszódjék a történet, voltunk már az emberek földjén, a sárkányok földjén, és eszembe jutott a kézenfekvő megoldás: elutaznak a űrbe és fölfedezik azt a világot, amire az ember minden nap fölnéz a földről.
– Sárkányszemmel és gyerekszemmel megnézik maguknak a világűrt?
– Ez is szempont volt, hogy hány szemmel lehet nézni a világot, sárkányszemmel, és főleg gyerekszemmel. Most már el lehet mesélni, mert a forgatókönyv megírásának a vége felé tartok. Az utazásuknak az a célja, hogy megismerjék az űrvilágot, amit úgy lehet megismerni, ha űrlényekkel találkoznak. Két űrhajón indulnak el, mert a szülői aggodalom miatt csak úgy utazhatnak, ha valakik a távolból óvni tudják őket. A gyerekek tüsszentésmeghajtású Hapci rakétán utaznak, a második, kétütemű, tüsszentés- és köhögésmeghajtású KÖHI-rakétában az emberi királyi udvar és a sárkányi királyi udvar képviselői ülnek. A lényeg, hogy kísérettel utaznak, ami érdekes szituációkat teremt. Éppen akkor érkeznek az űrbe, amikor egy bolygó szétrobban, ugyanis a bolygó lakói nem voltak képesek békésen megférni egymással.
Gyerekszemmel és gyerekszívvel élvezhető, mulatságos történetet akartam írni. De benne van az az útmutatás, hogy végül a gyerekek fogják megoldani minden nyűgünket, bajunkat, és övék lesz végül a világ. Ha Isten segít, és jövő januárban elindulhat a forgatás, a televízió jövő karácsony tájékán el is tudja kezdeni a 13 részes sorozat bemutatását. Ez csapatmunka. Az író is fontos benne, de a többi művész szerepe is nagyon fontos, a rendezőé, a színművészé, a zeneszerzőé, a bábtervező művészé. Mindenki hozzáteszi a tehetségét. Ezért lesz ez szép dolog, sok humorral, sok derűvel, sok jó mondattal.
– A gyerekkorából tudott-e történeteket, ötleteket meríteni a meséihez?
– A gyerekíró ugyanolyan, mint a többi író, hozott anyaggal dolgozik. A gyerekíró annyi előnnyel rendelkezik, hogy van egy kincsesbányája, a saját gyerekkora, csak nem kellene elfelejteni. Móricz mondta, lehet tanulni tőle, hogy nem kell semmit kitalálni, elég csak megtalálni. mindent a mandzsettájára írt, amit hallott, mondatokat, szavakat, amiket aztán felhasznált. A gyerekeknek úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak még egy kicsit jobban, mert a nekik jobb a memóriájuk, jobb a képzelőerejük, jobb a felfogóképességük. Az, hogy még friss az elmém, annak köszönhető, hogy az ő fejükkel kell versenyt futnom. Ez nagy tréning ma is, hálás vagyok érte.
– Sikeres költőként indult. Nincs önben hiányérzet?
– Nincs bennem semmi hiányérzet, mert a verset sem hagytam abba, sőt… Három összegyűjtött kötetem és tizenvalahány verseskönyvem is megjelent, sorra
kaptam azokért is a díjakat. Azt szoktam mondani, hogy két szárnyam van, az egyik a vers, a másik a mese, és szépen repülök.
– Boldog gyerekkora lehetett, ha a mesékhez onnan is tud élményeket felhasználni.
– Boldog gyerekkorom volt. Hétéves koromban egy hónap alatt megtanultam olvasni. Betűéhségem volt, mindent elolvastam, amihez hozzájutottam. Két könyv volt minden háznál, a Biblia és – érdekes módon – Petőfi Sándor összes verse. Petőfi verseit úgy olvastam, mint egy mesét. „Megy a juhász szamáron, földig ér a lába…” Még dátumozva és helyszínelve is van. Amikor kicsik voltunk, és kimentünk a kovácsműhelybe játszani, hallgattuk a felnőtteket, ott hallottam először élő mesét. Mindig volt egy mesélő kedvű ember, aki katonatörténeteket mesélt, a többiek meg szájtátva hallgatták. Óriási élmény volt, hogy ugyanúgy beszéltek, mint ahogy Petőfi a verseiben. Erre Petőfin kívül még Móricz volt képes.
– Gyerekkorában hegedűművésznek készült. Mikor volt a kezében utoljára hegedű?
– Amikor leérettségiztem.
– Az utolsó, akkor még működő népi kollégiumban érettségizett, amit Gulyás György alapított Békés-Tarhoson. Ráköltöttek egy rakás pénzt, aztán a következő évben megszüntették. Miért?
– Most már lehet rá válaszolni, a bezárása után évtizedekig nem lehetett. Mi voltunk az iskola utolsó hajtása, az utolsó ott érettségiző osztály. Irgalmatlanul véget vetettek neki. Még Kodály Zoltán sem tudta megvétózni a megszüntetését. Pedig a bezárása előtt egy zenepavilont is felépítettek oda, olyan hangversenyteremmel, aminek jobb volt akusztikája, mint a Zeneakadémia hangversenytermének. Négy-öt év alatt világhírű lett a kórusunk, sorra nyertük a versenyeket. Kiváló szólisták kerültek ki Tarhosról. Az egész országból válogattak össze minket. Ezért nevezhettük magunkat népi kollégiumnak. Gulyás felvételiztető brigádokat küldött ki az országba, Kisújszállásra is eljöttek. Amikor engem tizenkét évesen fölvettek, és azt mondtam apámnak, hogy hegedűművész leszek, azt sem tudta, miről beszélek. Falun abban az időben a zenetanulás ismeretlen volt. Elzárva éltünk mindentől, diákönkormányzatot kellett kiépítenünk, a nagyobb gyerekek vigyáztak a kisebbekre, össze voltunk forrva.
– Hat év alatt jutott olyan szintre a hegedűn, hogy felvették a zeneakadémiára.
– Fölvettek volna, ha akarom. Aki Tarhoson végzett, annak nem kellett felvételiznie, mert a Zeneakadémia tanárai már ismerték őket. Engem Zathureczky Ede hallgatott meg 16–17 éves koromban, és azt mondta, felvesz tanítványának. Áldom a sorsot, hogy belekerültem a zenébe. Az nem baj, hogy nem lettem hegedűművész, mert megtanultam belülről hallani a zenét.
– Más tantárgyakat is magas színvonalon taníthattak, hiszen utána jogi egyetemre járt.
– Soha nem akartam jogász lenni. Már tizenhét éves koromban megjelentek verseim egy pesti lapban. Ez eldöntötte a dolgot, hogy költő leszek. Úgy gondoltam, a hegedűművész is művész, de mégiscsak mások műveit adja elő. Bennem az alkotótehetség volt erősebb. Azt is tudtam, hogy a kettőt nem lehet egyszerre művelni. Tehát a legmeredekebb kanyarral elváltam a zenétől, hiába járhattam volna a Zeneakadémiára. A jogra vendéghallgatóként kerültem. Olyan rendszer volt, hogy aki nem felvételizett, az is megkapta az indexet, és ha félévkor sikeresen levizsgázott, akkor felvették, viszont a vendéghallgatónak nem járt sem menza, sem kollégium.
– Fura, hogy ilyen laza rendszer alapján lehetett jogot hallgatni az ötvenes évek elején.
– 1954-et írtunk. Azért mindenkinek be kellett mutatni az érettségi bizonyítványát a tanulmányi osztályon, és ha félévkor megbukott valaki, megszűnt a hallgatói jogviszonya.
– Ez akkor is egyfajta szabadság volt, nem ilyen dolgokat kötünk az ötvenes évekhez.
– Ez kivétel volt, valaki elfelejtett odasuhintani. Több egyetemre is bejártunk, én is két-három egyetem előadásaiból válogattam. A Zeneakadémián Szabolcsi Bencét, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán kiváló színésztanárokat, a bölcsészkaron Füst Milánt hallgattam. Eszem ágában nem volt, hogy jogász legyek. Pestre akartam jönni, és valahol laknom kellett. Ezt úgy oldottam meg, hogy bementem a Ménesi úti kollégiumba, és ott az egyik szobában letettem a motyómat. Soha senki nem kérdezte meg, mit keresek ott. Tudtam, hogy ami kevés művészi, irodalmi élet van nálunk, az csak Pesten van, ezért kellett ide jönnöm. De mégiscsak lett egy nagy egyetemem Pesten, ahol tanulhattam, ez a Hungária Kávéház volt, amely akkoriban nyitott ki újra.
– Ott kik voltak a „tanárok”?
– 1953-ban – ma már nehéz elhinni – ez a gyönyörű kávéház még sportboltként működött, a kirakatban focilabdák, sílécek voltak. De szerencsére nem rombolták le. Megmaradtak a freskók is a falon, 1954-ben egy-két kávéház engedélyt kapott, hogy kinyithasson. Nyilván kirakatpolitika volt, így nyílhatott meg a Hungária is, azonnal meg is telt régi újságírókkal, írókkal. A földszint alatt van egy úgynevezett mélyvízi szint, egy nagy étterem működött akkor, középen hosszan összetolt asztalokkal. A New York-palotában működő lapkiadók, könyvkiadók munkatársai, szerkesztők, lektorok is oda jártak le ebédelni. Írók, költők, kollégák és én, akit 18 évesen mutattak be az asztalnak. Ez óriási dolog volt. Az egyetemi előadások helyett a könyvtárakat bújtam, színházi előadásokra próbáltam ingyen bejutni, igyekeztem pótolni mindazt, amit Tarhoson nem kaptam meg.
Amikor feljöttem Pestre, már publikáló költőnek számítottam, ami rangot jelentett. Sorra jártam az újságos standokat, kerestem azt a lapot, amelyik verset közöl, és felfedeztem a Művelt Nép című hetilapot. Már fújtak az októberi szelek, és ez a Művelt Népben is érezhető volt. Elég nyílt hangú lap lett a végére. Megnéztem, hol van a szerkesztőség, és pont a Hungária Kávéház felett volt. Írtam gyorsan három verset, akkor ez még könnyen ment nekem, és bevittem. A folyosón az egyik szoba ajtaja nyitva volt, és láttam, hogy bent ül az asztal mögött egy kopasz öreg úr, aki föl sem nézett, úgy kérdezett: Mit akar? Verset hoztam – mondtam. Tegye le – és letettem az asztal sarkára. És hétvégén azt láttam az újságosnál, hogy a Művelt Nép címlapján ott van az én versem. Megvettem az újságot, és rohantam vissza a kopasz úrhoz, aki egyébként Kellér Bandi (Kellér Andor – a szerk.) bácsi volt, áldja meg az Isten.
És akkor már én mutogattam neki, hogy „Ezt én írtam, ezt én írtam”. Kellér Bandi bácsi felpattant az asztal mögül. – Hány éves vagy? Tizennyolc – mondtam. Akkor ő fülön fogott, és körbevitt a szerkesztőségben, mint egy győzelmi zászlót. Bemutatott mindenkinek. Ezután azt mondta, elvisz ebédelni a Hungáriába. Még életemben nem voltam kávéházban, nem mertem bemenni, ott álltam az ajtóban, megvártam Bandi bácsit. És levitt engem a Mélyvízbe, az Asztalhoz, és bemutatott. Tudtam, hogy ez nagyon nagy dolog, hiszen a nevükről és műveikről már mindenkit ismertem, aki ott volt. Azok az írók voltak ott, akiket kirugdostak a magyar irodalomból.
– Kik voltak ők?
– Ottlik Gézától kezdve Mándy Ivánig sok nagy író volt ott. Mándy különben mindig külön asztalhoz ült leginkább. Sokat járt oda Abody, Rezek, Kormos. Egy pofavizitre mindenki betért, aki Pesten járt. Olyan szerencsém volt, hogy szemben ült velem egy nagy költő, aki merőn nézett rám. Engem ez nagyon idegesített, ezért megkérdeztem: „Mit nézel, Pista bácsi?” – mert ő volt Vas István. Mire ő: „Várjál, írtam rólad egy hexametert: Itt a Csukás István, most jött egyenest a kunoktól.” Így kell fogadni egy fiatal költőt. Ez befogadás és költővé avatás volt. Mert nincs bizonytalanabb egzisztencia a fiatal költőénél. Mert ő egy senki, miközben mégis határtalan önbizalommal kell rendelkeznie, hogy amit csinál, az jó, az értékes.
És ezt a határtalan önbizalmat tőlük megkaptam. És hallgathattam azokat a történeteket, amiket egymásnak meséltek. Déry Tibor egyszer odajött hozzám, és azt mondta: „Képzeld el, ha velem fogsz kezet, az olyan, hogy még három kézfogás, és mintha Jókaival fognál kezet.” Az ő történeteikből kiderült, hogy milyen az élő eleven magyar irodalom folyamata. Kormos Istvánnal is itt találkoztam. akkor már szerkesztő volt az Ifjúsági Könyvkiadónál, ő vitt be a gyerekirodalomba, áldja meg az Isten haló porában.
– 1956 után a szállásául szolgáló egyetemi kollégiumot el kellett hagynia.
– 1956 után már bölcsészkarra jártam. Már négy éve koptattam az egyetemi padokat, de még mindig csak másodéves voltam… Valahol aludnom kellett, miközben a New York Kávéházban zajlott az egyetemi oktatásom. Embertelen, aljas dolgok történtek akkoriban. A forradalomban részt vevők közül mindenkit összeszedtek, akit tudtak. Minket, akik a kollégiumban laktunk, minden éjjel felvertek. Razziáztak, fegyvereket kerestek, és sorra pofozták a diákokat. Ezek után ott kellett hagynom a kollégiumot… A legaljasabb az volt, hogy amikor már mindenkit összeszedtek, egy professzor vezetésével alakult az egyetemen egy bizottság, amelyben diákok, sőt kezdő költő kollégák is részt vettek, és sorra jelentették fel a diákokat. Engem is. El kellett onnan jönni, mert tényleg veszélyessé vált. De disszidálni nem akartam.
– A barátnője viszont elment.
– Neki muszáj volt, mert halálra keresték, meg is írtam egy versben. A Corvin-közben harcolt, és akit azért elkaptak… mondta, hogy menjek, de nem mentem. Azóta sem láttuk egymást.
– És mi lett vele? Hova került?
– New Jerseybe, Amerikába. Tanár lett. Vele is, és a többiekkel is levelezésben álltunk sokáig. A szívem megszakad most is, ha rájuk gondolok. El is égettem a leveleket. Senkit nem fogadtak be igazán közülük. Elvégezték az egyetemet, jó állásokba kerültek, de egyszerűen nem találtak otthonra új hazájukban. Az egzisztenciával nem volt bajuk, de a szívük megszakadt.
– És mi történt az itthon maradtakkal?
– Nem egyedül bolyongtam az utcákon, meg Budapest albérleteiben, hanem fiatal költőkkel együtt, csapatosan. Mindenhonnan ki voltunk rugdosva. Amikor a fegyveres véres leszámolás megállt, mert nem volt már kit elkapni, lelőni az utcán, jöttek az egzisztenciális leszámolások, az írószövetségben is. Borzasztó, nem is érdemes felidézni. El kell felejteni. A nyikhajok meg a szemetek ültek mindenféle posztokban, ők alakítottak mindenféle egyesületeket, dorbézoltak, teleírták a lapokat szörnyebbnél szörnyebb verseikkel.
Csak azért lehetett kibírni, mert nem voltam egyedül. Négy-öt fiatal költő társammal és barátommal csináltuk végig ezt a bujdosó korszakot. Akit elkaptak, és nem volt állása meg bejelentett lakása, azt bekasztlizták vagy kitiltották a fővárosból. Később valahogy mégiscsak meg lehetett élni. Kormos István arany- és nagy szívével nem csak engem, másokat is segített. Amikor bekerültem Kormos révén a gyerekirodalomba, utánanéztem, hogy is néz ki ez a műfaj Magyarországon. Akkor jöttem rá, hogy nincsen csodálatosabb gyerekirodalom a világirodalomban, mint a magyar. Vörösmartytól kezdve szinte minden zseniális magyar író, költő írt a gyerekeknek, Petőfi is, Móricz is. Amikor elkezdtem Móriczot olvasni, és megtaláltam, hogy „Volt egy török, Mehemed, sosem látott tehenet”, leestem a székről. Ha egy ilyen tragikus hangú nagy író, mint amilyen Móricz, ilyet tud írni, az nagyon szép dolog.
És kedvet kaptam a gyerekirodalomhoz. Mert korábban én is úgy éreztem először, hogy ez másodrendű dolog. Szó sincs róla. Volt egy ilyen korszak, amikor az irodalomból kitessékelt írók a gyerekirodalomban találtak menedéket. Mindenkit bele lehet sorolni Tersánszkytól kezdve, de írt bele Tamási Áron, Mándy Iván, Mészöly Miklós is. Meg lehetett élni belőle. S a kiadók, a Kormos Istvánhoz hasonló szerkesztők miatt, befogadóképesek voltak. Szabó Magda is gyönyörű gyerekkönyvet írt. A korabeli cseh írók az úgynevezett detektívirodalomban találtak menedéket. Azért jók a cseh krimik, mert jó írók írták őket. Mondanom sem kell, hogy a magyar gyerekek jártak jobban. Ez a kényszer, akármilyen bizarr és szörnyű a dolog, mégiscsak hozott valami szép dolgot is.
– Amikor ön indult a pályán, akkor is voltak már szekértáborok. A népiesek és az urbánusok ugyanabban a kávéházban gyűltek össze?
– Nemhogy szekértáborok, háborús frontok voltak. A népies-urbánus ellentét egy elmebaj volt. Ma is az egyébként.
– A hatvanas évek elején egy éven át igazgatója volt a Fiatal Művészek Klubjának, a fiatal alkotók „szekértáborának”.
– 1961–62 körül nyílt meg a klub, akkor kezdődött az amnesztia, de akkor még mesze nem volt teljes. Nagyon népszerű lett a klub, mert a suba alatt – senki nem figyelt oda megint – elkezdtek beszivárogni oda a fiatal képzőművészek, festők, szobrászok, balett-táncosok, akikkel ott összebarátkoztunk, ez óriási ajándék volt. Például Kassák rajzaiból rendeztünk kiállítást, ami szenzáció volt akkoriban. Kassák el is jött a megnyitóra, miközben a Kossuth-díjat visszautasította. De nem is ez volt a lényege a klubnak, hanem az, hogy ott összeismerkedhettek a fiatal művészek. Aztán bezárták a klubot, és fenékbe rúgtak mindenkit. Érdekes volt, hogy az írók azokban az időkben visszahúzódtak.
Rajtam kívül csak egy-kettő járt oda, ők is csak azért, mert odacsábítottam őket. Csurka Istvánnak tartottunk egy filmestet. A terepet akkor a képzőművészek uralták, mert az írók retorziók alatt álltak. A felkapott szobrászok a köztéri szobraikért kapott pénzből pezsgőt vettek, amit aztán felajánlottak a klub közönségének. Azt ajánlom a mai fiatal íróknak, művészeknek, hogy ne szigetelődjenek el. Színházba, estekre, kávéházakba kell járni, újságokat kell olvasni. Barátkozzanak egymással, olvassák egymás írásait.
– Mi a véleménye a közállapotainkról, a rettenetes egymásnak feszülésről?
– Ha azt mondanám, hogy magyar betegség, igazságtalan lennék, mert ez európai betegség. Nem tudom, miért nem lehet normálisan élni. Angliában, ahol két párthoz tartoznak az emberek, miután elmentek szavazni, utána elmennek a kocsmába és vígan beszélgetnek egymással. Itt meg elmennek a kocsmába és szinte egymásnak esnek. Ennyire nem szabad engedni, hogy áthassa a lelkünket ez a méreg. Amikor a politika meg a véleményalkotás túlmegy egy határon, és uszítás lesz belőle, akkor az már méreg. Mi, akik csak szavazópolgárok vagyunk, ennek ártatlan szereplői kell, hogy maradjunk.
Hatvan évig sikerült megúsznom, hogy véleményt kelljen mondanom. Az író az irodalomban közölje gondolatait. A költői lét azért jó, és én azért vagyok boldog, mert a költő senkinek nem tartozik elszámolással, csak Istennek. Az Isten behelyettesíthető a lelkiismerettel vagy a szülőfölddel is. Tehát nincs az az isten, hogy ezzel a fordulattal éljek, hogy bárkinek az óhaját figyelembe vegyem, amikor írok. Soha nem tettem ilyen, nem is tudok ilyet elképzelni. Azt tanácsolom a fiatal alkotóknak, művészeknek, hogy próbáljanak olyan magasságba elérni, ahol ilyen szabadon dolgozhatnak.
– Az emberi értékek, a társadalmi normák, a szegények iránti szolidaritás gyengülésére is gondoltam, amikor közállapotainkra utaltam a kérdésemben. És például arra, hogy ha egy háború sújtotta területről menekül hozzánk egy anya gyerekével, akkor vele emberségesen kellene bánni.
– Erre egyszerű a válasz. Amióta az ember gondolkodik, az irodalom pedig az emberi gondolkodásnak a felső foka, azóta vannak örök érvényű törvények, amiket illik betartani. Vannak, akik a Tízparancsolatot tekintik ilyen több ezer éves törvénynek. Aki nem tartja be, az rossz ember. Ezeket a dolgokat nem lenne szabad hagyni, hogy a gyerekekhez leszivárogjanak. Hogy ők legalább a gyerekkorukat, az eszmélésüket éljék meg úgy, hogy ők dönthessék el, mit akarnak felnőtt korukban, ne mások döntsenek helyettük.
– Ön nagyon szerencsés ember, önt mindenki szereti.
– Igen. Ez jó megjegyzés, és ide is tartozik. A gyűlöletkeltést felesleges időpocsékolásnak tartom, ami semmit nem old meg. A szeretetből talán lehet hasznunk, például a lelki nyugalom, az alkotás nyugalma. A emberek mindig harcolnak, de máshogy is le lehet vezetni a harci kedvet. Nem akarok ködfüggönyt vonni, de egyszerűen nem hagyom, hogy az agyam ilyesmivel foglalkozzon. Nagy kérdés, hogy a politika, mint olyan, most hogy néz ki. Nem is tudom, most van-e politika. Komolyan nem tudom. Amit én klasszikus értelemben el tudok képzelni a politikáról, az most nincsen. Tehát a meggyőzés, az érvek csatája most hiányzik. De nem akarok bemenni ebbe az utcába, semmiképpen. Én abba az utcába akarok bemenni, ahonnan valami olyan élményt tudok kihozni, amit meg tudok írni. Ha pedig nem tudom megírni, akkor legalább segítsen nekem olyan derűsen tovább élni, hogy tudjak alkotni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/37. számában jelent meg, 2019. szeptember 13-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/37. számban? Itt megnézheti!
