A művész igazsága, amiről még ő sem tud

Kevés nyomasztóbb, egyben mégis felszabadítóbb filmet lehetett látni mostanában a Kontroll nélkülnél. A Berlinalén debütált, onnan két díjjal távozó filmmel vette kezdetét idén az osztrák, német és svájci produkciók ünnepe, a Művész Moziban helyet kapó Szemrevaló Filmfesztivál. Nora Fingscheidt drámája pedig az egyik legerősebb volt a felhozatalból, karöltve Florian Henckel von Donnersmarck nagy visszatérésével, az Oscarra is jelölt Mű szerző nélküllel. Utóbbi sem egy könnyű darab, ráadásul játékidejével is elijeszthet sokakat. Mégsem érdemes ódzkodni a több mint három órás történelmi drámától, hiszen a nézők végre A mások életéhez mérhető remekművet kapnak egy sikertelen hollywoodi kitérő (Az utazó) után.

Nem könnyű idegekkel bírni a Kontroll nélkült, ami egy kilencéves, beilleszkedési zavarokkal küszködő kislány harcát mutatja meg – nagyjából mindenkivel szemben, akivel csak találkozik. Benni közel sem olyan, mint amilyennek a sztereotípiák alapján egy kislánynak lenni kell, eszében sincs csendesen elüldögélni és játszani fél napokat. Helyette inkább fellármázza a fél utcát, tör-zúz, verekszik, ha pedig az arcához érnek, tényleg jobb két szobányi távolságra lenni tőle. Érezzük rögtön, hogy súlyos traumákon esett át, és egészen empatikusak is vagyunk minden egyes kitörésig, amikor viszont rögtön azt gondoljuk, hogy ezt azért már nem kellene csinálnia. „Most egészen rendesek vele, legalább ilyenkor nyugodjon meg kicsit” – húzzuk a szánk, ezzel is mutatva, hogy még mindig nem értettük meg a lényeget. Mert bármennyire is hisszük, hogy a megoldás könnyű, mint az egyszeregy, valójában jóval keservesebb és hosszabb a gyógyulás útja.

A Kontroll nélkül azért is tud olyan fájdalmasan hiteles lenni, mert tisztában van illúzióinkkal, azokat felvillantja, majd kegyetlenül leszámol velük. A film tudja, hogy azt hisszük, csak egy kis szeretet, odafigyelés kellene, és Benni rögtön kisangyallá változna. Valahol ebben bíznak az olyan szereplők is, mint a lánnyal az erdőbe kiruccanó nevelő, Micha, aki úgy gondolja, távol a mérgező társadalomtól sikerülhet kicsit fékezni a lány energiáit. Ami persze elsőre sikerülni is látszik, Benni kikiabálja magából a fájdalmat, egy erőteljesebb ölelés végére pedig sikerül lehiggadnia, kedvességre, barátságos gesztusokra készen állva. Egészen a következő robbanásig, amitől persze a felnőtt is elveszti a fejét, tombol, majd magát szégyellve próbálja kijavítani – a már általa okozott károkat. És egyszerűen nem tudja elfogadni a helyzetet. Hiszen ő próbálkozott, három teljes napig ott volt, miért nem lehet hát megjavulni? Közben talán végig sem gondolva, milyen hatással lehet egy gyerekre (de akár egy felnőttre is), hogy néhány napig játsszák el, hogy mellette vannak, de aztán lépne tovább mindenki.

Itt kezdünk gyanakodni, hogy az egyik intézetből a másikba dobált kislányt gondozók valójában nem sokkal érettebbek, mint az, akinek gondját kéne viselniük. Csak ők épp nem tombolnak üvöltve, és nem vágnak trágár szavakat a másik fejéhez. (Legalábbis nem olyan gyakran, ugye.) Viszont épp annyira fogalmuk sincs, mihez lehetne kezdeni a gyerekkel, sokszor éppen rontva a helyzeten. Az anya ott is van olykor, nincs is, felelősséget vállalni képtelen, ahogy a nevelők is elvesztik a türelmüket, néha még össze is omlanak a rájuk nehezedő tehertől. Szívszorító jelenet, amikor az addig csupa bizakodás asszony a földre borulva képtelen abbahagyni a zokogást, és az a Benni kezdi vigasztalgatni őt, akiről épp akkor derül ki, hogy az anya egyelőre mégsem veszi őt magához. Nem sokra rá pedig Benni már újra menekül a világ elől, mi pedig kezdünk rájönni, hogy vele szaladnánk ugyanúgy, messze azoktól, akik mindig csak jót akarnak, de sosem eléggé jól akarják. Mindezt Helena Zengel abszolút hiteles, szerethető alakításával, és olyan technikai megoldásokkal, amik biztosan mély nyomot hagynak bennünk. (Az ébredéskor játékosan felénk hajított tésztagombóc, ami bombaként ér minket? Több héttel a megtekintés után is sokkolóan hathat ránk.) A Kontroll nélkült novembertől játsszák a mozik, nem érdemes kihagyni.

Ahogy a Mű szerző nélkül-t szintén nem. Az angol cím még árulkodóbb lehet: Soha ne nézz félre. Visszatér A mások életéből megismert Sebastian Koch, csak épp a tisztességes, elnyomott színész szerepe után most épp ő üldöz másokat. A film sem korlátozódik az NDK bűneire, helyette végignézhetjük, a gyilkos náci rezsimet miként követi a kommunista iszonyat, amikor ha már legalább életben hagynak, azért a szabadságodat még mindig nem adják meg neked. A művészethez való hozzáállás persze közös. Egyaránt megvetik és lehetetlenné teszik a szabad önkifejezést, helyette sematizmust várnak, egyenértékű szürkeséget és szolgai igazodást a propagandához. Hatalom és alkotók viszonya mindig csak ilyen lesz: könnyen őrültnek nézhetnek, és ha a művészet helyett valójában a rezsim az, ami elfajzott, akkor még a fizikai megsemmisítéstől sem fognak visszariadni.

Miként A mások életében, úgy ezúttal is azt mondja viszont a rendező, hogy a műalkotás ha kellően eredeti és húsbavágó, akkor megindíthatja azt is, akinek a lelkében addig semmi finomságot nem találtunk. A Mű, szerző nélkül esetében ez a Móricz Zsigmond-féle Barbárokat juttathatja még eszünkbe, még ha ott épp nem egy remekmű, csak egy rézzel kivert szíj emlékeztetett a bűnre. Ami még izgalmasabbá teszi, hogy itt viszont az elementáris hatást kiváltó festményről az alkotója sem tudja, az mennyire megrázóan tapint rá az igazságra. Ahogy nem tudják a kiállításlátogatók sem, akik már azt a magyarázatot kapják, hogy az alkotó talált fotókat fest meg, akár egy-egy automatában felejtett igazolványképet vagy semmit nem jelentő régi felvételt. Arra a megállapításra juttatva a kritikust, hogy megszületett a mű, szerző nélkül.

Mindez a való életben nem nyerte el mindenki tetszését. A film középpontjában álló, gyermekből felnőtt művésszé érő Kurt Barnert (Tom Schilling) ugyanis Gerhard Richterről lett mintázva, akinek állítása szerint nem tartották tiszteletben a kéréseit, és nem szeretné, hogy a műhöz kössék. Donnersmarck viszont leszögezte, hogy fikciós-, nem pedig életrajzi filmet forgatott, és bár jelentős inspirációt jelentett Richter története, de nem egészen őt látjuk a vásznon. Az ő munkáira is használták a kritikusok a „mű szerző nélkül” meghatározást, miközben a feltételezésekkel szemben nagyon is mélyen érintette a téma, amit megfestett. Ezt viszont ő gondosan igyekezett elfedni, ahogy most is igyekszik távol tartani magát a produkciótól. A rendező ezt meg is értette, miután a film a festő életének legfájóbb emlékeit eleveníti fel. A mű és valóság így már annyira feltérképezhetetlenül és szétszálazhatatlanul összefonódott, hogy az minimum doktori disszertációkért kiált.

Azt gondolnánk, működik a film jóval egyszerűbb szinten is, amire az említett angol cím a jó példa. Eszerint a hatásvadász fordulatoktól sem félő, de a giccset is kerülő, rendkívül megindító film megmutatja, miért nem szabad soha elfordítanunk fejünket, ha felfedezzük a kegyetlen valóságot. Ami sokszor rendkívül abszurd tud lenni. Előbb például hatásvadász fordulatot emlegettünk, amit tarthatunk is – egészen addig, amíg csak azt látjuk, amit épp elénk vetítenek, és nem kezdünk kutakodni, mi áll a háttérben. Mert akkor döbbenten fogjuk felfedezni, hogy a nyomasztó titkok és a drámai találkozások nem egy kreatív elme szüleményei. Talán csak ekkor szorul el igazán a szívünk, és jutunk arra, hogy egyszerűbb szintekről itt bizony szó sincs, Florian Henckel von Donnersmarck filmje pedig egy remekmű.

Kevésbé érezhetjük annak Caroline Link rendezését. A Friss levegő kell a fiúnak egy német humorista fájdalmas gyerekkorát eleveníti fel, amikor a menedéket a valóság elől leginkább komédiás kedve jelentett. A hasonlóságot az előző munkával nemcsak fikció és valóság összekeveredése, az utóbbiból való ihletmerítés jelenti, de a történelmi jelleg is, még ha itt a múlt század inkább csak a hátteret jelenti. A családi tragédiákat nem lehet így sem elkerülni, a természetnél nincs kegyetlenebb gyilkos, a feldolgozásra pedig leginkább akkor nyílik mód, ha adunk egy esélyt a játéknak, az életünkből való kilépés játékának. Az ifjú Hans-Peter, azaz Hape Kerkeling ki is tesz magáért, mi pedig a szívünkbe zárjuk a komédiázó kissrácot. Viszont a történet ettől még egy idő után ellaposodik, és nehéz igazán átérezni a veszteségeket, pedig az agyunkkal felfogjuk, hogy azok súlyosak és józan ésszel feldolgozhatatlanok. Nehéz elsőre megmondani, mi hiányzik a filmből, de amikor egy hét múlva már alig valamit tudunk felidézni, akkor arra juthatunk: főleg az emlékezetes jelenetek. Ettől még egy szerethető, szívvel-lélekkel készült munka, így ha agyon nem is dicsérné az ember, azért rosszat sem igazán mondana rá.

Emlékezetes momentumokat már könnyebben találunk A polcok között című drámában, miközben itt épp hogy végig az áruházi feltöltők egyhangú mindennapjait figyelhetjük. Könnyen eszünkbe juthat a francia Mennyit ér az ember, amiben a közeg ridegsége és monotonitása szintén igencsak felőrölte a lelkeket. Thomas Stuber filmjében a két szót nem szóló Christian közösségbe való beilleszkedését, illetve csendes szerelemre lobbanását követhetjük nyomon. Nincs könnyű dolga viszont a Franz Rogowski által lehengerlő egyszerűséggel hozott karakternek, miután Marion (Sandra Hüller) kapcsolatban él. A bolti kollégák ennek ellenére szurkolnak, és állítják, nem olyan jó az a házasság, hogy érdemes lenne fenntartani.

A munkába nehezen belejövő Christian és Marion főleg csak csetlenek-botlanak egymás mellett, máskor a férfi távolról figyeli a nőt, a nagy beteljesedés pedig az lesz, mikor egyik a másik vállára hajtja a fejét. Az ismétlésekre erősen építő filmet alapesetben nyomasztóan egyhangúnak kellene éreznünk, de van abban valami varázslatos, ahogy a hétköznapokat művészetbe fordítja át. Elég csak felemelnünk a fejünket, és meghalljuk, mint az áruházi eladók a tengermorajláshoz hasonlító gépzúgást, rendíthetetlenül menekülve az elől, amire a mesterséges fények közönye kárhoztatná őket. Szép film, érdemes próbálkozni az újranézéssel is.

Az osztrák Elena Tikhonova vígjátéka, a Kaviár esetében ez az ötlet már nem feltétlenül fog eszünkbe jutni. Nagy hagyományai vannak a német nyelvű vígjátéknak, ezekbe jól illeszkedik ez a kellőképp harsány és a szituációs komédiától, altesti poénoktól sem óvakodó film. Bár politikai vígjátékról van szó, de nem kell attól tartanunk, hogy a szatirikus humor kényelmetlenségeket okozhat korunk nagy hatalmú vezetőivel szemben. Ez nem A diktátor, az alkotók között sem Sacha Baron Cohen, sem a Trey Parker-Matt Stone páros nincs ott, de még Seth Rogenék sem, hogy legalább egy Az interjú-szintű merész vállalás legyen a produkcióból. Csak a jól ismert (khm) német humor, szóval nagy nóvumra ne számítsunk ettől a girlpower akcióvígjátéktól.