A kanadai rendező, akit Tarr Béla inspirált

Nem mindennap hall olyat az ember, hogy egy kanadai rendező a sajátjukat a magyarok helyzetéhez hasonlítsa. Márpedig Denis Côté így tett, mikor a szeptemberi, Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon kérdeztük arról, mit lehet tudni hazája filmgyártásáról. A fesztivál zsűrielnöke szerint míg a kanadai angolok túlságosan össze vannak kötve az Egyesült Államokkal, addig a francia nyelvi közösségre a túlélésért való küzdelem vár. – Egy kissé elszigeteltek vagyunk Amerikán belül mi, hétmillió franciául beszélő ember, körülvéve több százmillió angolul beszélővel. Tehát úgy érzem, túlélő üzemmódban működünk. Ezt ti, magyarok is érezhetitek, nem? Teljesen elszigetelten Európa közepén – hozta a párhuzamot Côté. De ki is ő egyáltalán, mit láthattunk eddig tőle?

Azzal maga a rendező is tisztában volt, mielőtt elvállalta a miskolci felkérést, hogy a filmjei errefelé kevésbé ismertek. Talán csak a 2010-es Curlinget vetítették a Titanic Filmfesztiválon, de az olyan munkák, mint a testépítőket bemutató Ta peau si lisse, esetleg a legutóbbi Szellemvárosi antológia, már tényleg csak egy szűk körhöz jutottak el.

Utóbbit az idei Cinefesten vetítették, az érdeklődők pedig meggyőződhettek róla, hogy Côté valóban nem barátja a konvencionális mozinak. Elméletileg zombifilmet látunk, de a visszatérő halottak nem igazán ijesztgetnek, csak állnak a faluban és körülötte, mint valami csendes demonstráció résztvevői. Jelenlétükkel akarnak valamit megmutatni a lakóknak, akik pánikszerű menekülés helyett rezignáltan viselik a történéseket. A film metafora lehet az elnéptelenedő vidékre, de akár a menekülthelyzetre, az idegenek érkezésére is, amint többen értelmezni próbálták az enigmatikus Szellemvárosi antológiát.

Válaszok mindenesetre nem igazán vannak, inkább csak felvetett kérdések, de azokkal is elég szűkmarkúan bánik a rendező. Ez egyébként jól megszokott művészjegye, tapasztalhattunk a Curlingben is. Ott szintén voltak mindenfelé felbukkanó halottak, akikkel mintha az élők semmit nem tudnának kezdeni. Vagy nincsenek is ott, csak látomások? A néző már ebben is bizonytalan lesz.

– Kérdezgetnek, hogy mi ez az egész, honnan jönnek a halottak, kik ők. A fontos viszont, hogy mindenki megtalálja a saját válaszait, mert nem magyarázhatok el mindent én. Ezért szeretek olyan filmeket, mint amilyeneket Claire Denis készít – magyarázta. De egy korábbi, a Kino Scope-nak adott interjúban már magyar példaképet is említett: „amikor a Csak baj van vele című filmet készítettem, annyira Tarr Bélá-s voltam! Vagy mondhatnám a késő kilencvenes évekbeli iráni filmeket, esetleg olyan kínai alkotókat, mint Jia Zhangke.”

– Olyan Tarr Béla, mint mondjuk a québeci mozi sztárja, Xavier Dolan. Neki már nem vagyok akkora rajongója, nem engem szólít meg a filmjeivel, de tisztelem a munkáját, amit a québeci moziért tesz, nagyon egyedi alkotó. Ahogy a magyar mozin belül Tarr Béla, aki ott áll egymagában, egymagában testesít meg valamit – fejtette ki már lapunknak. Hosszú évekig dolgozott kritikusként a rádióban, vagy épp az Ici magazinnál, elmondása szerint pedig a hollywoodi filmek helyett mindig is az európai vagy ázsiai művészfilmeket preferálta. – Tele tudtam írni két oldalt egy Jacques Rivette-retrospektívről, amit a Cinémathèque-ben adtak, míg a Pókembert elintéztem hét mondattal – tette hozzá.

A zsűrielnök persze mindig tudott szigorú lenni, most sem rejtette véka alá véleményét. Miután inkább a kísérletezősebb filmeket kedveli, a magyar Oscar-nevezettel, az Akik maradtakkal például nem tudott mit kezdeni. – Nagyon régi vágású ez a dráma, mintha csak egy évtizedekkel ezelőtti tévéfilmet néznék. De a nézők és zsűritársaim is nagyon lelkesedtek érte. Azt mondták, hogy ez nagyon közel áll hozzájuk, magyarokhoz. Nem tudom, emögött valami nemzeti elkötelezettség állhat-e. De nagy hagyományai vannak a magyar filmnek, tudom, ott van Pálfi György vagy Nemes Jeles László – jegyezte meg.

De kényelmetlenül feszengett a szintén kritikuskedvenc, a magyar mozikba most novemberben érkező Kontroll nélkülön is, amelyet ő maga is nagyon erőteljesnek, intenzívnek tartott. Úgy érezte viszont, hogy a film csak a székhez szögezi a nézőjét, de kevésbé tesz lehetővé különböző értelmezéseket, ami fontos számára. A világítótornyot is ilyennek látta akkor? – kérdeztük. – Ó, nem, A világítótorony az egy nagyon nyitott film. Én azt szeretem, ha bejárhatok egy saját utat a vászon előtt. Akkor még az sem baj, ha néha kicsit unalmas a film – tette hozzá a rendező. Ami egyébként jó válasz lehet a vele szemben felvethető kritikákra, hiszen a Szellemvárosi antológia esetében is megtörténhet, hogy a néző egy idő után elunja magát. – Aktív nézővel szeretnék számolni, nem passzívval. Ezért is szeretek egy csomó foltot elhelyezni a sztoriban, egy csomó lyukat, és bízni abban, hogy a néző boldogan fogja ezeket betöltögetni – világította meg ars poeticáját.

Ha Côté munkáiról van szó, érdemes megemlíteni a két évvel ezelőtti dokumentumfilmet, a Ta peau si lisse-t (A skin so soft) is, amelyet egyébként szintén levetítettek az idei Cinefesten. Hat testépítő nyomába szegődött a rendező, aki egyébként tetoválásaival, punkos külsejével ugyancsak magára vonzhatja a tekinteteket. Célja viszont nem az volt, hogy valamiféle „freakshow”-t készítsen, nem mutogatni akarta ezeket az embereket, mint valamiféle érthetetlen hóbort elkötelezettjeit.

Viszont maga is arra számított, hogy ha majd beszélteti őket az életükről, rögtön klisékbe botlik erőszakos családról vagy lecsúszott életről, esetleg mulatságos sztorikat hall majd a testi erő dicséretéről. – Ehhez képest három perc alatt beleszerettem mindegyikükbe, a gondolataikba, a történetükbe. Csodáltam az elkötelezettségüket, a fegyelmüket. Olyanok voltak sokszor, mint a nagyra nőtt gyerekek. Ültek a kávézóban, mikor rám vártak, teljesen kipattintva, hangosan köszöntöttem őket, hogy hé, mi újság, ők meg összerezzentek, zavarba jöttek rögtön, suttogva válaszoltak, hogy igen, igen, minden rendben. Néha egészen kicsik belül, de szeretnek ijesztőnek tűnni. Nagyon-nagyon megérintik az embert – fejtette ki.