Nem azt nézzük, hogyan élik a mindennapjaikat, csak száraz algoritmusokat futtatunk le a diagnosztikai kézikönyvből – halljuk egy orvostól a Szomszédok című horvát filmben, amit a múlt héten futó, 16. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon mutattak be. Az Osijek (Eszék) elmegyógyintézetet bezárták, lakóit szélnek eresztették, de mi fogadta őket, valóban egy szabadabb élet?
Tomislav Žaja tavalyi filmjében párhuzamosan beszélnek az egykori bentlakók, illetve a szakemberek, akik maguk is elismerik, hogy nem a legjobb úton közelítenek a betegekhez. Szinte már az az érzésünk lehet, hogy bő hetven perc alatt jobban bele is látunk az életükbe, mint pszichiátereik sok éves kezelés, terápia után. Feltehetőleg ez is volt a célja Žajának, aki a különböző mentális problémákkal küszködőket elkíséri színházi előadásra, állatkertbe vagy épp a régi otthonukba. Nem valami elzárt helyen tengődő, a társadalommal együtt élni képtelen betegekről, hanem szomszédainkról van szó, akik a nehézségek ellenére is próbálnak hasonló életet élni, mint bárki más – szól a film üzenete. Közel menni elengedhetetlen, már a tisztánlátás érdekében is, hogy a fesztivál idei mottójához („Lásd élesebben!”) kapcsolódjunk.
Első ránézésre hasonló történetet sejthetünk A szabadság bolond körei mögött. Dér András és Muhi Klára filmje az egykor Intapusztán működő elmegyógyintézettel foglalkozik, amit a legendás Goldschmidt Dénes vezetett, menedéket nyújtva rendszerellenzéki értelmiségiek számára is. És valóban, az intézmény afféle furcsa szeglet volt a kommunista államon belül, szabadabb életet lehetővé tevő hely egy szabadsághiányos világban. Hogyan tudta mindezt elérni a neves pszichiáter, a Mérai Ferenccel rendkívül jó viszonyt ápoló Goldschmidt?
Archív interjúkkal indulunk, illetve Goldschmidt lányát és régi intézeti társát látjuk, amint hosszú évek után újra felkeresik az egykori otthont, számot adva a szép, távoli emlékekről. De felbukkan a nemrég elhunyt Karinthy Márton is, a megszólalók pedig azt kutatják, miben is állt Goldschmidt szakmai és emberi nagysága. Nem jó szó, hogy laza volt, mert ezt használják arra, hogy megbélyegezzék a módszereit, inkább mondjuk, hogy rendkívül közvetlen, emberi – hangzik el.
A film ügyesen, hatásosan építkezik, a közel egy órás filmidő felére jutva el addig, ami néhány évvel ezelőtt nagy nyilvánosságot kapott. Jelesül, hogy a szakember valójában jelentett a kommunista hatalomnak, besúgva ápoltakat, sőt, még közeli barátját, Méreit is.
Muhiék dokumentumfilmje itt nyomasztó fordulatot vesz, hogy szép lassan odáig jusson: az apró kis fényforrás valójában sosem létezett, az itt élők ugyanolyan elnyomásban éltek, mint mások. Goldschmidt jelentése miatt nem jött létre számukra az angliai út, csúsztak le vissza nem térő lehetőségekről úgy, hogy még csak fogalmuk sem volt róla, hogy valójában ugyanazokat a köröket futják. Drámai erejű produkció A szabadság bolond körei, rámutat arra, mennyire csalóka lehet a látszat, és mennyivel nyomasztóbb, hosszabb távon pusztító tud lenni az, ha még csak nem is tudunk róla, hogyan uralkodnak rajtunk.
Adódik persze a kérdés, át kell-e értékelnünk emiatt Goldschmidt munkásságát, más megítélés alá esik-e mindaz, amit módszereiről gondoltunk. A film megrendítő azért is, mert nem kezdi el sulykolni, hogy az általa teremtett értékek ugyanúgy ott vannak. „És igen, néha csak annyit tudok mondani, hogy b...szd meg, Goldschmidt Dénes” – csuklik el saját lánya hangja, aki maga is birkózik az apai örökséggel. És bizony nem elég öt perc ahhoz, hogy megbékéljen, és arra jusson: ami megtörtént, megtörtént.
Az ügynöki múltat egyébként Gervai András tárta fel négy évvel ezelőtt megjelent, Titkos Magyarország című művében. „Nem az volt a célom, hogy ismert embert leplezzek le, szenzációt keltsek. Azt akartam bemutatni, hogy az állambiztonsági szervek hogyan ellenőrizték, manipulálták és félemlítették meg a magyar társadalmat. Többek között azt is vizsgáltam, hogy egyesek hogyan szegték meg az orvosi, illetve a papi titoktartást” – mondta a szerző akkor a Vasárnapi Híreknek.
Ennek a világnak az ellentétével szembesülhetünk a szintén a Verzión vetített Bellingcat – Igazság egy igazságon túli világban, ami a XX. század második fele helyett már napjainkat mutatja be. Igaz, titkoknak most sem vagyunk híján, és ahogy a történelemben mindig, úgy ma is nemzetközi szinten zajlik a megtévesztés.
A technika folyamatos fejlődése viszont lehetővé teszi az oknyomozás új formáinak megjelenését, a civil újságírás elterjedését is. A holland Hans Pool filmjében olyan lelkes kvázi-zsurnalisztákat ismerhetünk meg, akik sokszor egészen apró megfigyelésekből indulnak el, hogy aztán olykor Vlagyimir Putyint is magyarázkodásra kényszerítő bejelentéseket tegyenek.
Izgalmas a filmben, ahogy szembesít azzal a dilemmával, milyen vékony vonal választja el egymástól az újságírást és aktivizmust, és mennyire szabad még belefolyni egy ügybe, mennyire kell vagy muszáj egyáltalán.
A Bellingcat szervezet tagjai, akik például a Szkripal-mérgezés és az Ukrajna felett lelőtt maláj gép ügyében kutakodtak, rendkívül kevés pénzből, egzisztenciájukat beáldozva, olykor még az életüket is veszélybe sodorva mennek előre. Olyan eredményeket érnek el, amiket gyakran intézményi háttérrel megtámogatott újságírók sem tudnak, ez pedig mindenképpen tiszteletet érdemel.
Pool filmje hangsúlyozza, mennyire büszkék az átláthatóságukra, ami nem is meglepő, elvégre ennek a munkának az egyik sarokköve a személyes megbízhatóság. A nagyobb csatornáknál az olvasó az intézményi háttérben bízik, itt viszont abban, hogy pontosan láthatja, miként tártak fel a civilek ez bizonyos ügyet. Az egészen jelentéktelennek tűnő részlettől eljutva odáig, hogy nagyhatalmak vezetői legyenek kénytelenek mentegetőzni.
Az idei Verzió díjazott filmjei
Magyar közönségdíj: A LÉTEZÉS EUFÓRIÁJA // Szabó Réka
Nemzetközi közönségdíj: COLECTÍV // Alexander Nanau
Legjobb emberi jogi film díja: AZ ÜGYVÉD // Rachel Leah Jones és Philippe Bellaiche
A Diákzsűri különdíja: BŰN + BŰNHŐDÉS // Stephen Maing
Legjobb diák- és elsőfilm díja: SZÉL VISZI // Bartha Máté
A Nemzetközi zsűri különdíja: ZORYANA DÖNTÉSE // Elita Klavina
Gyerekzsűri díja: MATANGI / MAYA / M.I.A. // Steve Loveridge
