Donald Trump áll velünk szemben félrecsúszott narancssárga nyakkendőben, szinte aranyló frizurával. A mikrofonhoz lép. – Aki bennem hisz… – mondja, majd tétovázva elhallgat. A folytatást ismerjük. „Aki bennem hisz, még ha meghalt is, élni fog” – áll az evangéliumban. Korunk hőse ilyen nyíltan nem káromkodik; kitér és finoman fenyeget inkább: – Aki bennem hisz, az oké. Aki nem hisz, az nem oké.
Elfriede Jelinek 2016 őszén, Trump győzelmének éjszakáján kezdte el írni a Katona Sufnijában októberben bemutatott darabot, A királyi útont. Hőse a demokrácia amorális zsarnoka, az üzletember-elnök, a demokráciát tönkretevő athéni demagóg mai, még bombasztikusabb kiadása: merőben újszerű tevékenységét, módszereit, a butaság trónra emelését ellenfelei között is tanácstalanság övezi. A tanácstalanság nyomán kitágult fénykörbe belekerülünk mi is, húsba vágó tapasztalatunk érintkezik a darab idiotizmusba hajló, együgyű zenés betétekkel tagolt jeleneteivel.
A tekintélyuralmi vezető (aki Elek Ferenc kiváló alakításában külsejében-belsejében nemcsak Trumpot idézi meg) cinizmussal elegy gátlástalanságával, bornírtságával és ideológiával burkolt végtelen pragmatizmusával valóságos megtestesülése (ebben az értelemben mégiscsak „új isten”) annak az általános, egyébiránt pártfüggetlen elhülyülésnek, amely a színpadi primitíven infantilis (ál)történések tükrében is olykor reménytelenül visszafordíthatatlannak tűnik.
Az előadás világosan jelzi, hogy az elnök hatalmának a butaság tényezővé tételével (vonzódásoktól, ideológiáktól függetlenül) a hanyatló szellemi állapotú össztársadalom ágyazott meg. Ennek jegyében a színpad közepén hatalmas stilizált tévékészülék áll, amelynek képernyőjén, ha nem az elnök tűnik fel, többnyire (mintha akvárium lenne) egy hal (a köztudomásúan három másodperces memóriával rendelkező vízi lény) úszik. A környezet Orbán Ottó palimpszesztjét, Radnóti Miklós 1944. májusi verse nyomán éppen ötven évvel később született Töredékét idézi, feltehetően nem véletlenül: „Oly korban éltem én a földön, / mikor a majom visszaszállt a fára, / a százrészes tévédrámák közé, / hol a hős daliás menedzser lő, sose fél, / s az elhagyott nő könnyek közt kefél.”
A darab szempontjából sem érdektelen, hogy Orbán Ottó sorai alapján könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy a vers értékéből szinte bántó direktsége igen sokat elvesz. Kétségtelen viszont, hogy rendkívül pontos; utolsó szakasza pedig szinte tömör összefoglalása Máté Gábor rendezésének, egyúttal lehangoló hétköznapjainknak. A mi korszakunk ezek szerint az, „mikor a Guttenberg-galaxist mikrofilmre vették, / és betűivel meg pókereztek, és a főhelyen / egy világító szemétláda állt, / s élő adásban látta az emberiség a Nagy Agyhalált…”
Mondom, a vers első olvasásra nem tűnik túl jónak, hamar meg is feledkezünk róla. Aztán a hétköznapokban egészen váratlanul jut eszünkbe, szólal meg bennünk: a gondolatok élni kezdenek, a pőre látleletből keserű és reménytelen pillanatok vigaszt adó menedéket építenek. Ebben a pillanatban érdektelenné válik, hogy jónak vagy rossznak véltük korábban.
Szinte kottázhatóan így működik Máté Gábor rendezése is bennünk. Az előadás direktsége akkor is szinte bántóan túlzó, ha valószínűleg joggal feltételezzük, hogy szándékos. A hétköznapi „kultúrmocsok” felfröccsenése némi habosítással és tipizálással pedig azért tűnik elsőre érdektelennek, mert nem több puszta illusztrációnál: a külvilág felé tartott (még csak nem is görbe) tükör. Túlzó néhány szereplő játéka, párbeszédeik, agyoncsócsált gondolataik egyhangúsága, olykor valósággal infernális primitívsége.
A Muppet Show alakjaira építeni a történetet nem szerencsés. Breki, Miss Röfi és társaik halvány emlékként élnek bennünk a nyolcvanas évekből. A sorozat letaglózó hülyesége nem szerepel közös jelrendszerünkben. (Jelinek egyébként azt írja ajánlásában, ha a Muppet Show esetleg mégsem működne a színpadon, akkor „talán emlékeztessen rájuk valami, egy vállra omló elmebaj, akarom mondani, szalmahaj, egy levehető fej, egy helyes béka stb. Tessék a fantáziát bekapcsolni!”)
Alig néhány nap telik el, hogy az előadást megnéztük, s mint Orbán Ottó Töredéke esetében, most is váratlanul mozdul meg bennünk valami: eszünkbe jut újból és újból az előadás; mintha titkos, egyben biztató jelzések érkeznének valahonnan a föld alól (a Sufniból), mintha a direktség programot adna, még inkább dühöt és dacot szülne: a szembenállás vállalásáét, akár a vert pozíció (biztos) tudatában is.
Elfriede Jelinek: A királyi úton. Katona József Színház Sufni. Rendező: Máté Gábor
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/42. számában jelent meg október 18-án!
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/42. számban? Itt megnézheti!
