Miért nem szabad bízni a medúzákban? Most kiderült!

Shaunnal, a báránnyal nem lehet mellélőni, mondanánk a legújabb stop-motion animációt nézve, csak hogy nem is feltétlenül ez a helyzet. Hiszen szerethetjük mi bármennyire ezt a hebehurgya birkát, de a show-t ezúttal mégis csak a címben jelzett „farmonkívüli” lopja el.

A 17. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál nyitófilmje azt a fajta agyahagyott szórakozást nyújtja, amit a Nick Park-univerzum termékeitől megszokhattunk a Wallace és Gromittól egészen a Csibefutamig. A cukiságfaktort pedig az égből érkező idegen garantálja, aki inkább tűnik egy nyúllal keresztezett kutyának, mintsem marslakónak. De csak megszólalásig hasonlít egy ölebre, azután viszont lehetne épp bárány vagy ember is, amilyen élethűen utánoz minden hangot, amit a környezetében kiadnak. Leginkább persze nyüszítést és hörgést-morgást, miután a Shaun-sztori sosem a nagyívű filozófiai eszmefuttatásokról, hanem a szédítő kalandokról és egymásnak feszülésekről szólt. Csak itt ez jóval imádnivalóbb tud lenni, mint mikor a prérifarkas űzi a kengyelfutó gyalogkakukkot, esetleg Hókuszpók van a törpök nyomában.

Esetlenségében szerethető az inváziót rögtön pénzre váltani kívánó farmer, de még a Vörös Ügynök is, aki a legfőbb feladatának tekinti, hogy szegény idegent a karmai közé kerítse. Felvonul persze az összes űrlényes klisé, eszünkbe idézik az E.T. mellett például az Űrodüsszeiát és A nyolcadik utas: a Halál-t is, de hát pont ezek miatt imádtuk eddig Shaunékat. Aki nem kedveli a hasonló, agyahagyott animációkat, az persze idegenkedni fog Will Becher és Richard Phelan filmjétől, de az űrlény azért mindent meg fog tenni, hogy egy teli fogas mosollyal őket is levegye a vállukról.

Az Anilogue további produkciói persze nem feltétlenül gyerekbarátak, és sokszor idősebbek is nehezebben fogadhatnak egy-egy súlyosabb darabot. Például az egészestés animációk versenyét nyerő Kabul fecskéit, ami van annyira megrendítő, mint a Teheráni tabuk vagy A kenyérkereső voltak az utóbbi években. Eléa Gobbé-Mévellec egyébként jelen volt a fesztiválon, személyesen vehette át az elismerést. (Vele készült interjúnk hamarosan olvasható.) Ahogy pedig a Teheráni tabuk, úgy a Kabul fecskéi sem csak a történetével nyűgöz le (és ejt kétségbe) minket, de erős vizualitása szintén nyomot hagy a nézőben. Gobbé-Mévellec és rendezőtársa, Zabou Breitman festményanimáción tárják elénk a tálibok uralma alatt nyögő afgán várost, s mindazt a borzalmat, amit a nőknek ott el kellett szenvedniük. Nem mintha feltétlenül múltat kellene idéznünk, hogy efféle elnyomással találjuk szembe magunkat.

Tegyük hozzá, hogy azért Yasmina Khadra eredeti regénye is, ahogy a fentebb említett hasonló filmek, felvillantja egy élhetőbb, emberibb világ reményét. A mozgóképes adaptáció még inkább, hiszen Gobbé-Mévellec elmondása alapján pozitívabb befejezést szántak művüknek. A nőket így már-már állati sorba taszítják, de az intézményes és kötelezővé tett kegyetlenkedések alól egyik-másik férfi igyekszik kivonni magát, így válva a történetek pozitív hősévé. A Kabul fecskéi erénye, ahogy ezt a képet is árnyalja, megmutatva: egy ilyen társadalom a tanítani vágyó, felvilágosult gondolkodású férfit is bűnbe viheti. Hogy aztán akaratán kívül még súlyosabbat kövessen el barátnője, a tettéért halálra ítélt Zunaira, akinek megmenekülése, és egy ártatlan ember önfeláldozása mégis katartikus végjátékhoz vezet.

A burka mögé kényszerített, a nyílt utcán megkövezett nők tragédiája nem a ködös múltat mutatja, nagyon is ebben a világban, tőlünk alig keletebbre történik. A nyugatosodás pedig bár itt-ott megkezdődik, Szaúd-Arábiában nemrég például már a volán mögé is ülhettek az asszonyok, de innen még nagyon messzi út vezet addig, hogy a jelen miatt már valóban ne kelljen aggódni. A bűnökkel való elszámolás és az értük való vezeklés pedig csak akkor kezdődhet igazán. A Kabul fecskéi megrendítő mementó arról a fajta rettenetről, amit sokan hagytak megtörténni, míg mások egyenesen részt vettek benne.

Kevésbé sokkoló az Urániában közvetlenül a Kabul fecskéi után vetített japán anime, a Hullámok hátán, pedig itt sem valami szívderítő sztorival állunk szemben. Hinakónak ugyanis a tűzoltóként dolgozó barátja elvesztését kell feldolgoznia, amit leginkább csak úgy tud, hogy Minato „szelleme” időről időre visszatér hozzá. Ehhez csak bele kell kezdenie a szeretett dalba, és a fiú máris ott terem, hogy rendet tegyen a lány életében, megmentse őt a viszontagságos helyzetekből. Persze, környezete nem fogadja ezt jól, sürgeti, hogy engedje el barátját, ez viszont közel sem ennyire egyszerű. Nem lenne az persze másnak sem, ha ennyire egyszerűen meg tudnák idézni azt, akit tragikus, vagy egyáltalán bármilyen körülmények között elvesztettek.

Masaaki Yuasa filmje, akárcsak a hasonló animék (vegyük csak a Your Voice címűt, vagy a tavalyi Anilogue-ról a Mirai-t), a komolyabb történetet oldja a tálalással, legyen szó a csetlő-botló szereplőkről vagy épp a fülbemászó zenéről. Persze, nem minden japán animációs film hasonló, elég talán csak A szentjánosbogarak éjszakáját vagy a Miyazaki-filmeket megemlíteni. A Hullámok hátán (vagy A hullámlovas) viszont abszolút beillik azok közé, amelyek ha a lélek nyomasztó mélységeibe is vezetnek, de ettől még nem fekszik meg a gyomrot. Sajnos ez esetben pedig a produkció nem is nyújt maradandót.

Az Anilogue egyik leginkább várt programját jelenti évről évre az Animált éj, ahol maratoni hosszúságban lehet elvontabbnál elvontabb rövidfilmeket nézni. Izgalmasak voltak az idei blokkok is, horror és sci-fi mellett például rögtön animált erotikával nyitottak. De felesleges volt az egyébként mindig lelkes Liszka Tamás fesztiváligazgató figyelmeztetése, itt nem sok olyat lehetett látni, ami durva lehetett volna a kényesebb ízlésű nézőknek. Az erotika leginkább metaforaként volt jelen, és ha a tematika nem emlékeztet volna minket, olykor ki sem találjuk, hogy itt mire reflektáltak. Huei-Jen Hung animációjában, a Gorilla in the Washing Machine-ben például a teafilter ritmikus ki-be emelgetése kapott másféle felhangot, amit egyébként nem feltétlenül nyert volna el. De a nehezebben értelmezhető produkciók mellett azért akadtak könnyedebbek is, például Bea Höllertől a humoros Kinky Kitchen, esetleg Shenja Tatschkétól az 5 Reasons Why I Don't Trust Jellyfish. Hogy miért nem szabad bízni a medúzákból? A szórakoztató válaszok kiderülnek a filmből!

A magyar filmek kifejezetten erősek voltak az este során, mind Csánki Zsófiától a különös fantáziákat mutató Ágyálmok, mind Debreczeni Zsuzsannától az I Have Problems, amit a horrorszekcióban adtak. Be is illik annak a depresszió és önbizalomhiány kínzó mindennapjait megmutató, vizuálisan is ötletes munka, amit a Metropolitan Egyetem diplomafilmjeként készített a rendező. Szomorú adalék, amiről a film Facebook-oldalán írt: eszerint belekötöttek abba, hogyan rajzolt meg egy nagyon kritikus, a diákot ledorongoló professzort, csak mert az a korábbi, animációs szakos vezetőjére hasonlított. Miközben külföldön elfogadóak voltak, úgy tűnik, Magyarországon kevésbé díjazzák a kritikát, összegzett az alkotó.

Az idei nyertesek:

Egészestés animációk: Kabul fecskéi (rendezte: Eléa-Gobbé Mévellec, Zabou Breitman)
A zsűri külön elismerése: A herceg utazása (rendezte: Jean-François Laguionie)
A legjobb rövidfilm, Best of Anilogue: Lány (rendezte: Daria Kashcheeva)
A legjobb gyerekfilm és a diákzsűri díja: A papírsárkány (rendezte: Martin Smatana)
Közönségdíj (nagyjátékfilm): Buñuel a teknősök labirintusában (rendezte: Salvador Simó)
Közönségdíj (rövidfilm): Bordák ketrecében (rendezte: Bruno Tondeur)
Közönségdíj (gyerekfilm): Hajótöröttek (rendezte: Szeiler Péter, Fritz Zoltán)