Lehet-e aktuálisabb Elizabeth Wurtzel alapműve ma, amikor több mint 2600 panaszos perli az Egyesült Államok giga-gyógyszergyártóit, mindezt a megtévesztő opioidalapú fájdalomcsillapítók miatt? A csodatévő tabletták, amik végre megváltoztatják életünket, vagy legalább délután pár órára enyhülést hoznak: tömegjelenség ma is, ahogy a sikertelenséget követő csalódottság, feléledő pereskedő vágy szintén.
Wurtzel két és fél évtizeddel ezelőtt, 1994-ben írta meg a Prozac Nationben (magyarul 2001-ben jelent meg először, Prozac-ország címmel), milyen az, amikor a levertséget panaszolónak pár perc alatt írják fel a Prozacot, esetleg valamelyik másik szert, mert az majd biztos egy csapásra formálja át az ember üresnek érzett életét. „Wurtzel élete mindenesetre valamennyire egyenesbe jött: sikeres rockzenekritikus és írónő – két könyvet publikált a Prozac-ország óta” – olvasható az Európa 2004-es kötetének fülszövegében.
Kedden érkezett a hír, Elizabeth Wurtzel életét vesztette Manhattanben. Mindössze 52 éves volt. A halál oka nem a depresszió, hanem korunk másik pestise, a(z áttétes) mellrák. Hiába, hogy Wurtzel mindent megtett, 2015-ben még a dupla maszektómiát is vállalta a gyógyulás érdekében. A diagnózis után pedig a gének mutációját vizsgáló BRCA-teszt fontosságának hirdetője lett, kiemelve, hogy ő ezt nem tette meg annak idején. Tapasztalatairól a The New York Times-nak írott 2015-ös cikkében számolt be.
Ahogy a New York Times most felidézte, nem állt távol tőle az életének tüzetes megvizsgálása, a vallomásos jelleg, hiszen legnagyobb sikerét is ezzel aratta. A Prozac-országnak köszönhetően sokak hősévé, példaképévé vált, de megosztó jellegéből fakadóan dühös, értetlen kritikákból is bőven kijutott neki.
A Newsweek kritikusa, Karen Schoemer például úgy reagált 1994-es cikkében: „Wurtzel nemzete kizárólag egyetlen emberé. Kísérlete, hogy párhuzamot vonjon saját maga és nemzedéke között, erőltetett, emellett teljesen véletlenszerűen hibáztatja a szüleit, a terapeutáit, a barátait, a válási statisztikákat, a drogokat és a korszellemet a problémáiért.”
Ahogy az amerikai lap írta, Michiko Kakutani szerzőjük is arra jutott annak idején: az önsajnáltató sorok miatt az olvasónak kedve lenne megrázni a szerzőt, hogy van annál sokkal rosszabb is, mint mikor az ember a '70-es évek New Yorkjában nő fel, és a Harvardon tanulhat tovább. A kritikus viszont észrevette azt is, hogy a szerző abszolút tisztában van vallomásának narcisztikus természetével, kitárulkozása és őszintesége pedig végül magával sodorja az olvasót is.
A Prozac-ország persze önmagában is jóval több volt, hatásában pedig még inkább, mint hogy egyetlen szerző önmagába forduló, szenvelgő prózájának lehessen tekinteni. Ha Wurtzel maga is generációjának szószólójaként lépett elő, akkor sem válhatott volna azzá, ha sorai nincsenek hatással fiatalok millióira világszerte. Akik már nemcsak New Yorkban vagy az Egyesült Államokban, de másutt is magukra ismerhettek a könyvben. Saját fájdalmaikra, kínlódásukra, amit akár lehet az önsajnálat mocsaraként is elkönyvelni, de ugyanezzel a lendülettel akkor elvetni József Attila vagy épp Sylvia Plath verseit. Azzal a fajta képmutató hárítással, amelyik mások szenvedésére válaszul csak azt tudja mondani: engem sem sajnált senki.
Persze, a kínálkozó csapdákba is bele lehet sétálni, ha pedig az olvasók többségének túl sok lesz a személyesség, akkor hiába mondja a szerző, hogy ő is csak generációja nyűgét-baját énekli meg. Ahogy 2014-ben a Daily Beast is példaként említette, ez történt Friendship című regénye nyomán Emily Gould-dal, akinek könyvét a kritikusok imádták rommá alázni. A Gawker korábbi szerkesztője főleg kapcsolati bonyodalmairól adott számot, a Los Angeles Times szerint pedig egy mindent túlpörgető elme rohamait láthattuk, amik viszont nem tudták bevenni célpontjukat.
A Daily Beast hozzátette, a támadásokból bőven kijutott Wurtzel könyvének is. Viszont a lap szerint a dühös reakciókra ez esetben nehezebb magyarázatot találni. A leginkább talán az állhatott emögött, hogy Wurtzel szokatlan nyíltsága ijesztő volt sokak számára. A párhuzamot Sylvia Plath klasszikusával, Az üvegburával megvonva, ami a szerző szerint ugyanúgy egy nemzedék hangja lehetett a hatvanas évek elején. Plath szintén a depressziójáról, s a sikertelen elektrosokk-terápiáról írt. A módszer persze jóval drasztikusabb, és sajnos pusztítása máig kihat, míg a gyógyszerek ígérete mindig is bizalomgerjesztőbb volt: csak néhány pirula, és a kedvet sikerül stimulálni, az életcélokra és a boldogságra rátalálni.
Pedig a depresszió nem olyasféle kór, ami hirtelen kialakul, és létezik rá gyors, biztos gyógymód. Wurtzel a könyvében a betegségét a rákhoz hasonlította: „a figyelmes szem számára a daganat eleinte nem is látható, aztán egy napon – bumm! – ott a háromkilós végzetes tumor az ember agyában, gyomrában vagy lapockájában, és ami meg akar ölni bennünket, azt a saját testünk hozta létre. Sok tekintetben a depresszió is ilyen: az évek során lassan gyűlnek az adatok az ember agyában és szívében, tökéletes negativisztikus komputerprogram épül fel a szervezetében, amitől úgy érzi, az élet egyre elviselhetetlenebb. De fogalma sincs róla, mi vár rá, pillanatnyilag azt hiszi, minden rendben van, ezek normális, életkori problémák, ilyen előfordul, amikor valaki betölti a nyolcadik életévét, vagy tizenkettediket vagy a tizenötödiket, aztán egy szép napon rájön, hogy nem érdemes élnie, hogy az egész élete egyszerűen iszonyatos, valóságos horror, fekete folt az emberi lét fehér világában. Egy reggel az ember arra ébred: fél attól, hogy élnie kell.”
Ahogy a Daily Beast is említette, Sylvia Plath végül öngyilkos lett, de Wurtzel szerencsére túlélte a betegségét – pedig ő is többször próbált a halálba menekülni. Az már a sors furcsa fintora, hogy Plath korában bár a nők helyzete jóval nehezebb volt, de könyvével sikert aratott. A Prozac-ország jóval több támadást kapott, Wurtzelnek meg kellett küzdenie az elismertségért, miközben egy olyan korban írta meg, amikor a szexuális felvilágosultságot, a nők egyenjogúságát sokkal inkább adottságnak vették. Csak épp az egyes esetekben kellett a különböző írónőknek úgy bizonygatniuk a tehetségüket, ahogy hasonló témákról író férfiaknak nem feltétlenül.
Wurtzel sikere ma már magától értetődőbb, ahogy az is, hogy a gyógyszergyártók uralma, a tablettáktól várt megváltás éppúgy korunké, ahogy a kilencvenes éveké volt. Amint azt ősszel is írtuk, az Egyesült Államok lakossága három évtized alatt teljesen elmerült az opioidfüggőségben, ami 1997 és 2017 között négyszázezer ember halálát okozta. Hiába minden, megnyugtató bírósági ítéletre nincs sok kilátás, ahogy a gyógyszerfüggőség problémája persze nem is a tárgyalótermekben fog eldőlni.
Hogy a nyugati társadalmak miként fognak szembenézni ezzel, az továbbra is kérdéses. Hiszen Wurtzel is szembesített azzal könyvében: „néha azt gondolom, azért kényszerültem rá, hogy elvonuljak a depresszióba, mert ez volt a tiltakozás egyetlen legális módja, egyedül ezt vághattam a képébe egy olyan világnak, amely azt hirdeti, hogy az embereknek nincsenek többé kötelességeik, jöhetnek és mehetnek kedvük szerint, ahogy tetszik.”
Feltehőleg tehát nem a jóléti megoldások, állami közbeavatkozások fogják a megoldást jelenteni korunk hasonló bajaira. A problémák felismerése, felvállalása és lehengerlő erővel történő szavakba öntése – amire a Prozac-ország sikerrel vállalkozott – már annál inkább.
