Meglehet, mi említjük most először évtizedek óta – így foglalta össze Tamkó Sirató Károly viszonylagos elfeledettségét Pomogáts Béla, amikor a negyven éve halott költőről faggattam őt. Közel fél évszázad nagy idő, Tamkó az új évtized első napján, 1980. január 1-jén ment el. A hónap végén, 1980. január 26-án töltötte volna be a 75-öt – mint egy pontosan megszerkesztett képvers, különleges keretbe foglalva életét.
Már halálakor is háttérbe szorulásának miértjét feszegették a megemlékezők, például Sík Csaba a Kritikában: „Hiába keresgélem lexikonokban, az avantgarde vicceket is tudóskodó precizitással leltározó monográfiákban Sirató Károly nevét, igaz, elfeledkezett róla a Dimenzionista manifesztumot aláíró Arp, Duchamp, Kandinszkij, Moholy-Nagy, Nicholson is.” Sík akkor értette meg, hogyan lehetséges ez, amikor elolvasta Henry Frère Beszélgetések Maillollal című könyvét, benne a címszereplő Rippl-Rónaira való visszaemlékezésével: „Ö volt a világ legkedvesebb embere. Nagyon jó barátok voltunk. Azután nagy sikerei voltak hazájában, tehát ottmaradt, és többé semmi jót nem csinált. Ügy végezte, mint hivatalos festő. Nagyon meggazdagodott.” A szobrász arról már nem tudhatott, hogy hivatalos és gazdag épp nem, igazán nagy művész viszont hazatérve lett Rippl-Rónai – fűzte hozzá Sík.
Igaz, Tamkó Sirató kapcsán hozzátehetjük azt is: számos nagy műve született már addigra is, hogy a Dimenzionista manifesztummal a francia művészvilág krémjét szervezte egybe. Hogy ezzel, miként Aczél Géza is összefoglalta Tamkóról szóló monográfiája előszavában: a nagy elméleti felkészültségű költő még Párizsba is izmust exportáljon. Hányan mondhatják el ezt magukról íróink, költőink közül? A nemzetközi siker persze másoknál sem maradt el, emlékezzünk csak Kassák Lajosra és a magyar avantgárd bécsi emigrációjára. Tamkó Sirató pályájának sajátossága, hogy akkor indult itthon, amikor épp lefutottnak tűntek az avantgárd kísérletek, és nem nagyon volt kihez csatlakozni.
A Magyar Íráshoz csapódott az 1905-ös születésű művész, de onnan is hamar kilógott, nem tudott egy skatulyába illeszkedni aztán élete végéig. Egyedisége persze magával hozhatta volna, hogy kitüntetett helyen szerepeljen irodalomtörténetünkben. Nem így lett, és ahogy Aczél az említett bevezetőben írta, Tamkó nevét nem jegyezte a Spenót néven elhíresült A magyar irodalom története sem, „sorsának és ambícióinak hullámzása közepette költeményeinek jelentős része elkallódott vagy publikálatlan maradt.”
Biztosan nem segítette Tamkó emlékezetét Kassák egyeduralma sem: ha magyar avantgárd, a többségnek az ő hosszan hömpölygő szabadversei, képzőművészeti hatást magukon viselő képversei ugranak be. A magyarázatot nem jelentős színvonalbeli különbségekben kell keresnünk: az Ave Éva fájdalmas és gyönyörű szerelmi lírája még talán az elröpülő nikkel szamovárnál is mélyebb hatást váltana ki az olvasókban, ha ismernék. Sajátos humorával, öniróniájával együtt még inkább: „én azt hittem ő az az öregedés plusz, ami a pénzes / emberek alvási ideje alatt, / belőlük / kiszorulva, a melózó pénztelenekre rárakódik / én azt hittem ő a kozmikus egyensúlynak az a fele, / amelyik nagyot billenne / felfelé ha / Einstein, Picasso és Én valami különös véletlen / folytán egyszerre lennénk / öngyilkosok.”
Ahogy korai képversei is már egy izgalmas, egyéni hangú szerzőt ígértek, mind az irodalmibb ihletésű Vízhegedű hét üléssel, mind a már matematikus szerkesztésű, villanyreklámokat megidéző Vizuális ballada. Ekkoriban, a húszas években „jelentek meg a világvárosok utcáin, így Budapesten is az első villanyplakátok, amelyeken a mondatok a térben, illetve a síkon egymás után gyulladtak ki és aludtak el. Ebben az értelemben dolgoztam ki aztán a Vizuális Balladát. Elképzeltem azonnal villanyplakátnak: először lezajlik lassan, az olvasási sebességnek megfelelően. Aztán mind gyorsabban, s végül csak villanásnyilag villog, villog! S így percenként akár 100-150 villanásnyi sebességet is el lehet vele érni. Olyan volt, mint egy gép! Ballada-gép!” – foglalta össze Tamkó Sirató A dimenzionizmus I. albumában.
Jellemző, hogy ez a mű kéziratban maradt, abból idézgetett Aczél az 1981-es monográfiában, de végül csak 2010-ben jelent meg az Artpool és a Magyar Műhely Kiadó gondozásában. Az akkori bemutatón olyanokkal, akik mégis csak vállalták Tamkó örökségének gondozását, így Klaniczay Júlia szerkesztővel, Szombathy Bálint költővel vagy L. Simon László kultúrpolitikussal, aki az említett könyv utószavát jegyezte. De említhetjük akár a Kik vagyok ti?-vel nagy vitát kiváltó Háy Jánost, aki a Revizornak említette még tavaly nyáron: több általa kedvelt író-költő is kimaradt, „például az avantgárd egyik autentikus alkotója”, Tamkó Sirató Károly.
Ha tehát kevesebben is, de emlegetik, mint mi tettük Pomogátscsal, aki egyébként maga is írt annak idején a költőről, Tamkó pályájáról a későavantgárd tükrében. Amit, ha már viszonylagosan kiismertünk, kezdhetjük is újraépíteni Tamkó-képünket. Rácsodálkozva, hogy a vajdasági születésű költő nemsokkal Trianon után, bő száz éve még revizionista ihletésű verseket is írt. Párizsból visszatérve, súlyos betegen visszavonult a költészettől, hogy aztán felépüljön, a jóga tanulmányozása mellett döntsön, sőt, jógakönyv megírásába fogjon. (Ne légy többé beteg! – szintén kéziratban maradt.)
A gyerekverseket már talán többen ismerik, szinte csak ez alapján tudva a költőről: ez is ő volt, de nemcsak ez volt. A képversei, a glogoizmus, planizmus, az űrkor csodálata és sokdimenzióssá váló költészet éppúgy ő, ahogy a szil, szál, szalmaszál, Tengerecki Pál is. Akit egyébként, ha ezt sokan talán nem is tudják, de nem ő talált ki. Régi gyerekmondókáról van szó, különböző változatai ismertek, de a „szil, szál, szalmaszál, ecki, pecki, tengerecki” az alapmotívum része. Az 1932-es Tavaszi zápor című filmben például gyermekek éneklik, az 1935/5-6.-os Vasi Szemlében pedig megtaláljuk a gyerekvers egy változatát. Ezt rábagyarmati kiolvasó versként Nagy Ernő gyűjtötte: „Szil-szál szalmaszál / Ecki-pecki, tengerecki, / Pál-Péter eredj ki?” Mindez úgy szerepel Tamkó Sirató Károly Tengerecki hazaszáll című versében: „Szil / szál / szalmaszál… / itt lesz boldog közöttetek / ecki / becki / tengerecki / engerecki / vengerecki / Tengerecki Pál!”
Pontos helyét még talán ma is nehezen ismerjük, még ha ő meg is írta már nekünk, szintén nem kis iróniával, a Párizs felé című költeményben: „A világirodalomban / nyitva hagytak egy helyet nekem… / megtalálhatjátok: / Marcel Raymond: / DE BAUDELAIRE AU SURREALISME / 288-289. oldalon.”
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/1. számában jelent meg január 3-án.
