Nem én javasoltam, de valóban erősen támogattam, hogy Orbán Viktor beszéljen Nagy Imre újratemetésén – erről beszélt lapunknak adott interjújában Pomogáts Béla, aki hozzátette, azóta sok mindenben nem ért egyet a kormányfővel. Az irodalomtörténészről az MMA Kiadónál jelent meg tavaly év végén könyv, benne életút-beszélgetéssel és Cseke Péter tanulmányával. Pomogáts beszélt arról is, hogyan látja az Írószövetségen belüli kilencvenes évekbeli vitákat.
– Anyai nagyapja, Bezsilla Nándor még a gróf Károlyi család jogtanácsosa volt. Máris a történelmi viták közepében vagyunk, száz évvel később pedig már ön adhat választ arra a kérdésre: bűnbak vagy valóban bűnös volt egykor Károlyi Mihály?
– Konkrétan nem Károlyi Mihálynak dolgozott, rengeteg Károlyi volt akkoriban az országban. Legalább annyi, mint Kovács vagy Szabó. Nagypapám a fóti Károlyiaknál volt. Mihály kicsit elhajlott a család többi tagjától, nem is nagyon álltak vele szóba azután.
– Bezsilla Nándor viszont részt vett Pestújhely megalapításában, utcát is kapott, amit viszont egy időre átneveztek Mosolygó Antal utcává, hivatkozva a Tanácsköztársaságban szerepet vállaló anarcho-szindikalista mozgalmárra. Hogyan fogadták családilag a névcserét?
– Jól szórakoztunk ezen mindig. Nem tudom, ki emlékszik rá, volt annak idején egy népszerű rádióműsor, a Csinn-Bumm Cirkusz. Annak pedig a főhőse Bruhaha Kelemen. Nálunk ez az utca is mindig csak Bruhaha Antal utca volt. Pestújhely egyébként Rákospalota és Rákosszentmihály között fekszik. Nagyapám parcellázta fel a területet, ami valamikor Károlyi-birtok volt. Ügyvédi honoráriumként kapott is egy nagyobb telket, amin nyári lakot építhetett. Sajnos nagyon korán, még a forradalom előtt meghalt tüdőgyulladásban. Nagyanyám, Gergelyi Paula viszont hosszú ideig élt. Szepességi családból jött, az apja, Gergelyi Kálmán nagyon gazdag ember volt, a fél Svábhegyet ő birtokolta. Több lánytestvére volt nagyanyámnak, a pestújhelyi utcák pedig róluk kapták aztán a nevüket. Nagyanyámét rögtön kettő is viselte, a Gergelyi és a Paula tér.
– Sokan vannak viszont, akik nem egy jót nevetnek, hanem komoly harcokat vívnak, kiről nevezzenek el utcát, kiről ne. Vagy parkot, teret, közkönyvtárat. Wass Albert és Szabó Ervin körül puskaporos ma is a hangulat. Ön írt több könyvet is Wassról, mit gondol ezekről a vitákról?
– Némiképp feleslegesnek tartom ezeket. Nekem az a véleményem, hogy mindenki, akinek a magyar kultúrában hasonló jeles szerep jutott, megérdemli, hogy utca viselje a nevét. Tehát Szabó Ervin és Wass Albert is. Hogy ők ketten sok mindenben nem értettek volna egyet, az teljesen mellékes körülmény.
– Van olyan irodalmi alak, aki a rendszerváltás előtt népszerűbb volt, mára viszont elfeledték, miközben ön szerint méltó lenne az emlékezetre? Váci Mihálytól Szilvási Lajosig hosszú azok sora, akiket kevesebben olvasnak ma már.
– Többeket fontosnak tartok, Benjámin Lászlót például én is nagyon becsültem. Ő amúgy ötvenhatban a forradalom mellé állt, és kitartott emellett a véleménye mellett sokáig. Akit legjobban kedveltem baloldalon, az Déry Tibor volt, akivel személyesen is jó viszonyt ápoltunk. Több könyvet írtam róla, nagyon derék, bölcs ember volt. Őt nem lehetett kommunistának nevezni, 56-ban fontos alakja volt az Írószövetség forradalmi testületének.
– Mi történt önnel az ötvenhatos forradalom napjai után?
– Még egyetemre jártam, amikor megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ). Annak voltam tagja. Rögtön megválasztottak először a bölcsészkari MEFESZ-elnökség vezetőségébe, aztán az országos elnökségbe is. Maradtam addig, amíg a szervezet létezett, olyan '57 januárjáig. Utána visszavonultam, politikai szerepet már nem akartam vállalni, inkább tanulmányokat írni. Egy ideig sikerült is, aztán '59-ben letartóztattak, és fél évig voltam internált. Elég rémisztő történet állt ennek hátterében. Kaptam egy katonai behívót, én pedig nem teljesen gyanútlanul, de felültem a vonatra. Arról már civil ruhás rendőrök szedtek le, fejemre raktak egy zsákot, és elhurcoltak valahova. Később kiderült, hogy azért tartóztattak le, mert besúgónak akartak felhasználni. Sokáig kitartottam, csak akkor írtam alá a papírt, amikor azt mondták, különben behozzák az anyámat. Mikor később működésbe kellett volna lépnem, akkor ezt végül is elutasította, így jutottam a tököli internálótáborba. Az internálás intézményének megszüntetése után engedtek el.
– Olyan jelentéseket nem olvasott később, amiket önről írtak?
– De, olvastam, elég szörnyű jelentések voltak ezek. Volt egy Halmi Gábor nevű konferanszié, aki könnyűzenei programok előtt szólalt fel. Közgazdasági egyetemre járt, valahogy beügyeskedte magát az ottani MEFESZ-bizottságba. Ő volt rám építve, és írt rólam jelentéseket. Ezeket később, a rendszerváltás után volt módom átnézni. Még olyan jelentés is készült rólam, hogy Pomogáts Béla '57 januárjában titokban kiszökött Ausztriába, ott pedig felvette a kapcsolatot az amerikai titkosszolgálattal. Ebből persze egy szó sem volt igaz. Nagyon jó lett volna persze kijutni Bécsbe, de először a rendszerváltozás közelében sikerült.
– Halmival a rendszerváltás után tudtak erről beszélni?
– Nem kerestem a társaságát. Elég szemét alak volt, azt mondhatom.
– Az irodalmi életben a kánonviták is gyakoriak, legutóbb például Háy János könyve körül zajlottak ezek. Szóba került az irodalomtörténészek által régen elvetett életrajzközpontú megközelítés is. Jó, ha az író élete felől közelítünk a műveihez?
– Nekem irodalomtörténészként az a véleményem, hogy elsősorban a művek számítanak. Ezeket persze nem lehet megítélni az életút ismerete, vizsgálata nélkül, hiszen ennek élményanyagára, tapasztalataira, ismereteire épülnek rá. Én is mindig úgy igyekeztem dolgozni, hogy az életrajz fontos elemeit beépítettem abba a világba, amit az életművek elemzése során kialakítottam magamnak. A kettő tehát összetartozik. A művekben tetten érhető az életrajz, azt pedig alakítják a művek is tovább. Magyarországon volt egy szigorúan tudományos, filológiai alapokon álló, elemző módszer. Ez a XIX. századi hagyományokra épült, aztán formálódott Horváth Jánossal, akit magam is nagyra becsültem. Az életrajznak azért nála is nagy szerepe volt. Valakinek az életrajzát megírni persze külön műfaj, amire figyelni kell, de nem lehet csak erre. Példamutató könyveket adott ki aztán Klaniczay Tibor vagy épp Sőtér István is.
– Sőtért és Bóka Lászlót is megvédte az MMA Kiadónál most megjelent, önről szóló kötetben. Mondván, akik marxistának bélyegzik és ezért elvetik őket, azok valójában csak álvitába mennek bele. Miért?
– Marxistának mondták magukat, mert az volt a hivatalos. Nem lehetett úgy az ötvenes években valaki egyetemi tanár, hogy ne vallotta volna magát annak. De egyikükre se volt ez döntő befolyással. Sőtér a szellemtörténet-írás örököse volt. Annak, amit Szerb Antal emelt a magasba. Ebben jelent meg később annyiban a marxizmus, hogy adott egy bizonyos teret az irodalom társadalmi hátterének. De ezekkel Horváth János vagy Szerb Antal is foglalkozott, nem kellett hozzá marxistának lenni.
– Azért amikor a Spenótnak becézett irodalomtörténetet írták az MTA Irodalomtudományi Intézetében, abba beleszóltak Aczél Györgyék is. Mit írattak át benne, mi nem tetszett nekik?
– Tóth Dezső volt a végrehajtó, de jött Aczél is olykor az intézetbe. Egyszer például összehívtak egy intézeti plenáris értekezletet, amin megjelent ő, majd sorban mindenki a szeme elé került. Én is bemutatkoztam neki, mire ő azt mondta: „ó, maga az az ellenforradalmár!” Válaszoltam erre, hogy „hát, mondják rólam.” Nem tartottam persze ellenforradalomnak 56-ot. Nem mondanám, hogy Aczél engem különösebben üldözött volna. Nála sokkal rosszabb figurák is voltak akkoriban. Hogy mit akartak ott átíratni, arra most nem tudnék válaszolni. Azt tudom, hogy Béládi Miklósnak elég sok vitája volt Tóth Dezsővel. Ő a pártközpont kulturális osztályának vezetőjeként érkezett, közvetlenül Aczél alatt helyezkedett el a rangsorban. De Béládi nagyon tartotta magát, elég kitartó figura volt. Volt olyan intézeti vitánk is, ahol Tóth Dezső bizonyos dolgokat át akart hangszerelni a Spenótban, a vita hevében pedig Béládi még a falhoz is vágta Tóth jegyzeteit, miközben anyázott rendesen.
– Király István naplóját olvasta? Rá hogyan emlékszik?
– Olvastam, igen. Nekem jó emlékeim vannak róla, még ha nagyon nem is voltunk jóban, egy egészen más világban éltünk. Ő kért fel engem arra, hogy vezessek szemináriumot a tanszékén. Odáig is eljutottunk, hogy egyszer négyszemközt maradtunk a szobájában, ő pedig valami olyasmit mondott, hogy „tudod, én nagyon nagyra tartottam fiatalkoromban Szabó Dezsőt, és most is ragaszkodom hozzá.” Pedig Szabó akkoriban kiátkozott figura volt. Az akkori idők ellenzékinek tartott íróit is magasra tudta értékelni Király, Déry Tiborról is tisztességesen írt.
– Önnek lehetősége volt számos fontos XX. századi alkotóval találkozni Áprily Lajostól Juhász Ferencig. Van olyan, akinek különösen örült, hogy még tudta őt látni?
– Sok nagy élményem volt. Áprilyval úgy ismerkedtem meg, hogy az erdélyi irodalommal sokat foglalkoztam, valaki pedig javasolta, hogy Áprily örülne a Kuncz Aladárról szóló könyvem egy példányának. Elküldtem neki, ő pedig tényleg örült, és meghívott magához Visegrád mellé, Szentgyörgypusztára. Ott élt egy kis házban. Akkor még nem mehettünk autóval, autóbusszal mentünk meg gyalog, ő pedig nagyon kedvesen fogadott minket. Attól kezdve többször is találkoztam vele, ahogy a fiával, Jékely Zoltánnal szintén jóban voltam. Utóbbival az is összekötött, hogy mindketten a Lukácsba jártunk úszni, ami szinte irodalmi uszoda volt akkoriban. Ma is megvan persze, csak elvesztette irodalmi jellegét. Kolozsvári Grandpierre Emil meglátott minket Jékelyvel, aztán már jött is oda politizálni. A háttérben a napozóágyakra persze mindig odasettenkedett egy ismeretlen ember, hallgatni, hogy mit beszélünk.
– Kuncz Aladár, akiről a szakdolgozatát írta, miért lehet ma már kissé elfeledettebb író?
– Jó kérdés, de idővel sokan elfeledettebbekké válnak, neki pedig kevés műve is volt. Hozzá úgy kerültem közelebb, hogy nagyon érdekelt engem az erdélyi irodalom. Szakdolgozati témát kellett választani, én pedig olyat akartam, akinek lehetőleg nincs túl sok könyve, így nem kell hozzá rengeteget tanulnom. Ha Bánffy Miklóst választottam volna vagy Kós Károlyt, megnézhetem magam. Kuncztól akkor csak A fekete kolostort ismertem, aztán olvastam korábbi regényét, a Kolozsvárról szóló Felleg a város felett-et. Anyám fiatal orvosként azon a klinikán volt gyakornok, ahol Kuncz élete végén feküdt. A fekete kolostor egyik első kiadványa akkor jelent meg, anyám pedig dedikált példányt kapott tőle. Családilag örököltem tehát.
– Később ismét közel került a politikához, Nagy Imre temetésén is ott volt szervezőként, és állítólag ön is erősen javasolta, hogy Orbán Viktor kapjon helyet a színpadon. Valóban így történt?
– Igen, ezt valószínűleg sokan nem fogják nekem megbocsátani, Orbán Viktor meg elfelejtette bizonyára. Nem én javasoltam persze elsőre, de erősen támogattam. Nem bántam meg, mert nagyon jó beszédet mondott. Azóta sok mindenben nem értek vele egyet, de akkor jól beszélt.
– És tényleg lehetett még félni a beszéd alatt, hogy ennek milyen következményei lesznek?
– Ha nem is féltünk, de voltak, akik azt mondták, hogy túl erős volt a beszéd, nem kellett volna ilyen hangot megütni. Valóban arra kértük, hogy ne legyen nagyon durva, aminek nem tett eleget. Akkor én sem örültem feltétlenül, mert azt szerettük volna, hogy az újratemetés ünnepélyes keretek között, lehetőleg nem napi politikai felhangot kapva menjen végbe. Végül is nem lett belőle semmi probléma, és hát jókat mondott.
– Később vezette az Írószövetséget is. Hogyan viselte a kilencvenes évek botrányait, a tiltakozásokat Döbrentei Kornél megnyilvánulása miatt és a kilépéseket?
– Hát nem örültem ezeknek. Nem is tudom, kinek volt az ötlete, hogy én legyek az elnök, talán Tornai Jóskának és Csoóri Sándornak. Az volt rólam közismert, hogy kiegyenlítő szerepre tudok vállalkozni, nem köteleztem el magam sehol, sem az urbánusok, sem a népi írók, esetleg az avantgárd mellett. Szinte egyhangúlag meg is választottak aztán elnöknek. Ezt később sem bántam meg. Voltak arra kísérletek, hogy az Írószövetség válasszon, ide vagy oda tartozik. De nekem az volt a véleményem, hogy ne bal- vagy jobboldali, hanem csak simán Írószövetség legyen. Én persze tagja voltam az MDF-nek is egy ideig, de nem köteleződtem el, az elnökségnek sem akartam tagja lenni.
– Tagja volt a Magyar Nemzet szerkesztőbizottságának is Pethő Tibor főszerkesztő meghívására. Őt is támadják már ma, olyan állításokkal, hogy a „Kádár-kor futtatott kádere” volt.
– Ezt nem tartom igaznak, kiváló újságíró volt, nagyon jó publicista. Az előző rendszerben is egy nagyon bátor hangú újságírónak számított, nem beszélve arról, hogy Pethő Sándor, kora egyik legtekintélyesebb főszerkesztőjének fia volt. Persze, Pethő Tibor nem szállt szembe egyenesen a Kádár-korszakkal, de megtette, amit meg lehetett tenni. A Kádár-korszakban sokan voltak írók, tudósok, újságírók, egyetemi oktatók, középiskolai tanárok és más értelmiségiek, akik ki tudták fejezni önálló véleményüket, és képviselni tudták a nemzeti kultúra valódi értékeit. Persze ezt a bátorságot azóta sokan elfeledték. De így történt ez 1848-49 után is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/51-52. számában jelent meg december 20-án.
